Azt hiszem a levélíró az Élet és irodalomnak akarta küldeni a levelet, mert megszaladt a szépirodalom. De jó kedvem van, olvassátok, és mielőtt rákezdene a duzzogó kórus, van egy csomó nem szépirodalmi alkotás a postánkban, de ezt dobta a Nagy Kockás ma nektek.

Egy éve még

Még nem látok ki az ablakon, túl erős itt bent a fülkében a neon, a fényeket csak észlelem innen belülről. Tükrös helyzet, milyen is, ha a tükörképét nézem az alvóknak ilyenkor, s azok épp az én tükörképembe bámulnak, mikor hirtelen felriadva nincs más választásuk, s vajon tényleg azt a képet látják-e, amit én magam is látni vélek a másikról. S miért vagyok elég bátor így otthagyni a tekintetem, mikor úgy csüngök egy-egy szokatlan arcon, mintha még nem láttam volna kedves szemeket, finom nyakat vagy tiszta homlokot. Egyre többet látni a kinti világból.

Anyám éppen Elizabeth Costelloról olvas velem szemben. Csak úgy megyünk. Távolinak tűnik már az indulás, az érkezés meg pláne. Akarom már látni magam mellett, ahogy keres és rohan valami után, de meg nem áll velünk együtt soha. He's teachin' us waltz – one-two-three-two-two, ha így táncolnék, hát nem unatkoznék karácsonykor. This time we're gonna do it with girls. Kétszer táncoltam a szalagavatón. Szőkék, kék szeműek, de mikor nem ők. Akkor még nem ők. Vagy ők nem. Nem, egyik sem volt világnagy kiteszem, s egyik sem csendesen magába, félre, magába – melegek a színei, de hideg zavart kelt. S nem igaz, hogy nem az enyém, nem ítélhető ez meg, csak úgy, utólag. Meg képről. Nem az enyém, hmm. Részei az enyémek, csak nem tud róla. Ne is tudjon, nem akarom, hogy akár egyetlen apró partikulám is az ő része legyen. Látom a kis állomást, minden hajnali, havas és narancssárga részletével együtt. Feketévé olvadt zöldek, a kerítésben és a bokrokban, s megint csak a sötét, ahogy haladunk a hideg sínen.

Ritkán táncolok, tegnap meg ott kellett hagynom.

Egy folyóval és néhány kilométerrel arrébb más valakik alszanak, más számú szobákban, másról álmodva mind. Szőkék, szőke itt is, olyan kedves, olyan kis szép és őszinte. Nem is mernék többet és mást gondolni róla, s ki sem mondanám, ha többet vagy éppen valaminél (ennél) kevesebbet. Most nyugodt és piheg. Nevet is ott bent álmában, ahogy szokott, valami dobog a mellében, bezárva vékony bordái mögé. Maradjon csak így minden.

Megint vissza, egy kicsit, talán egy hídhoz közel, talán a folyóhoz közel, talán még érezni a hűvös szelet és a madarak szagát, meg hogy erősen mozog a lég. Talán elindulni fel, a domb alatti utcán, talán megnyomni két gombot a kaputelefonon, esetenként meg is várni, míg válaszol, kinyitja az ajtót. Mindig nyitva a bejárati ajtó, kedvesen vár, de zavarában csak köszön, és gyorsan azt tetteti, dolga van vagy éppen elfoglalt, s csak kiköszön, vagy hogy helyezzem magam kényelembe, kérek-e valamit, persze hogy kérek. Mindig tejeskávét kérek, mert az mindig jólesik, és olyan szépen készíti, olyan jól csinálja, mert ő csinálja, és nekem csinálja.

Maradok, kivárok. Kivárom, hogy leüljön velem szemben, és már világosodik is a tehervagonok felett. Végre leül. Végre mosolyog és lesüti a szemét, zavarban van, nem mer rám nézni. (Megjegyzi, miért nézek így rá.) Ki is mondja, hogy miért nem. Sosem értem ezt a mozdulatsort. Vigyázva áll fel a kávéért. Átveszem tehát a bögrét. Csak egy töredéke a másodpercnek, amíg érzem, hogy leejtem, olyan forró. Aztán már lent is a poháralátéten, az asztalon, szó sincs borogatásról. Valami köd is leszállt, vagy már itt is volt, nem láttam, mikor költözött a sínek fölé az állomáson. Mert most éppen állunk, megfordítják a mozdonyt.

