Talán lapozni kellene a mesekönyvben, nagyon jól látja a levélíró

Valahogy mindig úgy gondoltam a szerelemre, mint egy tündérmesére, ami rózsaszín ködével mindent elsöpör az utamból. Nagyon sok szép történetem van, sok fiú, sok kaland, sok átmulatott éjszaka, számos csalódás és tévedés. Ha nyughatatlanságom nem állna boldogságom útjában, talán nem itthon ülnék egyedül és írnék ehhez hasonló, nem épp vidám sorokat.

Hol is kezdjem…talán már a szüzesség elvesztése is kellemetlen élmény lehetett volna, ha a szakításom után nem találom meg azt a fiút, akivel a mennybe röppentem néhány hónap erejéig. Mert akkor ott voltam, sehol máshol, semmi nem létezett, csak ő, a naiv boldogság, fiatal, mohó szerelem. Kihangsúlyozom 20 éves voltam, menthetetlenül álmodozó, szeretetéhes, ugyanakkor a falaimat szép magasra húztam, belátni ugyan sosem lehetett igazán. Aki átlátott rajta, szerettem és megbecsültem érte. Ő ilyen volt. Az ő falai sem voltak alacsonyabbak, ő nem nyitott kaput nekem, ezt látva bizony az én is lereteszeltem mindent, mit nem kívántam elétárni a későbbiekben. Messzire futottam, nagyon messzire, meg sem álltam Angliáig. Gondoltam jó lecke lesz, érzi majd a hiányomat, jobban megbecsül, hiszen elveszíteni mi nem veszíthetjük el egymást, olyan nem történhet meg. Honvágy és a már haldokló szerelem hazahúzott. Padlón voltam. Épp se munka, se iskola, csak Ő. Ő maradt az egyetlen kapaszkodóm. Megunta. Nem ragyogtam, megtört voltam és kétségbeesett. Nem voltam a régi. Nesze neked jóban-rosszban. Így hát bekerültem a nagybetűs süllyesztőbe, rettenetes időszak volt. Rengeteg alkoholmámoros helykeresés, kesergés, sirám. Elindultam hát a lejtőn.

No, de azért a tündérmese még ott úszik a levegőben, találjunk hozzá alanyt. Nem volt nehéz. Suli még akkor sem volt, csupán egy részmunkaidős állás a város másik végében. Belépett. Tetszett. Határozott, kissé hűvös, tartózkodó, ugyanakkor áradt belőle a jó szándék. Mi kell hát megtört lelkemnek? Persze, hogy egy csöpp epekedés. Sosem vallottam be neki, mégis közeledett felém, éreztem, hogy szükségem van rá, gyógyír a széttört szívemre. Kedves volt, odaadó, figyelmes, ragaszkodó, talpraesett. Nagyon egyszerű, nem volt mit kicsomagolni, tiszta volt, könnyen átlátható, megfejthető, kiszámítható, semmi meglepetés. Nem értette a gondolataimat. Vele hogyan szakítottam? Őszintén, ahogyan szoktam. „Nem érted amit mondok, nem tudok veled beszélgetni…” Indokot követelt tőlem, megkapta.

Következő filmkocka egy barátnő régi kedvese...könnyen elcsábuló oldalamat addig ostromolta, míg fel nem rúgtam a barátságomat egy csöppnyi szerelemért. Valóban csöppnyi szerelem volt, tiszavirág életű bódulat. Teljesen ellenkezője az elmúlt fiatalembernek. Hibáztam, a tiltott gyümölcs bizony csak addig volt érdekes, míg le nem szakítottam a fáról. Érezte is ő, sajnáltam érte nagyon. Megbosszulta persze. Még ma is odafordulok a húszas buszról és látom magam előtt azt az éjszakát. Azon az estén jöttem rá, hogy mennyire magányos is vagyok és mennyire összetört még mindig. Azóta nincs is senkim. Talán lapozni kellene a mesekönyvemben. Azért egyet biztosan tudok. Nem dobom fel a polcra, hiszen akárhogy végződnek, ezektől a meséktől érzem, hogy élek.