Vannak szerelmek, amik végig kísérik az ember életét, újra és újra felbukkannak, nem hagyva egy pillanatnyi nyugalmat sem a szívnek és a léleknek. Minden alkalommal belehalunk, hogy az újjászületésünknek csak az újra belehalás adjon értelmet (milyen szép mondat, nem?).


A kép a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című román filmből van
Szia mindenkinek.
Az en tortenetem tobb mint 10 evvel ezelottrol valo, es nem az a sablonos szakitos.
Szoval. Kozos barati tarsasagba jartunk, en epp akkor voltam tul egy szakitason. Magamba voltam roskadva, es O ezt latta rajtam. Dumalgattunk, iszogattunk, vigasztalt, majd egyutt toltottuk az ejszakat. Almomban sem mertem volna gondolni hogy ott kotunk ki. Masnap kijozanodva, hideg fejjel vegiggondoltam a tortenteket, es rajottem hogy nagyon jol ereztem magam vele, de nem lenne tul szerencses folytatni, hisz mi jo haverok vagyunk, kar elrontani ezzel. De a szivem mast diktalt. Ahogy egyre tobbet talalkoztunk, lopott orak (vegulis csak a barataink elott titkoltuk, bar a mai napig nem tudom miert tettuk), stb, egyre jobban belehabarodtam. Ez persze kolcsonos volt! Aztan nyiltan vallaltuk a dolgokat, boldogok voltunk nagyon. Terveink kozt szerepelt a hazassag, gyermekek. A fold felett lebegtem. Akkor mar 4 eve egyutt voltunk. Aztan beutott a krach.
Munkaja miatt csodas fovarosunkba kellett mennie par hetre, hetvegente hazajott. Idokozben teherbe estem, de nem riadtam meg, mert nem volt okom ra. A baratnommel vegig izgultuk a hetet, vartuk hogy hazajojjon, es kigondoltuk hogy is kozoljem vele ezt a nagyszeru hirt. Eljott a hetvege, de O nem jelentkezett. Aggodtam, hivtam a munkahelyet, hivtam a szuleit, senki nem tudott rola semmit. (akkoriban meg nem nagyon voltak mobil telefonok) Aztan egyik baratunk kozolte hogy itthon van, menjek le a kozos talihelyunkre. Le is mentem, de ami ott fogadott azt a mai napig sem tudtam feledni. Egy szoszi lany tarsasagaban volt, szemmel lathatoan iszonyu jol erezte magat. Olelgette, csokolgatta, mint kiderult a paromat par napra hazaengedtek, es hozta magaval ezt a lanyt. Ja, es termeszetesen az ejszakakat nala fogja tolteni. Nem tudom hogy veszeltem at azt az estet-ejszakat. A kozos baratok mindd mellettem alltak, a paromat pedig nagyon eliteltek. Masnap megbeszeltem vele egy talalkozot, mert mindenkepp tudatni akartam hogy mi a szitu, hogyan tovabb most. Amikor elmondtam neki, csak egy hanyag valaszt adott: "remelem nem csinalsz hulyeseget". Magyarul, remelem nem tartod meg a gyereket. Ja, es az este tortentekrol nem nyilatkozott, neki kell az a lany. Hat tobb sem kellett nekem, irany a doki, majd korhaz (ahova mellesleg o is bejott latogatni, miutan rajott hogy mi ujsag, es ez nem vicc). Lelkileg kiegtem, ures voltam, naphosszat csak fekudtem az agyamban, es bogtem. Egy alom tort darabokra. Mit darabokra, icipici apro szilankokra.
Barataim tartottak bennem a lelket. Aztan egyszer csak O is megjelent az ajtom elott. Sokat dumaltunk, igy megbanta, meg mindig szeret, bla-bla-bla. Honapokig kaparta az ajtomat, eskudozott, fogadkozott. Hajthatatlan voltam.
Kitavaszodott, es en ereztem hogy kezdek kilabalni ebbol a remes allapotbol. Egyre tobbszor hivott el setalni, es en belul azt ereztem talan kepes lennek megbocsajtani neki. Nem tudom mennyi ido telt el, de jopar honap. Ujra egyutt voltunk, immar a tenyeren hordozott, leste a kivansagaimat, mar csak en szamitottam neki. El is hittem, mert ilyet az alatt a 4 ev alatt nem tapasztaltam tole. Megint a fellegek kozt jartam volna, de sajnos nem tudtam elfelejteni a tortenteket, es azt hogy a kozos gyermekunkkel mit tettunk, az O hulyesege miatt. Szakitottam vele. Fajt nekem is, neki is. Mar nem jartam a kozos baratokhoz, mert igy konnyebb volt neki elfelejteni.
Par honapra ra kulfoldre koltoztem, mert nekem sem volt konnyu a felejtes. Azt gondoltam igy lesz a legjobb. Persze ott is megtalalt, telefonok, levelek jottek-mentek. Aztan en nem valaszoltam. Tultettem magam rajta. 2 ev utan ujra hazajottem, termeszetesen a barataim 98%-at elveszitettem.
A maradek 2%-al bulizni jarogattunk, jokat dumaltunk, buzditottak hogy ideje lenne mar beujjitani pasi ugyileg, de nem vagytam ra. Eltelt igy par ev, talan 3. Aztan meglattam OT! Nagyot dobbant a kis szivem. Egyik baratnom nagyon joban volt mindkettonkkel, tole jottek-mentek az infok. O is erdeklodott felolem, meg en is. Neki mar menyasszonya volt, nekem perpill akkor senkim. Megbeszeltunk egy talalkozot, amire mindketten izgatottan keszultunk mint utolag kiderult. Nem volt semmi hatso szandek, tavol allt tolem hogy el akarom szakitani a menyasszonyatol, csak egy szimpla beszelgetos estet terveztunk. Mondhatom olyan jol sikerult, hogy olelkezve, csokolozva zarult le. Hadakoztam az erzelmeim ellen, mondom nem lehetek tobbszor ugyan abba a pasiba szerelmes, foleg a multunk utan. De bizony fulig belezugtam, ahogy azt illik. O sem reagalt maskent. Az elso egyutt toltott csodas ejszaka utan mindkettonkben felmerult szinte egyszerre ugyan az a kerdes: "ugye most nem szivatsz?!" Ismet boldogok voltunk, de volt egy kis bokkeno. A menyasszonya. Szakitasra buzditottam, hisz engem szeretett. Vagy 5 honap telhetett el igy, minden idejet velem toltotte. Aztan egyik naprol a masikra soha tobbe nem jelentkezett. A masikat valasztotta. De olyan modon, hogy ezt elfelejtette velem kozolni.
Azokat az idoket mig elek nem felejtem el. 2 evembe kerult, mire kilabaltam belole. Iszonyatosan nehez volt. Elveszitettem a maradek 2%-ot is, de nem is banom, mert nem voltak igaz baratok. Most egy 5 honapja kezdodott kapcsolatban vagyok, aminek ugy nez ki hamarosan vege, de ez majd egy masik tortenet lesz. Utos ez is, de ennyire nem. Egy valamire rajottem. Soha nem szabad kiadnod magad, mert akkor te huzod a rovidebbet. Ahogy most en is.