Nevet, mert jót mesélek. Eltereli a szót, nem akar a tegnap estéről beszélni, vagy csak bent a szobában, hevesen és gyorsan és erősen és gyengéden és meztelenül és félve és vigyázva és finoman és lökve akar beszélni róla vagy sehogy sem. Én is csak úgy szeretnék, igaza van. De annyi időm nincs. De miért is kellene mennem annyira gyorsan, el innen, miért kell mindig sietnem, sosem akartam megkérdezni ezt magamtól, mert gyűlöltem (gyűlölök) rá választ adni. Végre indulunk. Már megint csak ott lennék, ahová visznek, már megint sietek. Nem látni semmit a tejködtől.

Az a nő ott a fogyatékos gyerekével. Öreges, de nekem tetszik. Ölbe hozta a kislányt, pedig látszott az arcán, már vagy tizenkét-tizenhárom éves. A gyerek. Most éppen mesél neki. A nő. Bent nekem (velem) gyönyörű, nagyszabású és vad és merész, kint meg a sorba állított, hideg fák, anyám már nem kíváncsi Costellora, ott meg mesélnek. Itt bent meg mégis ott vagyok a Lánchídhoz közel, fent az emeleten, a hátsó szobában, mellette, egy takaró alatt, meztelenül, hozzá simulva, a mellét a kezemben tartva, együtt lélegezve, pedig nem is szeretem. Úgy nem is szeretem. Szempárok a reflektorok, lehagyjuk őket könyörtelenül.

És mi volt, mi történt nála. Mindig elmondta, mikor lüktet neki, amikor megérintem, vagy máshol is akár, csak megfogom, és úgy rendezem a dolgokat, hogy elolvadjon a kezeim között. Csak látnak a konyhaablakon keresztül, mert nem tett fel sötétítőt, mondjuk akkor még sötétebb lenne az a kis konyha. Miért bánjunk el vele így. Megint ezek a tetszhalott fák, több kilónyi hóval az ágaikon, nehéz és jeges.

Mintha porcukorral szórták volna meg azt a rengeteg faágnyi mákot. Most is felé megyek. Te meg pont az vagy, ami én sosem lehetek. Tiéd (sokan vagytok) a zene, amit sosem értek úgy, ahogy szerettem volna, és a nyelv, amit sosem beszélek úgy, ahogy képes lehettem volna rá. Nekem megmaradt értelmezni, sosem megcselekedni vagy összerakni. Milyen vagy még te. Mindig megkérdezed azokat a dolgokat, amiket nem akarok feltenni magamnak, vagy éppen válaszolni nem akarok rá. Ezért vagyok olyan csöndes, és ezért nem szeretem a tájat, ha úgy fest, mint egy nagy tál mákos tészta. Idétlen hülye. Én, én.

divers chiottes

j'ai utilisé aujourd'hui des divers chiottes

l'une était jaune et sale

sa chasse d'eau sans anneau

l'autre était vert

et là bas

en ayant pissé

j'ai lâché un pet

los retretes varios

hoy he utilizado retretes varios

uno fue amarillo y estruo sucio

alrededor de su tirador no fue tomadero

el otro fue verde

y en eso

mientras haciendo pipí

me he peído

Elizabeth Costello halott. Távol is fehér. A nő most valamit hallgat, a kislány alszik. Olyan szögletes a feje. Különösen nevetségesen hat a kerek szemüvegével és furcsa arckifejezésével. Három gyűrű van a nő egyik kezén. Rajta nincs is ékszer, csak a nyaka körül, de a kezén még nem láttam. Rajtad sem, vagy csak nem emlékszem, de te aludj még, reggel ne kávét igyál, mert az olyan, mint; pihegj a párnádba temetkezve, álmodj csak, amíg teheted, amíg jól esik. És fáznak-e a madarak ilyenkor.

Név nélkül vagy csak monogramban itt nem lehet létezni. Hát most megpróbálok erről leszokni. És hogy tudott sírni, de akkor megölelnem sem szabadott, hogy sírt, mikor elmentem és még elérni próbált és elérni és nem sikerült neki. Ennek a nőnek, engem. Ez a nő. Meg én. Ő. Meg én. És megint csak ő. Meg én. Az ajkába harapni. A tiédbe meg nem merni, beleharapni. Illetve csak elképzelni aztán elvetni az ötletet. Mert ez így jó. Mekkora szar.

kisfiú voltam