Mai mondat: A házukban ugyanis közös cserépkályha fűtötte az ő és az anyjáék szobáját, a kályha körül pedig 15-20 centis távolságban nem volt fal, úgyhogy egy légtérben volt az egész család (a húga a barátjánál lakott, de eredetileg közös volt a szobájuk).
Sziasztok!
A sztorim viszonylag friss. Amikor leírtam, magam is meglepődtem, hogy milyen terjedelmesre sikerült, ezért bele is vágok.
Jó ideje facér vagyok, ezért kellemes meglepetésként ért a levél, amit iwiw-en kaptam egy lánytól - legyen mondjuk Irén - december 22-én, melyben arról érdeklődött, hogy ismerem-e Bertalant, azaz az vagyok-e, akire gondol, ismerősének az ismerőse. Megírtam neki, hogy ismerem az illetőt, és hogy honnét, a pontosítás érdekében. Erre válaszul már Berci nevében írt (aki a "nevelőapja"), hogy örül, hogy válaszoltam, jól vagyok-e stb., és hogy van-e nőm vagy feleségem? Illedelmesen válaszoltam, a végére pedig odaírtam, hogy Irénnek üzenem, hogy nincs senkim. Erre már saját nevében írt a lány, hogy jól gondoltam, ő érdeklődött a családi állapotom felől, és hogy emlékszem-e egy másfél évvel korábbi utcabálra, ahol először találkoztunk és táncoltam vele. Nos, a táncra emlékeztem, de a lányra nem. A nevét sem tudtam volna megmondani egy nappal korábban, és fel sem ismertem volna az utcán. Így aztán felelevenítettük, hogy Berci - nálam öt évvel idősebb gyerekkori barátom - az ő elvált anyját vette el, aki szült is neki egy kisfiút. Én tehát 32, a lány 21 éves - a korkülönbség sem elhanyagolható ebben a korosztályban -, ennek ellenére, gondoltam, mit veszíthetek?
A levelezés folytatódott közöttünk. Javasolta, hogy toljuk MSN-en, beszéljünk telefonon, de előbbit a privát internetkapcsolatom hiánya, utóbbit amiatt utasítottam vissza, mivel az újabb személyes találkozó előtt nehézkesnek vagy inkább még értelmetlennek tartottam a telefonálgatást. Így hát leveleztünk tovább, bár azt magam is beláttam, és meg is írtam a lánynak, hogy a levelezésbéli kommunikáció jó búvóhely az ember valódi énjének. A leveleiben nagyon udvarias és előzékeny volt - hálálkodott a válaszaimért, biztosított, hogy nem haragszik meg, ha akár csak másnap válaszolok stb. -, ami annak ellenére, hogy ő kezdeményezett, azért különös volt számomra. Nem is beszélve arról, hogy valóban nem emlékeztem a lányra, és hiába voltak (egyébként egész jó) képei iwiw-en, nem ismertem rá bennük senkire, akivel másfél évvel korábban egyszer táncoltam volna...
Nem ez volt az első eset az életemben, hogy a nő tette meg az első lépést, és nem igazán voltak jó tapasztalataim az efféle kapcsolatokról. Nem tartom magamat jóképű, vonzó hapsinak, mert nyilván a nők többsége sem tart annak, emiatt ugyancsak tamáskodva fogadom a bókokat, ugyanakkor éppen emiatt is úgy gondoltam, ostobaság lenne előítéleteimnek engedve elutasítanom a lány közeledését. Arról nem is beszélve, hogy gyerekkori barátom családját sem akartam megbántani azzal, hogy egy az egyben elzárkózom az ismerkedéstől, holott gondoltam, hogy annak oka van, ha nem emlékszem a lányra.
