Az ártatlan megcsalás így változhat tízéves horrorsztorivá, amiben a férfi elveszíti mindenét a gyerektől az autóig, de soha nem lehet már boldog. Az utóbbi idők legkeményebb sztorija.

Úgy döntöttem, leírom ezt a történetet, véleményeket várok, hogy mennyire vagyok hülye és bunkó. Tíz év eseményeit persze nehéz leírni röviden, de azért megpróbálom.
Most 35 éves vagyok. 1999-ben kezdődött. Volt feleségem, (A. – vele 15 éves koromban ismerkedtem meg), és volt egy munkahelyem, ez persze tipikus. Nos, ezen a munkahelyen megismerkedtem egy kolléganővel. (Innen gondolja hozzá mindenki, amit akar, de dúlt a szerelem, végtelen nagy részemről, szerintem részéről is, már ha van olyan, hogy szerelem.)
Kolléganőnek is volt férje, így, mint erkölcsös nő, nem nagyon akarta, hogy bármi is legyen, ezt ki is fejezte, pl. úgy, hogy felejtsem el, öt év alatt simán meg tudom tenni. De azért nem tudtunk szabadulni egymástól, szerintem ő is szerelmes volt, meg én is. A feleségemnek megmondtam, nem lehetett takargatni, látta rajtam, hogy ez van. Erre ő természetesen el kezdett kapálózni, hogy ez aztán mégse legyen úgy, ahogy a sors hozta (de azért egyetlen rossz szót se ejtsetek erről a nőről, idővel nagyon emberi és korrekt-kedves lett)
A történet folytatódott. Feleségcsalás (szexuálisan nem, csak lelkiekben, a másik részről férjcsalás lelkiekben.) Én fasírtban mindenkivel, E. csak részlegesen, mert erkölcsös nő és nem akart galibát. Közben részéről állandó kidobások, de mégis szerelem. Itt elbasztam. Szó szerint. Az egyik kidobása után lefeküdtem a feleségemmel, és ebből lett egy gyerek. (szeretem, nagyon rendes lány, most már 9 éves)
Kolléganőnek mondtam, hogy mi van, persze nem esett jól neki. Kezdődött a mit akarsz tőlem, ha mástól van gyereked korszak. Pár évig eltartott ez, küzdöttem érte, egyik percben ellökött, másik percben magához húzott, szerettem, imádtam. (persze az ő oldalán más zajlott, én igyekeztem, és talán ezért tartunk még most is itt.)
Ez három évig tartott, akkor a feleségemmel megbeszéltük, hogy szétválunk. Pár hónap múlva egyszercsak hirtelen üres lett a lakás, feleség és kislányom elment egyik napról a másikra, nem is tudtam előre. Beléptem és csend fogadott. Rossz volt, mert a lányom hiányzott nagyon.
Üres a lakás, így hát a kolléganőm feljárt hozzám. Jó volt nagyon, igaz, csak lassan álltam talpra, mert a feleségem mindent vitt. Autó, bútorok, ilyesmi. A lányom végett nem veszekedtem semmin, érte nyugton maradtam. Persze a kolléganő annál inkább. Miért adtam mindent oda? Nyilván mert most is szeretem, menjek vissza. (azóta is ez a játék megy)
Pár hónap úgymond nyugalom, de volt egy nap, mikor megelégeltem a dolgot és véget akartam vetni ennek az egésznek. A saját kezemmel. Félig sikerült (itt lehet engem elküldeni, elfogadom), szóval öngyilkos akartam lenni, mert a kolléganő nem jött, és nem volt senkim.) Erről ennyit, majdnem sikerült, bevánszorogtam a kórházba, nem segítettek, de ez egy másik történet. Túléltem, de nehezen. (ennél a résznél nem kérek odavágni, én is tudom, hogy hülyeség volt, akkor máshogy volt)
Hosszasan folytatódott a történet. Kolléganő részéről utálat a lányom iránt, féltékenység a feleség iránt, pedig nem is éltünk együtt, ezzel szemben ő a férjével igen.
Itt vége szakad az unalomnak. Kolléganőnek nagyon megszaladt, vett egy házat. Igaz, hogy együtt néztük ki, de végülis a férjével egyeztetett, hogy jó lesz-e. (És egy év múlva visszajött egy hír, hogy az eladóval lefeküdt, így kapott még egy millió engedményt, viszont nekem az ingatlanközvetítős embet emlegette, hogy milyen lenne hármasban.)
Egy napon a kolléganő (miután 2 hetet nyaralt a férjével a Balatonon), felhívott, hogy ő AIDS-es, mert lefeküdt valami főiskolai tanársegéddel. Énnekem meg igen viszketett alul. Összetörtem. Egyedül voltam, azt mondta, hogy minden gyerek megbotlik egyszer. Nyilván megérdemeltem a gyerekem miatt. Elkísértem a kórházba, nem volt AIDS-es. Így én sem, lelkileg viszont kaptam egy kis bombát.
Most meg egyik nap egy volt kollégájával láttam csókolózni, persze „véletlenül” lebukott. Azt mondta, hogy hülye vagyok, nem láttam semmit. (Persze láttam), Aztán módosított. azt mondta, hogy mindig így köszöntek egymásnak, ja és hogy most szakított vele.
Az egyéb buktáit nem írtam le, mert az már egy brazil sorozat lenne, 1245 részben. Még mindig szeretem, de már nem akarom.
Mondtam neki, hogy számomra fontos lenne, hogy megbízhassak benne, erre azt mondta, hogy jobb is így, hogy nem bízom meg.
Na most volt 6 éve, hogy egyedül élek, ő meg a férjével, igaz, hogy nem az új házban, de pl. ma ott aludtak.Most azt mondja, kevés vagyok, sok pénzt akar, és nem akar dolgozni. Gyereket is akar, meg biztonságot, (de nem tőlem, mert nekem csak 300 a fizetésem, neki meg 900 kell, mert a gázszámla igen magas az új házon, és miből telik új ruhára? A füvét lenyírtam párszor, de azt mondta, hogy ne merjek odamenni, mert mit mondanak a szomszédok. Egyik nap egyik férfi, másik nap másik?)
A többi férfiesetéről nem szóltam, de volt még.
Most kb ott tartok, hogy soha többet nem állok szóba vele, de ezért bombáz, hogy „hülye bunkó, paraszt állat, tönkretetted az életemet, nekem meg nincs gyerekem, neked meg van, te hülye köcsög!”
Persze a kolléganőt is meg kellene hallgatni, de szerintem vége. Szerintetek? Bunkó vagyok, tényleg? Elfogadom, ha azt mondjátok, mert hallottam én már eleget ettől a nőtől, úgyhogy bátran. Bunkó vagyok, értettem. Mindent kiállok, mert én már mindent kaptam. Nyugodtan lehet anyázni.
Na megyek takarítani, mert fürdőszoba-felújítást csináltam a minap, és minden csupa por. Hogy odavágjak, ez a nő meg éppen a férjével szórakozik. (bármilyen részletkérdésre nyíltan válaszolok. Hajrá!)