Keszthely sokak számára fontos mérföldkő, a levélírónak is, aki ebben a kedves balatoni városkában (községben?) tanult meg csókolózni, vagyis ahogy ő mondja "smárolni." Beszélgetésre nem futotta, csak a nyelvtechnika fejlesztésére, gyorsan véget is ért a kapcsolat, szerencsére nem tanulságok nélkül.

Hali!

Az én sztorim nem egy egetrengető szakítás története, de megosztom veletek, ezzel is bizonyítva, az ember lánya mennyire komolytalan tud lenni párkapcsolatok terén zsenge korában. Nincsenek benne nagy sírások, szenvedések, szívfájdalmak, inkább csak azt lehet mondani rá, hogy lol.

A történet Keszthelyen indult, egy panzióban, ahol több család töltötte nyári szabadidejét. Akkor voltunk ott másodszor, előző évben 2 hétig nyaraltunk ott. A sráccal, legyen D., már akkor is találkoztunk, igaz, nem beszélgettünk, de látszott rajta, hogy bejövök neki. Nekem persze az öccse jött be, a dolog végül plátói maradt. Következő évben a két család megint ugyanakkor nyaralt a panzióban, akkor még inkább látszott rajta, hogy próbál nyomulni. Ez nem volt könnyű feladat, tekintve, hogy sosem voltunk egyedül, én 14, ő 17, szüleim nem nagyon értékelték volna a dolgot, de aztán végül sikerült összejönnünk.

Én, a 14 éves kislány repestem a boldogságtól. Végre valaki, akinek tetszem, akivel lehet csókolózni, jaj de jó. Érdekes életfelfogásom volt még akkoriban, tudatlan, az életről mit sem tudó lányka lévén dunsztom nem volt, hogyan kell járni valakivel és egyáltalán hogyan lesz szerelmes az ember. Nem is akartam beleszeretni D.-be, attól féltem, az sebezhetővé tesz. Igazából úgy tekintettem őt, mint egy barátot, akivel lehet smárolni, és így is viselkedtem vele. Ha jól emlékszem, sosem mondtam neki, hogy szeretem, pedig ő elég gyakran mondogatta.

Mindig nálunk találkoztunk, soha nem mentünk együtt sehová. Ő egész nap dolgozott, valójában azt se tudtam, hol, ez is bizonyítja, mennyire nem beszélgettünk. Meló után bepattant apuci kocsijába és jött hozzám. Ottléte alatt nem sokat társalogtunk, az időt általában smárolással töltöttük. Ő persze elvárt volna már mást is, néha kérte, nyúljak be a nadrágjába, de valahogy nem vitt rá a lélek. Korábban kellett volna gondolkodnia, mint hogy egy 14 évessel kezd járni. Mamár persze nem csinálnék ebből nagy ügyet, de akkor az összes szexuális tapasztalatom a tinimagazinokból származott.

Körülbelül egy hónap telt el így, talán egy kicsit több. Ha nem akartam találkozni vele, nem vettem fel a telefont, amikor hívott. Gyerekes módszer, de én is az voltam még. Aztán valahogy meguntam, és visszatértek az öccséhez fűződő érzéseim. Ezt megbeszéltem egy fiú ismerősömmel, aki erre fogta magát, felkereste szívszerelmem öccsét, és megkérdezte tőle, nem akar-e járni velem. Szegény srác, sajnálom, hogy nem láthattam az arcát, eléggé ledöbbent szerintem.

D. többet nem jött. Nem sajnáltam, nem is hiányzott. Kb. 2 hét után írtam neki egy sms-t, hogy akkor mi is van velünk. Azt válaszolta, még járunk, csak családi problémái voltak. Nem találkoztunk többet.

A mai napig nem tudom sajnálni az egészet. Ha tényleg szeretett volna, megbeszéltük volna a dolgokat. Ezt persze akadályozta, hogy nem sűrűn beszélgettünk, csak a nyelvtechnikánkat fejlesztettük. Azért sokat tanultam ebből a "kapcsolatból":

1. az ember szülei nem mindig mondanak hülyeséget, amikor azt mondják, "kislányom, korai még 14 évesen, hogy járj valakivel"
2. a társalgás alapvető feltétele jó kapcsolatnak
3. nem utolsósorban megtanultam csókolózni

Azóta boldog párkapcsolatban élek már évek óta. Ahogy én tudom, neki is van barátnője. Néha azért elbeszélgetnék vele, hogy megtudjam, mégis, milyen sráccal jártam én akkor?