Karácsony napján, 25-én éjjel is folyt közöttünk a levélváltogatás. Úgy alakult, hogy rákérdezett, hogy miért nincs barátnőm, hiszen úgy emlékszik rám, hogy jóképű, aranyos srác vagyok. Na, erre írtam neki, hogy itt a bizonyíték, hogy összetéveszt valakivel, úgyhogy ennek a dolognak hamar utána kellene járnunk! Megbeszéltünk hát egy találkozót éjjel fél egyre, odamentem érte hozzájuk, és kocsikáztunk vagy 2 órát a kihalt karácsonyi éjszakában. Az első pillanatban azzal kezdte, hogy bizony, rám emlékezett, mire mondtam, hogy akkor a nehezén már túl is vagyunk, folytassuk a diskurzust ott, ahol az utolsó mailben abbamaradt. Nagyjából így is történt, nagyon kellemes két órát töltöttem vele, de csak beszélgettünk. Szókimondónak bizonyult, ellentétben a leveleiben írottakkal nem nagyon válogatta meg a szavait, de úgy gondoltam, legalább nem játssza meg magát. Egyszer belékaroltam (megálltunk inni valamit egy éjjelnappalinál, majd javaslatára sétáltunk egy kicsit a farkasordító hidegben), egyszer megsimítottam az arcát, és nem is volt közöttünk több fizikai kontaktus, csak a búcsúpuszi. Amikor elváltunk, megbeszéltük, hogy másnap - azaz 26-án - meglátogatom őket. Egy teljesen idegen család esetében ez nem volna helyénvaló, de mivel a családfő a barátom, örömmel elfogadtam a lány meghívását.
Beszélgetésünk alapján körvonalazódott a fejemben, hogy azért eltérő az értékrendünk, ami talán a korkülönbséggel is magyarázható, meg hogy nem az eszéért fogom szeretni, ha úgy alakul, de azt azért nem éreztem, hogy értelmetlen lenne az egész, és nem kellene vele foglalkozni. Mindemellett, úgy gondolom, teljesen tisztességesen viselkedtem és gondolkodtam a lánnyal kapcsolatban. Fokozott óvatossággal közelítettem hozzá, hogy még véletlenül se érhessen olyan vád, hogy csak kihasználom a felkínált lehetőséget.
Szóval 26-án meglátogattam a családot. Korábbi telefonos egyeztetés után állapodtunk meg az időpontban, illetve abban, hogy viszek egy üveg bort a "szülőknek" és egy tábla csokit a babának; Irén mindezeket jóvá hagyta. Az mondjuk furcsa volt, hogy kérdezte a telefonban, hogy mennyit szoktam inni? Látogatóba mindig józanul megyek, mondtam, de haza már vinni szoktak. :D Mint később kiderült, azzal nem volt baj, amennyit én iszom...
A látogatás kissé vontatott hangulatúra sikerült. Örökkévalóságnak tűnő babalátogatással kezdődött. A baba nyolc hónapos volt, kétség kívül nagyon szép, huncut, csak hát mit kezdjek vele én, aki egyébként sem tudok mit kezdeni egy csecsemővel, másrészt akkor láttuk egymást először, és a kicsi tartott is tőlem? Aztán kiültünk a konyhába kicsit beszélgetni a büszke apával, akivel már vagy fél éve nem láttuk egymást, én ugyanis évekkel korábban munka és önállósági törekvéseim miatt elköltöztem majd száz km-re, ő sem a szüleim szomszédjában lakott már, így csak nagyritkán futottunk össze. Eleinte a lány is velünk tartott, ha beszélt, rólam áradozott a jelenlétemben, aztán kimentünk cigizni az udvarra, majd visszatértünkkor ő a szobája irányába indult.
- Jövök, csak hozom az italomat - mondtam neki, mire ő:
- Igyatok csak a konyhában!
Nem rossz. Nem értettem ugyan, miért kezelt úgy, mintha elsősorban inni akartam volna, de ráhagytam. A túlzónak tűnő udvariaskodás helyét váratlanul ez az elutasítás vette át, amit nem tudtam mire vélni.
