Lélekelemző, viccesnek tartott blogunk sok párnak segít, elpoénkodnak a napi posztokon, de mi van akkor, ha szakítanak, és a nő megírja, hogyan verte át a csávója? Valamelyik kommentelő a tettes, és itt van az áldozat is.

Elöljáróban hadd mondjam el, amikor együtt éltünk, mindketten olvastuk a szakítóst, és az érdekes történeteket mindig kielemeztük. Soha nem képzeltem volna, hogy egyszer a mi történetünket is a kedvenc blogján olvashatja. Hát, lássuk!

Tizennyolc éves korunk óta ismerjük egymást. Abban az időben Ő, az én egyik gimis osztálytársnőmmel járt, rövidesen feleségül is vette.(Húszévesek voltak.) Akkortájt sokat lógtunk együtt, az én akkori pasimmal négyesben. Néhány év házasság után a barátnőm elhagyta az én Drágámat, (akkor még nem volt az) de Ő gyorsan talált valakit, akivel pár év együttélés után összeházasodtak. A négyesben programozás megmaradt, (csak az egyik női szereplő cserélődött) bár nem olyan intenzíven. Tehát a képlet: ő a második, nem túl boldog házasságában, én, a szintén nem túl boldog hosszú ideje tartó kapcsolatomban, egyszercsak elkezdtünk kettesben barátkozni. Addig-addig mozizgattunk, sétálgattunk és világmegváltottunk, míg valahogy összegabalyodtunk. Végül is hatalmas szerelembe estünk, de határtalan vonzalmunk ellenére, szinte a kezdetektől fogva volt/van, egy „se veled, se nélküled” jellege a kapcsolatunknak. Amikor én távolodom Tőle, ő azonnal utánam mar, szerelmesen ragaszkodik hozzám, amikor úgy érzem, elfordul tőlem, megőrülök, és könyörögve kapaszkodom belé…. Amikor nincs mellettem megőrülök érte, amikor vele vagyok, és gyötör, megőrülök tőle. Azt azért bátran kijelenthetem, az én életemben Ő a SZERELEM. Valamilyen megmagyarázhatatlan erő köt minket össze, egy olyan „szövetség”, ami elszakíthatatlannak látszik. Sajnos. De erről később. A már említett szerelmi négyszög másfél évig működött, mikor is én szakítottam a párommal, így háromszögre redukálódtunk. Aztán következett további 3 boldogságos-szenvedős év, mire elvált a második feleségétől. És igen! Végre összeköltözhettünk, kiléphettem a titkos szerető szerepéből. Az élettársa lettem! Ám hamarosan árnyék vetődött a kapcsolatunkra. Elkezdődött az elégedetlenkedés a részéről, az én egzisztenciális törekvéseimet, vagyis passzivitásomat illetően. Hozzáteszem, mindig volt munkahelyem, de sose olyan, amit szerettem volna, vagy legalább jól kerestem volna. Ennek ellenére szerettük egymást, nagyon jó volt a szex, és remek szellemi társak voltunk. És eljött a sorsforduló. Két év együttélés után, teherbe estem. Égszakadás, földindulás! Az Ő terveiben egyelőre (de leginkább soha!) nem szerepelt a gyerek. Én viszont ragaszkodtam a bennem megfogant élethez, ugyanis semmi nem véletlen szerintem, és én tudtam, éreztem, hogy Ő, a gyermekünk, okkal választott minket szülőpárnak. Most már 2 éves a gyönyörű, okos kis tündér, és természetesen az apja is imádja. A kislányunk érkezésével családdá nőttük ki magunkat, de valahogy egyre nehezebben mentek a dolgok köztünk. Éldegéltük a nem túl izgalmas, lakás, játszótér, közért háromszögébe zárt hétköznapokat, én egyre beszűkültebben, egyre fásultabban. Karácsony körül már éreztem, hogy valami nagy baj van, egyre több szó esett az ő boldogság utáni vágyáról, szerelemről, és a többi. Én akkor kinevettem, hogy nem tizenéves kamasz ő, aki folyton az igaziról ábrándozik. Legbelül azért már éreztem, hogy ez nem a szokásos elégedetlenkedés. És lőn! Egy nem is olyan szép napon, Ő bejelentette, itt a vége fuss el véle. Szavait nyomatékosítandó, rögtön regisztrált is egy társkereső oldalon. Mivel ez tél végén történt, megbeszéltük, hogy a jó idő beköszöntéig maradhatunk Nála, mivel én, a víkendházamba szándékoztam költözni a babával. A társkeresés viszonylag gyors sikert hozott, megismerkedett egy kétgyerekes elvált nővel, akivel hamar „szerelembe” estek. Közben, én mivel még Nála laktam, minden randira készülését, hazajövetelét végignéztem. De nem csak néztem, hanem őrjöngtem, bőgtem. Ő ölelgetett, nyugtatgatott. A hétköznapok normális mederben folytak, már ha ez normálisnak tekinthető, de együtt keltünk, feküdtünk, ettünk, szeretkeztünk továbbra is. A szexuális életünk jobb lett mint valaha, pedig azelőtt is nagyon jó volt, mindketten beleadtunk apait- anyait, ki-ki más okok miatt. Én próbáltam a lehető legjobbat kihozni magamból, ami addig problémás volt, mindenben változtam. Röhejes, de a zoknipárosítás kardinális kérdés volt, nahát onnantól, nem volt egy párosítatlan zokni sem a fiókban. Ing, alsógatya, zokni kikészítve minden reggel a fürdőbe, apró szívecske desszertel díszítve.(röhögjetek csak!) Semmi nem használt, azt mondta, ez csak „tűzoltás”. Aztán csak beköszöntött a jó idő. Ő elutazott néhány napra, és én ezalatt zokogva összecsomagoltam, és elkötöztem a gyerekkel. Ezután ő szinte naponta eljött hozzánk, eleinte a gyereket látogatni, de nem bírtuk ki hogy egymásnak ne essünk, és fergeteges szeretkezésekbe torkolltak a látogatások Ezalatt az internetes nővel egyre jobban belebonyolódott a kapcsolatba. Közben utazásai alkalmával, őrületes szerelmes sms-eket váltottunk, amit élőszóban ő már csak fokozni tudott. Mármint, hogy én vagyok élete szerelme, az Ő vágyai netovábbja, hogy velünk élhessen, de ez nem ment mikor együtt voltunk még, és amíg nem változom meg, addig nem is fog menni. Egyetlen akadályként azt jelöli meg, hogy én (véleménye szerint) egy semmirekellő, naplopó vagyok, egy ingyenélő, aki nem akar dolgozni. Nincs bennem akarat, vágy arra, hogy legyek valaki. Miközben minden nap mostam, főztem rá, ahogy hazaért a munkából, a gőzölgő kávét elé tettem az asztalra, takarítottam, csinosítottam a lakását, és nem mellesleg elláttam a gyerekünket, még emellett bizonyára vállalatot kéne vezetnem, vagy megváltani a világot. Állandóan bírál, kritizál, fikáz. Ennek ellenére (vagy pontosan ezért) folytonos megfelelési kényszer van bennem, és csak akkor érzem magam embernek, ha ő elismer.

