Lehetne még bízni benne aztán, hogy kis híján hét év várakozás után dobbant a családjától, akikről aztán hallani sem akar? Nekem nincs elviselhetetlen hiányom így másfél év után, de mindenképp jobb lenne, ha ő lenne itt, és nem más nő, mert hogyan nézzek eztán a gyerekeim szemébe? Mit lehet ilyenkor tenni?

A kép innen

Tizenhat évesen ismerkedtem meg Edittel, aki ugyanabban a vidéki nagyvárosban járt gimnáziumba, amiben én is. Akkoriban még csak éppen elhagytam kiskamaszos esetlenségemet, és a haveri társasággal kezdtünk egyre „nagyvilágibb” életet élni: majd’ minden héten bulik, az éjszakákat pedig -kényelmesen- szüleink pénzével finanszíroztuk. Én eleinte nem tartoztam a „menőbb” arcok közé, egy egyhetes buli tökéletes megszervezése után viszont elmosódtak azok a falak, amelyek a valóban gazdag társaságtól, elsősorban évfolyamtársaimtól elválasztottak, és varázsütésre mindenki megváltozott. Ma már nem csodálkozom rajta, de furcsa módon ebből a folyamatból időtálló barátságok szövődtek, amelyek közül több a mai napig tart. Ennek az egésznek a kapcsán ismert meg engem Edit is, aki évfolyamtársam volt.

 

Egy bulin történt az egész. Akkoriban már hónapok óta egy nagy szerelmet pihentem ki, nagyjából havonta új egyéjszakás lánnyal; másfél hónap hiányzott a tizenhéthez, amikor először beszélgettünk. A kedvenc helyünkön ültünk, és éppen sörért mentem, mikor egy lány megszólított, amikor a pultot támasztottam; fel akart váltatni velem egy százast két ötvenesre a csocsóhoz. Sokat mondó (mi közöm hozzá, hogy csocsózni akarsz) pillantással ránéztem, majd a pultoslányra… aztán nem szóltam semmit, és adtam neki két ötvenest. Erre az a nagyszerű ötlete támadt, hogy álljunk ki ellenük egy haverommal játszani, de én inkább visszaültem a srácokhoz, mert a lány a legkevésbé sem jött be.

Ettől kezdve ahol csak tudott, követett. Egyszer alaposan bepiálva, 10 feles meg ki tudja hány sör után elindultam a buszpályaudvar felé éjféltájt, mire hallom, hogy valaki követ a néptelen utcákon. Belém karolt és elkísért. Fogalmam sincs miről beszélgettünk, de másnap a suliban a portánál várt, és előadta magát. Meglepett, hogy nem untam a szövegét. Sőt, még a szünetekben sem. Nem telt bele egy hét, és egész jól összespanoltunk, majd egy ereszdelahajam bulin olyan két hónap múlva hozzám bújt, és már nyílt a szája, hogy csókoljam meg, mire ingerszegényen közöltem vele, hogy felejtse el. Berágott, arrébb ült kicsit. Késő éjjelre elszabadult a buli, az asztalon táncoltunk, és engem is meglepett, hogy egy piszokjó nő kezét és meztelen derekát fogom, akinek a teste a rálocsolt sörtől csillogott. Ő később három évig a barátnőm lett; nagyon rendes lány volt, de külföldre költözött.

 

Attól kezdve Edit igyekezett távolságtartó lenni, de érződött, hogy a dolog rohadtul nem hagyja nyugodni, és általános nézet volt, hogy gyakran sírt, ha meglátott minket. Márpedig folyamatosan látott, mert nem maradt el a közös bulikról szinte soha. Bár mindig beszélt velem, sosem fúrta a barátnőmet, a barátnőm meg cserébe sosem féltékenykedett rá, mivel sokkal szebbnek tartotta magát. Gondolta, csak az számít.

 

(Most ez alapján úgy tűnik, hogy most harminc évesen egy lepukkant prosztó alkesz vagyok, de félreértés ne essék, most csak arról írok, amikor szórakoztam.)

 

