Valamiért ezek a történetek mindig engem találnak meg: ez itt megint nem a viccesnek szánt leadek gyümölcsöző terepe, sajnos egy olyan történet következik, ahol rémálomszerű kapcsolatban öngyilkos lett a fiú. A lány pedig azóta sem érez semmit.

Sziasztok!

Az a múltkori poszt ihletett meg, ahol a srác öngyilkos lett. Az én sztorim is hasonló, sz'al nem vidám, viszont cserébe nagyon hosszú. És MNK-zhattok is többszörösen, bevállalom - bár természetesen nem vagyok rá büszke.

Két (lassan már inkább három) éve kezdődött, amikor felköltöztem Budapestre. Naiv kisvárosi csaj voltam, 21 éves. Körülbelül két hete lakhattam itt, amikor egy szórakozóhelyen megismertem L-t. Megtetszett, és kissé ittas állapotban néhány órás beszélgetés után összejöttünk. Sőt (igen, MNK) a második randin le is feküdtem vele. Laza kapcsolatot akartam csak (nem félredugást kell alatta érteni, hanem azt, hogy a szex a hangsúlyos, nem az érzelmek), ezt tisztáztuk már az elején.

L. ekkor 33 éves volt, túl egy friss váláson. (A mai eszemmel már tudom, hogy nem szabadott volna belebonyolódnom vele a dologba, látnom kellett volna, hogy labilisak az idegei.) Két hónapig jól ment minden, gyors telefon, szex végkimerülésig, aztán alvás nála. Keveset beszélgettünk, mert nem volt rá igényem... Ez később végzetes hibának bizonyult.

 

A már említett két hónap elteltével vált világossá számomra, hogy L-nek alkoholproblémái vannak, és emellett  -csúnya dolog ezt így kimondani, de ez az igazság - veszedelmesen buta és agresszív is. Csakhogy addigra L. sajnos belém szeretett és nem engedett kiszállni a kapcsolatból.

Féltékenykedett, zsarolt, sőt nem egyszer meg is ütött. Én pedig gyáva voltam, egyre jobban féltem tőle és emiatt vele maradtam. Volt olyan, hogy amíg zuhanyoztam, kivette a táskámból az irataimat és megnézte az otthoni (vidéki) címemet - azután pedig amikor hazamentem hétvégére, eljött utánam (persze totálisan részegen) és jelenetet rendezett, ordított, beleverte a fejemet a falba, stb, inkább nem részletezném. Állandóan veszekedtünk, mert nem bízott meg bennem - persze joggal, mert bevallom, megcsaltam, nem is egyszer (megint MNK). És ártatlan pofával hazudtam a szemébe, hogy "hűséges vagyok hozzád, szeretlek". Mindezt csak azért, mert rettegtem tőle (bár tudom, hogy ez nem mentség, nem is várok sem megértést, sem felmentést).

Egyre rosszabb lett a helyzet, ha elmentem a barátaimmal szórakozni, utánam jött - addig tántorgott a pesti éjszakában részegen, amíg meg nem talált, és szó szerint a hajamnál fogva rángatott el. Már tizenegy hónapja tartott a rémálomszerű "kapcsolat", amikor kitalálta, hogy költözzek hozzá. Én meg persze, mint engedelmes birka; igent mondtam, mert nem mertem ellenkezni vele. Négy hetet laktam nála, az volt életem legszörnyűbb időszaka. És valami csoda hatására végül L. szakított velem, amikor valahogy sikerült megbizonyosodnia arról, hogy tényleg megcsaltam.

Elköltöztem, és épp kezdtem örülni, hogy ennyivel megúsztam. És akkor jöttek az sms-ek meg telefonok, mondjuk ki: zaklatott. És újrakezdődött a rettegés, hogy eljön a lakásomra részegen, stb. Egy otthon, vidéken töltött hétvége alkalmával kaptam tőle egy sms-t, idézem: "Légy átkozott, te utolsó ribanc!"', azután pedig hajnalban a következőt: "Én még mindig szeretlek, akárhogy is nézzük." És már csak másnap reggel olvastam az utolsót: "Inkább meghalok, minthogy nélküled éljek!"

Ennek hatására kerestem telefonon, de nem vette fel. Nem foglalkoztatott különösebben a dolog, csak akkor ijedtem meg, amikor három nap múlva sem tudtam elérni és már ki sem csengett a mobilja. Visszaértem Pestre és elmentem a lakására (a kulcsát már előzőleg visszaadtam). A külső ajtó nyitva volt, a belsőn viszont már nem jutottam be. Észrevettem, hogy oda van tűzve egy cetli, a főnöke írta, hogy két napja nem látta a munkahelyén, jelentkezzen.

Ekkor felhívtam a legjobb barátját, hogy tud-e valamit L-ről. Azt mondta hogy nem, de amint megtud valamit, jelentkezik. Két nap múlva kaptam egy sms-t, hogy L. öngyilkos lett, felakasztotta magát. Az öccse találta meg, fél nappal azután, hogy én a lakásán jártam. Mint kiderült, a belső ajtó nyitva volt, csak valamiért beakadt - azaz, ha kicsit nagyobb erőt fejtek ki, az a látvány fogadott volna, hogy L. a nappaliban lóg egy kötélen élettelenül. :(

És most jön az újabb MNK-zási lehetőség... L. halálhírének hallatán semmit sem éreztem, csakis és kizárólag óriási megkönnyebbülést. És az elmúlt másfél-két év alatt sem volt lelkiismeret-furdalásom, egyetlen pillanatig sem. Pedig az eszemmel tudom, hogy - ha nem is szándékosan, de - én okoztam a tragédiát, mégsem érzem hibásnak magam.

És a leggusztustalanabb a történetben az, hogy L. temetésének napján én vígan szórakoztam a barátaimmal ahelyett, hogy elbúcsúztattam volna. Egyetlen könnycseppet sem ejtettem érte, sem akkor, sem azóta . Érzéketlen, felelőtlen, aljas nőszemélynek tartom magam a történtek miatt. Higgyétek el, azóta sokszor próbáltam magamból részvétet, megbánást, szánalmat, önvádat, vagy bármilyen "illendő" érzelmet kicsiholni, de a mai napig sem érzek semmit. Ez van.

Jöhetnek a kommentek, nem várom, hogy kíméletesek legyetek...