Amikor szakítani kellene, akkor mindig van kifogás: karácsony van, születésnap van, nyár van, tél van, felvételi van, vizsgaidőszak van, nincs megállás, beindul a hazugság-cunami.
 
 
 
Sziasztok!
 
Bár a szakítás idestova 14 éve történt, máig nem tudom, hogyan kellett volna helyesen viselkednem az adott szituációban. Remélem majd a kedves kommentelők segítenek :)
 
Négy éve voltam már akkor együtt a barátommal, egyszer el is hagyott, de aztán visszajött, én egy darabig örültem neki, aztán rájöttem, hogy sajnos már nem ugyanolyan a kapcsolatunk, nem tudtam benne annyira megbízni, nem tudtam átadni magam az érzésnek és... szép lassan beleszerettem valaki másba. Mivel a valaki más is érdeklődött irántam, már csak az maradt volna, hogy szakítsak a barátommal és belekezdjek az új kapcsolatba (amit egyébkként az új fiú el is várt volna, mert barátok ugyan nem, de közeli ismerősök voltak a barátommal ).
 
Itt kezdődtek a problémák, ugyanis május volt, és a barátom a felvételijére készült. Tudtam, hogy elég rosszul fogja viselni a szakítást, és azért négy év után szerettem annyira, hogy ne akarjam, hogy miattam ne tudjon tanulni és ne vegyék fel az egyetemre. Így hiába szerettem volna tiszta helyzetet teremteni, nap nap után hazudnom és színlelnem kellett, úgy, hogy még csak ne is sejtsen semmit, ne zavarja a tanulásban. Nagyon rosz érzés volt.
 
Ezért érdekel nagyon, hogy mások mit csináltak volna: tényleg jobb ilyenkor a hazugság, a titkolódzás (ami egyébként szerintem megalázó mindhárom félnek) vagy helyesebb lett volna neki megmondani, hogy mi a helyzet, kockáztatva ezzel, hogy kiborul és nem tud tanulni? 
 
Én a hazudozás mellett döntöttem, bár nem esett jól. Ja, és végül felvették, egy nap múlva elmondtam neki, és tényleg nagyon kiborult, de ez már egy másik történet.