Mivel Berci még a konyhaasztalnál ült, és amint beléptem, beszédbe is elegyedtünk, még egy negyed órát vele maradtam, és csak azután mentem át a lányhoz. Egy fickóval csetelt MSN-en, amikor beléptem. Ez csak a volt barátom, nyugtatott meg. Az, akivel 15-én még együtt volt, mint később megtudtam. Kínosan kezdtem érezni magam, és rákérdeztem: több vasat tartasz a tűzben? Neem, dehogy, csak barátok maradtunk, ahogy a többiekkel is. Aha, az jó. Igaz, hogy egy percen belül félretette a beszélgetőpartnerét, azzal, hogy amint ráér, majd folytatják, én továbbra sem könnyebbültem meg. Mintha azért kellett volna a konyhában maradnom az imént, hogy ne zavarjam a csetelésben. Még úgy tíz percig maradtam, aztán, mivel a történtek miatt nem voltam már beszédes kedvemben, elköszöntem. Alig értem haza, küldött egy SMS-t, hogy örül, hogy ott voltam, jól érezte magát velem, nagyon aranyos vagyok, és reméli, hogy hamarosan újra találkozunk. Mivel meglehetősen vegyes érzelmekkel jöttem el tőle, ez a gesztus jól esett. Persze, válaszoltam, hogy részemről a szerencse.
Az ünnepek közötti négy napból kettőn találkoztunk. Egyszer én nem értem rá, mert fát vágtunk az erdőn a tesómmal, egyszer pedig ő fogadott vendéget - egyik exét -, ezért nem tudtunk találkozni. Az exes dolgot a jelenlétemben beszélték meg telefonon, és persze nem tett említést róla a csávónak, hogy vendége van. Kellemesen elcseverészett a fickóval, poénkodtak, és cseppet sem zavartatta magát. Természetesen jó képet kellett volna vágnom a dologhoz - legalábbis gondolom, ezt várta -, de ez nem igazán akaródzott. Elválásunk után újabb "szeretnélek újra látni" SMS. Utálom az SMS-t, de azért ismét válaszoltam.
A korábbi három-négy Szilvesztert minden tervezéstől mentesen, spontán, haveroknál töltöttem. Azelőtt pedig úgy nyolc éven, mindig másnál tartottunk házibulit, de aztán ahogy ez körbeért a csapaton, az arcok is cserélődtek, házasságok miatt is maradoztak el srácok, a dolog szervezettsége megszűnt. Akik maradtunk, továbbra sem vágytunk nyilvános helyekre, beértük egy magánháznál történő ünnepléssel, iszogatással, TV-zéssel, kártyázással, mikor hol, kisebb felhajtással, mint a házibulik idején. Erre az alkalomra se készültem különösebben. 30-án délután kérdezett rám Irén SMS-ben, hogy mit tervezek másnap estére. Ezen a napon találkozott az exével, az üzenetet még a találkozó előtt küldte. Felhívtam, javasolta, hogy menjek vele, a barátnőjével és a húgával egy környékbeli kiskocsmába. Aggasztott a randija, de nem hoztam szóba, és igyekeztem ezt nem éreztetni vele, de azt válaszoltam, hogy térjünk erre vissza másnap. Arra (is) gondoltam, hogy lehet, hogy másnap már máshogy gondolná...
Végül aztán természetesen velük tartottam. Nem sok jóra számítottam, de úgy láttam, ha visszautasítom, akkor biztosan bukott a dolog, így még lehet valami. Semmi nem volt közöttünk addig a napig, mert tulajdonképpen Karácsony éjjel kivételével, amikor kocsikáztunk a városban, nem is voltunk kettesben. A házukban ugyanis közös cserépkályha fűtötte az ő és az anyjáék szobáját, a kályha körül pedig 15-20 centis távolságban nem volt fal, úgyhogy egy légtérben volt az egész család (a húga a barátjánál lakott, de eredetileg közös volt a szobájuk). Kissé feszélyezett az, hogy a szomszéd szobában hallhatják, ami emitt történik, arra viszont ez a pár nap nem volt alkalmas, hogy kimozduljunk, és magunk legyünk.
Szilveszterkor délután fél hétre mentem át hozzájuk. A három lány már némi Jägermeisterrel bemelegített, kissé be is voltak csípve. Irén azzal viccelődött, hogy most, hogy ivott, legalább meglátom, milyen valójában. Amíg készülődtek, mi Bercivel a konyhában próbáltuk kicsit ledolgozni a lemaradásunkat - borral. A csajok időnként kiszaladtak a konyhába, milyen a hajam?, milyen a szemfestékem?, aztán szaladtak vissza folytatni a tollászkodást. Időközben Bercinek pár percre segédkeznie kellett a fürdetésnél, ezalatt, hogy ne maradjak magamra, Irén kijött hozzám a konyhába. Szóval tartott rendesen, be nem állt a szája. Jó hangulatban volt, ez engem is feldobott. Váratlanul egyszer csak így szólt:
- Ha ma éjjel nem jövünk össze, akkor soha!
