Minden love story ott fut zátonyra: hogy én akkor én/ő egyetemre került(em).

Tisztelt szakítóblog, íme az én kis történetem, ha tetszik kirakjátok, ha nem akkor nem J

 

Talán a cím lehetne: Amikor nem a szerelem a hibás.

 

Üdv minden kedves sorstársnak!

 

Vágjunk egyből a közepébe:

Régebben sokat tanulmányoztam szingliként az oldalt, hogy próbáljam ellesni a praktikákat, amik intő jelek egy kapcsolat végén, nehogy már elkövetett hibákba essem.

DE, a mindig feltűnő de! Jött egy szép nap, és többévnyi ismeretségből több lett. Ő (lány) 17, én (fiú) 24. Látni, hogy van különbség a kezdőszámokban. De, ahogy a nagyok mondták, a szerelem mindent legyőz, rózsaszín köd, és barátaik…

ÉS (hamár DE is volt, akkor legyen és is) van valami igazság abban amit régen mondtak, mert működött is a dolog elég rendesen, igaz potom 2 évig, amikor is a gimnazista lány egyetemre került. A fiú természetesen megértette a dolgot, hiszen ő is átélte a főiskolás életet, a bulikat és a velejáró nehézségeket, így optimistán tekintett előre. Mert egy igaz kapcsolat, ahol nem csak párok vagytok, hanem igaz barátok is az túl kell, hogy éljen mindent.

Persze ez mind hiú ábránd, mert nem tette.

Szeptember elején közös nyaralás, még úgy tűnt, hogy minden rendben, és talán még rendben is volt. ( elég friss élmény, és a story is). Boldogság és heppinessz, majd elkezdődött neki a tanulás, én meg vissza a munkás napokba. De ritkultak a találkozások, és elmaradtak az sms-ek, telefonbeszélgetések… mert helyette jöttek a bulik és a csoporttalálkozók, ami egy komoly jogi egyetemen mindenkire nézve kötelező, mert fontos, hogy majd később az életben legyen kapcsolatrendszered. Én mindezt tűrve és nyelve hagytam, mert bezárni sem lehet egy szabadon szárnyaló lelket, így pontosan 3 hétre kértem, hogy próbálja kicsit harmonizálni a dolgait és engem, mert elhiszem neki, hogy fontos a diplomája, de ha én is fontos vagyok neki, akkor próbálja megtalálni az arany középutat a kapcsolata és a tanulmányai között.

ÉS (mert és-ből mindig több van mint de-ből J) ekkor, mint derült égből villámcsapás időkérés részéről, mert nem tudja egyeztetni a két fentebb említett dolgot… és persze szeretné, de nem tudja. No persze ez milyen egy hülye kifogás már, mert arra szakítok időt amire szeretnék, és ami boldoggá tesz ugyebár. Így aztán persze kétkedve fogadván a dolgot kiderült, hogy nem „csak” ez a legfőbb probléma, hanem, hogy a sok új ismerősből, a nagy számok törvénye alapján talált egy nagyon szimpatikus srácot (jééé, milyen meglepő), aki olyan mint én, meg bla bla bla.

No lehet itt kellett volna otthagynom a beszélgetés közepén… hiszen ő sírt előtte a vállamon, hogy ő soha nem szeretne ilyet, és már a gondolatától rosszul van, de most mégis sikeresen meghazudtolta önmagát. De én megadtam neki az időt, hogy gondolkodjon, és hátha én is kicsit lehiggadva máshogy látom az egészet. Természetesen ez az idő a legrosszabb mindenek felett, hiszen a kétségek, a remény, a düh, a tehetetlenség és még sok 1000 hangulat úgy keveredik az ember fejében, mint egy zümmögő méhkas. Végül mérlegelve, hogy ebből már semmiképpen sem jöhetek ki jól, hiszen ha folytatjuk, akkor sem lesz képes megtenni azt a kapcsolatáért amit régen, és egyoldalúan nem fogom megváltani a világot, hiszen bármennyire is szeretem, akkor sem vehetem rá, hogy változtassa meg az érzelmeit és az hozzáállását. Így a tipikus szeretem, ő is szeret, és mégis külön utakon folytatjuk az életet szituáció következett be.

Persze a remény… mondaná mindenki, de vajon jó e a „felmelegített káposzta”?

A korkülönbség áthidalható volt, hiszen ő érettebb, én éretlenebb J a korunkhoz képest.

Katona nem voltam, Tecsóban ő pakolt én fizettem, gumit én vettem, a tablettát már ő vette volna októbertől…

Remélem hozzásegítettem pár olvasót, hogy tanuljon a hibából (ha volt is itt hiba), és lássa, hogy milyen körmönfont a sors, amikor boldogtalanná tesz minket…

És a végső jogos kérdés: Hogy lehet 2 hét alatt 2 évet meg nem történtté tenni?