A legbénább szakítósdumák egyike, hogy túl jó vagy nekem, de az esetek nem elhanyagolható százalékában igenis őszintén gondolják az emberek ezt. A falhoz állítós internetes társkeresés, mi kell még ahhoz, hogy ezt megértsétek? Hiába pofázunk?

Történetem annyira röhejes, hogy gondoltam, megosztom Veletek.

Tavaly valamikor augusztusban egy netes társkereső oldalon találtunk egymásra egy zalaegerszegi (továbbiakban zeg-i)sráccal. (megjegyezném, én Budapesten lakom)

Az ominózus társkereső oldalon akkor már legalább 1,5 hónapja voltam regisztrált tag, és mivel előre féltem, hogy sok vaktölténnyel lövöldözősbe ütközöm, egy elég - ahogy annak idején Ő fogalmazott -  „falhoz állítós” reglapot sikerült szerkesztenem magamnak. Szerintem egészen egyszerűen, csak karakán és őszinte volt. De nem is ez a lényeg. Ő elolvasta, majd írt. Én meg válaszoltam. A fényképei alapján elsőre nagyon nem tetszett, nem akartam vele foglalkozni. De annyira lelkes volt, kedves, lenyűgöző és aranyos, hogy napról-napra többet leveleztünk, megkedveltem a stílusát. Sőt, néha hiányzott, ha nem várt tőle levél. (elég ritkán fordult elő) Aztán megadta a telefonszámát, hogy lássam, ő komolyan gondolja. Én még ekkor sem gondoltam semmi, de semmi komolyra, de ki tudja miért, én is megadtam neki az én telefonszámomat. Ekkor indult a lavina.

Elmentem egy hétre nyaralni. Az autópályán mikor elhagytam a Zalaegerszeg felé mutató táblát, szívem szerint arra vettem volna az irányt, és meg sem álltam volna addig az utcáig, ahol ő lakik.

A nyaralás alatt minden nap beszéltünk telefonon, napi több tucat sms-t váltottunk. Hiányzott az ismeretlen ismerős. Olyan hihetetlen érzés kerített hatalmába vele kapcsolatosan, amire akkor  nem találtam értelmes, elfogadható magyarázatot.

Az első találkozásunk a nyaralás után történt, augusztus 26.-án. Valamikor délután 3 felé találkoztunk, ott, ahol én lakom. Addigra már mindent tudtunk egymásról, úgyhogy gyakorlatilag lehetetlen lett volna nem észrevennünk egymást, bárhol is találkoztunk volna. Annyira izgultam, hogy szinte egy szót sem tudtam szólni, mikor megérkezett, leparkolt, és odalépett hozzám köszönni. Csak mosolyogtunk egymásra. Szinte egyszerre mondtuk ki azokat a gondolatokat, amik akkor a fejünkben kavarogtak.

Hogy oldjam kicsit a feszültséget, javasoltam, hogy ha nem bánja, felugranék haza, hogy átvegyem a farmerem. (mert persze kis csiniben jelentem meg, ahogy egy randira elsőre illik). Aztán irány az egyik bevásárló központ. Eredetileg Duna part, séta kézen fogva volt a terv, de mivel hatalmas zivatar szakadt a nyakunkba, inkább elvetettük.

(kezdek nem a lényegre koncentrálni, kicsit belehúzok)

Szóval összejöttünk, öröm-boldogság.

Teltek múltak a dolgos hétköznapok, hétvégék. Hétvégéimet Zeg-en töltöttem, ismertem a szüleit, imádtak, minden hepi, jajj de jó…

hahahaha…..

Aztán a fene nagy dolgos hétköznapok egyikén, úgy kirúgták a munkahelyéről, hogy csak úgy nyekkent. Összeomlás, kiborulás. Erre a legjobb megoldás az önsajnálat + joint. Szerinte legalábbis.

Innentől kezdve csak én autóztam le Zeg-re. A hétvégi találkozások, együttlétek hangulata nagyon megváltozott. Próbált ő kedves lenni, csak nem nagyon tudott szegény, állandóan úgy be volt állítva, mint a gerely.

Kitaláltuk, hogy felköltözik Pestre, kiveszünk egy albérletet, itt mégis csak könnyebben talál munkát. Egyik percben lelkes volt, és tettre kész, a másikban meg az ágyból sem volt hajlandó felkelni. (ilyenkor volt beszívva)

Egyik reggel ki is szedtem belőle, hogy mi a baja,(azon kívül, hogy elfogyott a joint-ja) amire azt válaszolta, hogy nem velem van a baj, vele…Hogy itt vagyok én aki ennyire szereti, ő meg nem tudja viszonozni bla…bla…bla…

Igyekeztem a méltóságom megőrizve összepakolni a holmim, és elhagyni a lakást, de hogy a fene egye meg, az előszobában eltörött a mécses. De nem csak nálam. Sírva könyörgött, hogy maradjak, hülye volt, ne haragudjak, dehogy akar ő szakítani.

De ekkor már mindegy volt, közös perceink meg voltak számlálva.

Annyira kiborultam, annyira fájt, hogy hétfőn dolgozni sem tudtam jönni, inkább beteget jelentettem. E-mailt küldött, amiben újra és újra csak bocsánatot kért, valamint amiben megosztotta velem, hogy kitalálta a jövőnket.

Kimegyünk Németországba és ott fogunk dolgozni.

Aztán 2 hét múlva lemondta a hétvégi találkozót is, azt mondta ne menjek, ne autózzak le. És hogy másnap szeretne velem beszélni. Fel fog majd hívni telefonon. Akkor már tudtam, miről akar velem beszélni. Ugyhogy nem hagytam magam meg aznap tul akartam esni rajta.

Szakított velem, mert én túl jó vagyok neki, és nem érdemel meg. A kedvenc mondataim tőle: „én már nem tudom hogy mit érzek irántad. Ez, amit érzek még szerelem, vagy szeretet, ez már a szerelem másik dimenziója?”

„nekünk lesz közös jövőnk, ha nem is ebben az életben, de muszáj hogy mi egyszer együtt éljük le az életünket” „én nem akarom, hogy ne tudjak rólad többé” Zokogott, könyörgött, hogy bocsássak meg neki, de ezt ő nem tudja tovább folytatni.

Na, azóta se láttam. Sem őt, sem a 15.000 forintot amivel még tartozik.

Annyit tudok, hogy Bécsben lakik ott is dolgozik, es egyedül van mint a kisujjam. J De ez már egy másik dimenzió…