Nem sokat vacilláltam a válasszal, odaléptem hozzá, és adtam a szájára egy puszit.
- Már akartam kérdezni - mondtam -, hogy ha éjjel valami jó maca megkérdezné tőlem, hogy van-e barátnőm, mit feleljek? De már eldöntöttem.
- Szóval már eldöntötted? - évődött, azzal valóságos puszisorozatot csókolt a számra, majd kézen fogott, elkezdett húzni maga után. - Ezt bejelentem anyuéknak!
Hát ez nagyszerű! Erre aztán nem voltam felkészülve. Már benn is voltunk a szobában.
- Anyu, összejöttük a Viktorral! Összejöttünk a Viktorral!
Azzal szájrapuszival illusztrálta is az elhangzottakat. Én meg csak bárgyún és szégyenlősen somolyogtam.
- Majd ezt is elb*szod, mint a többit! - felelte anyja némileg kijózanító éllel.
Nem akartam megcsókolni, számomra az már előjáték... Nem akartam aznap este mást, csak kivárni a végét. Az, hogy lefeküdjek vele, szóba sem jöhetett. A körülmények nem kedveztek a dolognak, korán is volt, és Irén már nem is volt józan. Nem feküdnék le senkivel első ízben úgy, hogy a lány nem józan.
Nyolc körül a három lány társaságában, Irénnel kézen fogva érkeztünk meg a kiskocsmába. Ez egy családi ház pincegarázsából átalakított kis lyuk, szűk keresztmetszetű, kis kapacitású hely volt, és el sem tudtam képzelni, hogy lesz lehetőség táncra, de feltételeztem, hogy valahogy megoldják, hiszen a lány már előző nap közölte velem, hogy egyik volt barátja fogja a zenét szolgáltatni, akivel mellesleg a húgának is volt már dolga. Ezt minden esetre öröm volt hallani.
Irén, amint megérkeztünk, rögtön elújságolta a pultos lánynak, közös ismerősünknek is, hogy "összejöttünk", aki mondta neki, hogy ő megmondta... Egy félreeső asztalnál, a pulttal szemben kaptunk helyet. Beszélgettünk, hallgattuk a többieket, simogattuk egymást, puszilkodtunk, ittunk. Éppen felszolgálták a vacsorát, amikor egy láthatólag népszerű fickó érkezett meg nagy felhajtás közepette. Szinte mindenkihez volt pár szava, végül az asztaltársaságomhoz is. Engem egy ideig nem akart észrevenni, de miután Irénnel is váltott néhány negédes szót, hozzám fordult:
- A barátnőd? - kérdezte Irénre célozva.
- Igen - válaszoltam a lehető leghatározottabban. Kezdtem megelégelni a kínos helyzeteket.
- Gratulálok! - azzal továbbállt. Nem voltam benne biztos, hogy ez a gratuláció felhangoktól mentesen, szívből jött.
Vacsora után a táncot is megoldották valahogy, a részleteket hagyjuk. Irén nem akart táncolni, hát táncoltam a másik két lánnyal. Egyszer csak Irént látom táncolni a barátnőjével. A húga viszont felkért engem az első táncunk után egy újabbra. Aztán Irén megint leült, és velem megint nem jött táncolni. Nem akartam feszegetni a dolgot, ráhagytam. Ettől függetlenül nem volt igazán emelkedett a rendezvény hangulata.
Éjfélkor kimentünk tüzijátékot nézni, aztán leültünk egy kicsit az asztalhoz. Időközben megérkezett egy gyerekkori haverom, Péter (akivel egyébként nem tartottunk semmilyen kapcsolatot). Mindenkit üdvözölt, mi is kezet fogtunk. Aztán kiszaladtam a mosdóba, és amikor visszaértem, Irén nem volt az asztalnál. Kérdeztem a lányokat, merre van, mondták, hogy kiment cigizni.
