A végzett közgazdász és az orvostanonc egymást lenéző kapcsolata.
 
 
 
Elaludtam, bocsánat.
 
Sziasztok!
Miután végigolvastam a könyvet, rájöttem, én is gazdagíthatnám az oldalatokat. Még az egyetemen történt meg velem a sztori,
azóta is hülyén állok a dolog előtt, nem tudom hova tenni.
 
Utolsó előtti évemet tapostam az orvosin. Eddigre az ember már túl van azon a "majd én megtalálom a rák ellenszerét, de legalább a Nobel-díjig meg nem állunk" korszakán. Diploma előtt már nincsenek illúzióink a magyar egészségüggyel kapcsolatban. Ennek ellenére akkor már tudtam, merre szeretné majd szakosodni, tanultam és tettem a dolgom, mint mindenki más. Alapvetően csendes, óvatos duhaj típus vagyok, semmi nagyképűség vagy fellengzősség, hogy hamarosan dr. leszek. ennek később lesz jelentősége.
 
Gyönyörű október volt. Egy kollégiumi bulin ismertem meg a srácot, az egyik csoporttársam hozta el, régebbről ismerték egymást valahonnan. Egyébként végzett közgazdász és nálam két évvel fiatalabb. A koliban alapoztunk, majd onnan mentünk a társasággal a kiszemelt partira. Hamar egymásra kattantunk, gyakorlatilag átdumáltuk az éjszakát, a buliból nem láttunk semmit. Hajnalban-reggel számcsere, etc....nem nyújtom, hamarosan egy pár lettünk.
 
Az október és november még jól telt, bár már akkor gyanakodhattam volna, hogy nem biztos, hogy mi összeillünk. Ugyanis voltak olyan elejtett félmondatai, amiben igencsak lenézte az orvosisokat, sőt az orvosokat is. De nem foglalkoztam vele. Rózsaszín vagy lila köd, a szokásos. Aztán jött a december és vele együtt a vizsgaidőszak, ami nálunk nem is olyan egyszerű. Rengeteg vizsgám volt, ráadásul hazamentem a szülővárosomba, mert otthon mindig jobban ment a tanulás. Szóval keveset találkoztunk ez idő alatt. Egyik ilyen alkalommal vacsi után épp ölelgetett és szeretgetett, amikor elhagyta a száját az a bizonyos ominózus mondat: vegyem tudomásul, hogy még csak egy senki vagyok, mert még nincs diplomám, az senkit nem érdekel hogy tanulok, az még nulla, majd ha meglesz a dr. akkor egyenlők leszünk, bezzeg ő már valaki, hogy lediplomázott a közgázon. Csak kamilláztam, azt hittem, hogy viccel mert mindezt mosolyogva adta elő. De rájöttem, komolyan gondolta.
 
Eltelt a vizsgaidőszak, márciusban elutaztunk egy hosszú hétvégére. Gondoltam itt majd kárpótolom a magányosan töltött hetek miatt, de tervem nem jött be. Hiába volt minden erőfeszítésem, valahogy kezdett furán viselkedni. Mint később kiderült akkor már azon gondolkodott, hogyan dobjon. Hazautazásunk után néhány nappal volt a névnapon. Jól tudta mikor van, még meg is beszéltük. A jeles napon semmi. Csönd. Se telefon, se e-mail, semmi. Két nap múlva jelentkezett, mintha misem történt volna. Még ő kérdezte, "Valami baj van, olyan morci vagyok!?" Másnap szó nélkül a kezébe nyomtam mindent, amit tőle kaptam és sarkon fordultam.
 
Hónapokig nem hallottam róla. Épp az ő egykori egyeteméről jöttem ki, egyik barátomnak intéztem a könyvtári kölcsönzését. Szinte kérdőre vont, hogy a mi a fenét keresek ott, de amúgy hogy vagyok?! Szarul, válaszoltam, mert néhány hete halt meg az öcsém (egyszerűen összeesett az utcán, megállt a szíve, nem tudták újraéleszteni). Erre ez a díszhím elkezdett azon filozofálni, vajon ő mit tenne, ha meghalna a tesója, ő hogyan viselkedne, etc. Volt elég bajom, így nem szóltam semmit, az első kereszteződésnél elköszöntem tőle.
 
Sokan írták azt, hogy utólag tudnak nevetni a velük megesett dolgokon. Sajnos nekem nem megy, még mindig rossz száj ízzel gondolok rá. Még a diplomaosztómon is eszembe jutott. Azóta egyébként sokszorosan bizonyítottam az életben, azon a szakterületen dolgozom és abban a kórházban, ahol szerettem volna, imádom a hivatásom, van családom barátaim...az egykori senkinek :-)
 
Emberek! Már számtalanszor hallottuk, hogy a diploma még nem minden. A gerinccel születni kell, nem felsőoktatási intézményben adják! Csak megerősíteni tudom. És tudjátok mi a legnagyobb poén a sztoriban? A srác szülei orvosok...