Aztán teltek az évek, és egyetemre kerültünk, és lediplomáztunk, és dolgozni kezdtünk. Nekem a gimis barátnő után egymásnak adták a kilincset a lányok. Közben ott volt Edit, aki megtudva a szakítást, azonnal átjelentkezett az utolsó két évre abba a városba, amiben én tanultam. Gyakran mentünk sétálni, ha éppen nem volt senkim, és sokat változott ő is: megnőiesedett. Talán úgy kezdődött, hogy először nála ebédeltem. Talán úgy, hogy először ő mosta ki az ingeimet. Talán úgy, hogy először hozzá könnyebb volt felmenni aludni (tényleg csak aludni) egy éjszakai program után. Hamarosan kezdtem belátni, hogy sajátos kapcsolatunkat, amelyet ő mindig szeretett volna továbbfejleszteni, egyetlen húsz feletti lány sem fogja megérteni. Egy nagyobb csalódás után egyszer ledőltem az albérletben a kanapéra, és viszkizni meg pókerezni kezdtem egy barátommal. Mire a második üveg is a felénél járt, a barát elment aludni a szobájába, hozzám a nappaliba meg egy karcsú női alak, egy barna bombázó lépett be, levette a télikabátját, halkan közeledett, leoltotta a villanyt, szemből ráült a lábaimra, lehúzta a pulcsiját, és elkezdte gombolni az ingem. Életem egyik legdurvább szeretkezése volt, és meg voltam győződve róla, hogy a haver rendelt egy fizetőst. Reggel nézem a karomon lévő barna lányt: Edit. Te jó isten, ennyit ittam? Ez volt az első gondolatom. A második, hogy még jó, hogy ennyit ittam, mert különben sosem alakult volna így az este. Alvást tettettem: a lány kiment a konyhába, és reggelit készített, nem pedig a fürdő felé vette az irányt. Ezt jó jelnek tekintettem, és mikor kimentem a hagymás-szalonnás-sajtos rántotta illatára, úgy döntöttem, járni fogunk. Később kiderült, hogy Editnek hat évig senkije sem volt, legalábbis néhány egyéjszakáson kívül senkije.

 

Ezt követte két év járás, amiben fél év összejárást másfél év együtt lakás követett. Lediplomáztunk, egyből lett munkánk. Úgy éreztem, ideje a családalapításnak: volt megbízható(-nak hitt) nő, biztos munka, jó végzettség, pénz. A dolog lógott egy ideig a levegőben, nem is beszéltünk róla, egyszer azonban kaptam egy cetlit a kredencre, hogy „Este beszélnünk kell! Fontos!”. Nem gondoltam semmi rosszra, mert tudtam, hogy Edit még mindig szerelmes belém, és majdnem hét évet várt rám. Este megjött, és közölte, hogy apa vagyok, ha akarom. Akartam, majd egy év múlva újra. Gyorsan és szolidan megtartottuk az esküvőt. Szóval vidáman indult a családi élet, én valahogyan hasonló meglepetésnek vártam a harmadik gyereket is, bár ez nem így alakult.

Ezek alatt az évek alatt sokat emeltem Edit társadalmi presztízsén, és önbecsülésén, mivel korábban nem nagyon járt el olyan társasági eseményekre, ahova jellemzően a párjával megy az ember: színházba, moziba, éttermekbe, sőt még egy klasszikusnak számító táncot is megtanultam, hogy ebben se érezze magát hátrányban a barátnői előtt. Valószínűleg itt rontottam el mindent, mert hamarosan túl sokat kezdett adni a külsőségekre és mások véleményére, ami engem ekkorra már túlzottan nem érdekelt, csak a család és a munka.

 

A gyerekeink már négy-öt évesek voltak, amikor egy nap a munkából hazatérve ott láttam a feleségemet az ajtóban egy hawaii-inges fickóval, a cuccai bedobozolva. Széttártam a karom, hogy ez most mi akar lenni. Elmegyek –közölte. Azt hittem, valami idióta vicc. De nem jött haza. És nem csak aznap este, hanem soha többé. A gyerekekért sem ment el, egy kedves óvónő vitte őket haza, miután az ovit már bezárták. Ez körülbelül másfél éve történt… később próbáltam megkeresni, de legtöbbször szóba sem áll velem, a gyerekeiről meg éppenséggel hallani sem akar. Már olyan fél éve nem beszéltünk, és most formálisan is beadta a válást. Gondolkodtam rajta, hogy ez vajon bosszú a hét évért? Persze, hiányzik. De igazából csak érzelmileg sokkolt a dolog, mivel rendesen el tudom tartani és nevelni a gyerekeket, ésszerű költekezés mellett semmiben nem szenvedünk hiányt. Csak „anyában” ugye… bárhogy igyekszik az ember, nem pótolhatja a másikat, se nőt, se férfit.

 

Szóval a kérdésem az lenne Hozzátok, hogy szerintetek érdemes újra megkeresni, és újra megbeszélni a dolgokat, akár könyörögni neki, hogy fáradjon vissza a gyerekeihez és férjéhez? Lehetne még bízni benne aztán, hogy kis híján hét év várakozás után dobbant a családjától, akikről aztán hallani sem akar? Nekem nincs elviselhetetlen hiányom így másfél év után, de mindenképp jobb lenne, ha ő lenne itt, és nem más nő, mert hogyan nézzek eztán a gyerekeim szemébe? Mit lehet ilyenkor tenni?

 

Kösz, hogy elolvastátok.

Elnézést, ha hosszú lett.