Bámulom a zokniját, pontosabban a zoknis lábát, és azon mélázom, mi a frászt keres itt ez a csákó.

Régi história. Nem is nevezném szakításnak, inkább hirtelen hátraarcnak. Akkor már 3 éve elvált státuszú voltam, kivérzett szíven helyén gigantikus kráterrel. Friss munkaerő került "alám". Elsőre érdekes személyiségnek tűnt, később rájöttem, hogy tipikus bölcsész úthenger (az a bétahím típus, aki filozofikus szófosások lavinájával támad, mint a nyílméregbéka, lemerevedésig, majd gyengéden maga alá vonja bénult testedet). Egyébként permanens hülye vagyok ám, mert pár évvel később már nem fordultam ki a kocsma ajtaján, mikor egy hasonló szóhuszárral futottam össze - meg is szívtam rendesen, de az már egy másik történet. Vissza a bölcsészre. Lagymatagon bepróbálkozott nálam, s ezen annyira meglepődtem (nem vagyok egy kifejezett matyóhímzés, aminek ne lehetne ellenállni, és mondom, akkortájt erősen amortizált is voltam), hogy elfogadtam a felvetését, miszerint menjünk biliárdozni. Biliárdozni jó. Nálam egy, azaz egyetlen egy ital a célzóvíz. Alatta lőképtelen vagyok, felette pedig ... szintén. Elkövettem azt a hibát, hogy három gin-tonicot toltam arcomba. Valójában még csak jól sem esett, szóval, igen, ilyen hülye vagyok. Nyilván izgultam, vagy mifene. Mindenesetre közöltem a filkóval, hogy akkor én bizony lépek, mert nem vagyok jól. Taxit hívtam, mert késő volt már. Haza akart kísérni. Nehogy bajom essen. Ilyen gondos ember volt ő, bizony. Engedtem. Azt is, hogy feljöjjön. Hiszen ilyenkor már nincs BKV (mondom, hogy ez még a múlt évezred volt, na), majd a kanapén alszik. Arra már nem emlékszem, hogy el is hittem-e ezt így, vagy magam is tervezgettem valami tevés-vevést, csak azt tudom, hogy addigra mintha múlt volna a rosszullétem. Letelepedtünk az ágyra. Még csókolóztunk is. Aztán tapogatózni kezdett, és csak arra emlékszem, hogy bámulom a zokniját, pontosabban a zoknis lábát, és azon mélázom, mi a frászt keres itt ez a csákó. Mi közöm nekem hozzá? Most tényleg azért kellene lefeküdnöm vele, mert juj, már 3 éve nem dugtam? És? Nehogy már kötelező legyen. És ha tényleg annyira akarnék, vele akarnék? És jött a belső hang: hát nem. Ekkor letoltam magamról a kezét, felálltam és azt mondtam: Figyelj, hagyjuk ezt. Menjél el. Nem igazán akaródzott neki, de végül kitoltam az ajtón. És jól tettem. Úrinő nem dug sem unalomból, sem kötelességből.