Folytatódik a felnőttmaraton: igazi problémákkal, mély fájdalmakkal szembesülünk. Igazi, nagybetűs szerelem a szomszéd sráccal, közös lakás, eljegyzés, és....nem szpojler, ha azt mondom, szakítanak, hiszen ez egy szakítósblog, mi másért küldte volna el a lány a történetét. A délelőtti és a délutáni poszt beküldője egyébként ugyanaz a személy, bónusz: a megváltozott minden kártya ismételt kijátszása. 

2001-ben megváltozott az életem. Persze, azelőtt is voltak próbálkozások, kisebb randik, de ez valahogy más volt. Barátságnak indult, legalábbis az én részemről, a szomszéd srác volt az utcából, kiskorom óta ismertem, de valahogy soha nem beszéltünk igazán egymással.

Aztán egyszercsak felnőttem, és elkezdtünk beszélgetni, sétálni, együtt tölteni az időt. Egy hónap telt el, amikor kifakadt, hogy nem veszem komolyan, neki ez így nem megy, hogy csak barátok vagyunk. Egy pár napig nem hívott, nekem viszont elkezdett hiányozni, így megtettem az első lépéseket. Én nagyon nehez nyílok meg érzelmileg, de ebbe a kapcsolatba a lelkemet is beleadtam, 20 éves voltam és szerelmes. Gyönyörű napokat töltöttünk együtt, minden nap együtt voltunk, hiszen a srác volt a szomszédból, a távolság nem volt akadály. Sok mindent végigcsináltunk egymás mellett, támogattuk egymást az egyetemen-munkahelyen, lelkileg és anyagilag is. Voltak nagy veszekedések, vicces jelenetek, szenvedély és sok-sok élmény, mindig pörögtünk, mindig mentünk valahová.

Lassan teltek az évek, lediplomáztam, és elkezdtük tervezni a közös életet – bár házasságról soha egy szó sem esett.

Dolgozni kezdtem, lakást vettünk, gyönyörűen berendeztük, majd beköltöztünk. És jöttek a hétköznapok, két fiatal ember, amint magát próbálgatja az életben. Mindig is temperamentumos volt a kapcsolatunk, de az együttélés mindkettőnket egy kicsit megváltoztatott. Jöttek az elvárások, a munkahelyi stressz, a házimunka. Persze voltak néha veszekedések, voltak nehézségek, hiszen mindenütt vannak, de ott voltunk egymásnak, támogattuk és segítettük egymást, legalábbis én úgy éreztem, mindent megteszek azért, hogy harmonikus legyen a kapcsolatunk, persze ez nem mindig sikerült és mint kiderült, ő sem így érezte. A két év, amíg együtt éltünk életem egyik legboldogabb időszaka volt, hiszen együtt voltam a szeretett emberrel, ugyanakkor valamit feladtam magamból is. Néha felmerült, hogyan is képzeljük egymás mellett az életet, de ez a szülők aggodalma volt, nem az enyém, gondoltam kivárom, hogyan dönt a közös jövőről. És döntött. 2006 decembere a legnagyobb meglepetést tartogatta, amit csak el tudtam képzelni, hosszas előkészületek után oda jött hozzám, letérdelt, mint a filmekben, és megkérte a kezem. Ott volt a kezemben a bizonyítéka, hogy szeret és velem akarja leélni az életét. Hamarosan elkezdtük szervezni az esküvőt, elintéztünk mindent. Márciusban közepén nagyon szép napokat töltöttünk Budapesten. 2 héttel később egy tréningen kellett részt vennie a munkahelyéről Pest megyében. Mielőtt elment, együtt voltunk testileg és lelkileg is.

Mikor hazajött egy hét múlva megváltozott minden. Közölte, hogy beszélni akar velem. Elmondta, hogy úgy érzi én boldogtalan vagyok mellette. Gondolkodott, hogy az utóbbi időben miért beszélt agresszíven velem. Azt mondta, nem figyelek eléggé oda rá, és úgy érzi valami elveszett, ami 6 évvel ezelőtt még megvolt. Szeret engem, de már nem úgy mint régen, és úgy gondolja, addig váljunk el egymástól, amíg azt tisztességgel és harag nélkül tudjuk megtenni. Úgy érezte, ha lenne egy gyermekünk, ő nem tudna mellettem állni, és úgyis elváltunk volna. Én úgy gondoltam, hogy megijedt, mondtam neki, nekem nem kell az esküvő, beszéljük meg, de ő már lélekben feladta a küzdelmet. Mikor megkérdeztem, miért volt az egész eljegyzés, azt mondta, akkor és ott úgy érezte, el tudja fogadni ezt az életet, de rájött, hogy nem ezt akarja, nem tud tovább küzdeni értem….értünk.

Szerettem, így elengedtem. 2 hétig laktunk még együtt, aztán visszaköltöztem a szüleimhez. 26 évesen kezdhettem előröl felépíteni az életemet. Lassan egy év telt el azóta, ezalatt az idő alatt munkahelyet váltottam, és vettem egy lakást. Néha beszélünk egymással. Olyankor általában jókedvű, de mindig mond valamit, ami fáj: mikor elmondta, hogy tudja, hogy egy megálmodott jövőt dobott ki az ablakon, de vállalnia kell a felelősséget a tetteiért, vagy amikor elhívott moziba, miközben közölte, hogy csak hétköznap mert hétvégén a barátnőjével van, vagy amikor azt mondta, hogy mindig fontos leszek neki és ha az új partnere ezt nem tudja elfogadni, akkor az nem szereti őt igazán, vagy amikor azt mondta, hogy tudja, hogy bármikor visszatölthetné az „állást”, de egyelőre nem akarja, mert ő most boldog és szerelmes. Nekem ez nem megy olyan könnyen mint neki, minden nap a túlélésről szól, miközben tudom, hogy nem szabad a múltban élnem, csak a szépre és jóra kell emlékezni és nyílt szívvel menni előre az úton. Hiányoznak a beszélgetések, az érintések, az apró mozzanatok a mindennapokból, a szituációk, sokszor még mindig többes számban beszélek: „magunkról” és nem „magamról”. A megszokás nagyúr és nagyon nehéz legyőzni, hisz eddigi életem szinte csak róla szólt.

Persze minden nappal egyre könnyebb, és tudom lassan rendeződik az életem, és engem is megtalál majd újból a szerelem, de ha kinézek az ablakon és meglátom a házukat, mindig eszembe jut, hogy ő, aki még mindig az a srác a szomszédból a múltam, a jelenem és valahol a szívem mélyén a jövőm része is.