Szóval itt tartunk most, feljár hetente többször, délutánonként a babához, este meg hozzám szerelmeskedni, beszélgetni. A nőjével, meg annak gyerekeivel (Ő aki soha nem akart gyereket!!!) tölti a hétvégeket, (jó sok hosszúhétvégét) és természetesen sok hétköznapot is. Mondhatni, sokkal több idő tölt vele/velük mint velünk, és persze a legteljesebb titoktartás mellett jár hozzám. És én belementem ebbe a felállásba, hogy megint a titkos szeretője lettem! Az óriási különbség csak az, hogy akkor anno, minden együtt töltött óra maga a boldogság volt, és annak reménye, hogy felszámolja a pocsék házasságát, megkönnyített mindent. (a szeretői lét árnyoldalait ugye ne magyarázzam senkinek)

Mostanában, velem nagy ritkán eljön moziba, a Szigetre is sikerült elcsábítanom, (gyönyörű, igazi szerelmes este volt) viszont látványosan, számomra kíméletlenül, a másik kapcsolatot preferálja, és minden tekintetben a nője van előtérbe helyezve. Rengeteget beszélünk a dologról, és Ő minden alkalommal elmondja, hogy halálosan szerelmes belém, velem és a gyerekével akar élni, de amíg nem változom, nem megy. A nőt nem tudja igazán szeretni, mert a szíve az enyém. Ennek ellenére úgy bánik vele, mint velem soha, mint egy igazi hősszerelmes lovag. És én elhiszem, hogy csak engem szeret, (mindannak dacára, hogy van egy másik nője, akivel kirándul, akinek állandóan segít, akinek a gyerekeire vigyáz, szexel vele, stb.), belém szerelmes, én vagyok az élete értelme, és megőrül értem, a testemért, a lelkemért… és közben ott alszik mellette a nő, akit nekem általában úgy hív: a „picsafejű”. Erről jut eszembe, hadd idézzek az eltárolt sms-eimből egy gyöngyszemet: „Ma itt alszik a ribanc.:-D De holnap már 1máséi lehetünk.”

Egyre csak reménykedem, pedig megöl a féltékenység, a megalázottság, az elhagyottság. Ő pedig várja az én jellemformálódásomat, hogy újra egymáséi lehessünk, csak azt nem veszi észre, hogy engem ez a helyzet tönkretesz, beleőrülök, és egy ideje csak azon küszködök, hogy a gyerekemnek normális, türelmes anyja tudjak maradni. Na meg azon szorongok, hogy hogyan fogunk megélni, mert gyerektartást nem hajlandó adni, egy megveszekedett garast se. Néha úgy érzem, hogy ennyi (lelki) fájdalmat már nem bírok elviselni, ezerszer eldöntöm, hogy nem veszem fel a telefont, nem válaszolok az sms-eire, és mégis megteszem.…Naponta elhatározom, hogy kész, most véget vetek ennek a kapcsolatnak, ezt meg is mondom neki, de elég egyetlen mosolya, ölelése, félszavas ígérete, és én félőrülten omlok a karjaiba, és bármit elhiszek Neki.

A végére egy nem költői kérdés. Ha már lehet kommentelni ugye? Ki van a legszarabb helyzetben ebben a történetben? Mi ugyanis sokat vitázunk ezen. Az elhagyott (de mégiscsak megtartott) szerelmes? Az átvert új nő? Netán a kétségek (és 2 nő) közt vergődő pasi?

Ui.. Engem ugyan sose vett feleségül, csak így talán érdekesebb a sztori címe.J