- Kimegyek én is, ne legyen egyedül szegény - mondtam.
Hát, nem volt egyedül. Fönn állt a pincehelyiség lejáratának felső végén, a nemrég érkezett sráccal beszélt. Fellépcsőztem hozzájuk. Oda akartam menni a lányhoz, és átölelni, de ahogy lépés távolságra értem melléjük, és láttam, hogy a beszélgetés hevében nagyon el vannak veszve egymás szemében, olyannyira, hogy engem észre se vesznek, letettem erről. Egy hosszú pillanatig tétováztam, hogy mitévő legyek, aztán sarkon fordultam, és visszaballagtam az asztalunkhoz. Már felszolgálták a virslit, de semmi kedvem nem volt enni.
- Hát Irén hol van? - kérdezte a húga.
- Péterrel beszélget.
Rövidesen Irén is megérkezett az asztalhoz. Mindhárman őt néztük, ahogy jött.
- Mit bámultok úgy?!
Azt hittem, csak nekem savanyú a képem, de eszerint a lányok sem voltak derűsek. Leült mellém.
- Az a helyzet, hogy... mi korábban csak azért nem jöttünk össze a Péterrel, mert... ő már házas, és van egy kislánya is... - kezdett a magyarázatba.
- Tudom - válaszoltam egykedvűen. - Péter egyébként végigdugta az egész falut... - folytattam volna, de Irén csitítani kezdett. Azt akartam még mondani, hogy miért éppen téged hagyott volna ki, ugye...
- Itt van - suttogta a háta mögé mutogatva. Nem vettem észre, hogy a srác is bejött volna. Ahogy fölnéztem, éppen akkor fordult a mi irányunkba a kelleténél nagyobb lendülettel, és biztos vagyok benne, hogy azért, mert meghallotta, amit mondtam, felelősségre vont volna, nyomatékosítva mondjuk egy tiplivel a szemem alá, ha meg nem látja, hogy én voltam, aki elszólta magát. Így viszont megtorpant, megemelt kezének mozdulatát Irén hajába túrva fékezte le, és úgy tett, mintha csak ennyi lett volna a szándéka. A lány nem reagált semmit, tétlenül kivárta, amíg Péter abbahagyja a cirógatást, és visszafordul a társaságához, majd ekkor előrukkolt az örökzölddel:
- Szóval, én azt mondom, a későbbiekben legyünk csak barátok...
Hát, így esett, hogy életem legrövidebb "tartós kapcsolata" kb. öt órányira rúgott. Mondtam a lánynak, hogy na jó, ezt mindenesetre ne ott és akkor beszéljük meg. Mivel ezután haza akart menni, és a két másik lány sem akart maradni, az úr a pokolban is úr alapon, még hazakísértem őket. Illetve nem egészen hazáig, mert az utcájuk sarkán Irén biztosított arról, hogy már hazatalálnak, én meg már ráhagytam. Nem zárom ki, hogy végül is kicsit később találtak csak haza...
Elsején délután még átugrottam hozzájuk. Ő arcrapuszival fogadott, az anyja viszont nem akart köszönni. Kérdeztem, hogy hol van Berci, mert jó lett volna még beszélni vele, mire Irén azt felelte, hogy alszik. Váltottunk pár mondatot a lánnyal, de nem lettem tőle okosabb. Reméltem, hogy mond valami olyasmit, hogy ez vagy az nem tetszett, de nem mondott semmi újat, én pedig nem láttam értelmét faggatózni. Minden esetre jól beégetett az előtt a néhány ember előtt, aki ismert a vendégek közül. Azt sajnálom, hogy a (volt?) barátommal nem tudtam beszélni, és nem tudhatom, hogy ő most tulajdonképpen megharagudott-e rám (és ha igen, jó lett volna azt is tudni, hogy miért, mert a felesége viselkedéséből ítélve akár ez is elképzelhető). Meg sajnálom ezt az elfuserált új évet.
A lányt nem.
Csak magamat.
Nem tudom, hogy van-e tanulsága, vagy bármi haszna annak, hogy leírtam, talán majd Ti megmondjátok.
Az utolsó 100 komment: