értékellek mint embert

Én például nem gondolom magamat régimódinak, de a vizespóló-versenyt én is rettentő cikinek tartom. Végigkattingattam ezt a galériát, ez valami szörnyűségesen torz műfaj, ez tényleg tetszik valakinek? (A fotót Huszti István készítette, köszönjük neki. )

 

A sok értelmetlen és felesleges blog között néha-néha találni érdekeset és hasznosat, ezért is szeretnék elsősorban gratulálni.

Másodrangú dolog hogy úgy gondoltam leírom azt ami innen fakad:

Az első komoly szerelem volt ez, nagyjából 3 évig voltunk együtt, egy iskolába/osztályba jártunk, és ugyanabban a házban laktunk ezért könnyen mentek a dolgok...Elég hamar kialakult a kapcsolat és egymás dolgainak tiszteletben tartása, persze sok tanácsot kaptunk jó és rossz értelemben is. Az Iskola szintjén sem voltak bajok mert mindketten végeztük a dolgunkat és tényleg magasról tettünk arra hogy ki mit gondol csak mi léteztünk és ez így volt jó.

Nagyszülői nevelésnek köszönhetően kicsit régimódi vagyok bizonyos dolgokkal kapcsolatban ami később fontossá válik.

A történet úgy kezdődik hogy elkezdtünk vitatkozni azon hogy ki mennyire szól bele a másik dolgaiba, gyerek fejjel ez kb. kimerült abban hogy Én pl. hogy viselkedek bizonyos órákon, és hogy Ő milyen újságokat olvas állandóan és imádja a bennük lévő aktuális sztárok leghelyesebbikét.

Ez megmaradt köztünk mint általános vitatéma, és szépen lassan elkönyveltük hogy mindkettőnk szereti kéretlen kritikával illetni a másikat.

Aztán vége lett a sulinak, és nőtt a távolság, ez volt az első pont ahol azt éreztük hogy nem elég a lila köd, tudatosan oda kell egymásra figyelni és igyekeztünk is, aztán persze elég hamar előjött a hiányérzet és hozta magával a figyelmességet meg a türelmetlenkedést is :). 

Történt egyszer hogy a lány, barátnőivel együtt úgy gondolta elmennek egy csajbuliba, ami valójában egy vizespolo verseny volt egy kiváló tv közvetítésével.

Én kértem hogy ne menjen pucérkodni, megtapsolom bármikor ha leönti magát egy vödör vízzel. Csak azért is menni akart, meg hát ez-meg-az is ott lesz és elvállalja akkor miért pont Ő ne tenné! Aznap könyörögtem neki hogy ne csinálja ezt velem, nagyon rosszul esik és sokkal többet ér Ő ennél, amire kifakadt hogy én ne akarjam rakosgatni az egyik sarokból a másikba az életét és mégis hogy képzelem oda megy ahova akar stb. és ez neki fontos és tökjó. Többen lesznek amúgy is...

Boldogan jött haza az ajándékkal amit a cicimutogatásért kapott, és közölte hogy sokan elkérték a számát, én meg lehidaltam.

Úgy néztem rá mintha megcsalt volna egy focicsapattal.

Valami történt bennem amit még most sem nagyon tudok megfogalmazni, de azt hiszem kiábrándultam a kapcsolatból úgy fél perc alatt..

Mert mindaddig egyszer sem jutott eszembe hogy a mondanivalója mögött milyen tartalmat találok magamnak, és még csalódtam is benne.

Igazán nem is az fájt hogy ezt elvállalta mert gyönyörű lány (még most is), hanem hogy megkértem hogy ne tegye és rám se hederített.

Eltelt 2-3 nap addig nem is beszéltünk, felhívtam hogy jöjjön át mert nem bírom már, beszélnünk kell.

Elmondtam hogy mi bajom az összes aktuális problémát meg azt is hogy hogyan érzek iránta és gondolkodok a nedvescicis polokkal kapcsolatban, és kettőnkről. Közöltem hogy jó lenne egy kis szünet mert nem tudom miért borult el az agyam, és amíg nem békülök ki magammal addig az Ő helye se ott lesz ahol eddig.

Ő sírt Én meg nyugtatgattam hogy ne pityeregjen nincs semmi baj, végül elrohant.

(baj volt, csak nem nálam, mint utóbb kiderült kb fogadásokat kötöttek a barátnők hogy ezért vajon szakítani fogok e vele vagy sem. bogarat ültetve a fülébe)

A következő pár napban csak minimális érintkezés volt, részéről nagyrészt útállak nézéseket és hagyjál békén puszikat kaptam amik valójában mi lesz velünk és vajon szeretsz e még volt.

Aztán a hét szombatján felhívtam hogy találkozzunk. Úgy érzekeztt hogy nekem már van valakim és most vége mindennek. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk néha veszekedtünk aztán végül kimondtam hogy nem értem mi történt vele olyan mintha nem itt lenne és nem velem beszélgetne. Erre megkaptam hogy nem is ismerem és biztos megcsaltam attól van bűntudatom. Amire én figyelmen kívül hagyva amit mondott azt válaszoltam hogy ez már nem jó így.

Életem első ilyen típusú gyomorgörcsét okozó sírós-fájdalmas szakítása volt ami következett.

Nem sejtettem hogy ez nem lesz olyan egyszerű.

Mivel rajta is tanultam rajzolni (ami ma megélhetés számomra), nagyon sok papírfecnim volt nála főleg olyanok amiken Ő volt látható részben/egészben. Amikben ott volt a lelkem és az összes akkor aktuális érzésem vele és a világgal kapcsolatban.

Másnap szépen mintha iratmegsemmisítőbe tette volna őket, amennyit csak tudott belegyömöszölt a postaládánkba. Néhányat még meg is égetett a drámaiabb hatás elérésért. Nagyjából hasonlóan semmisítette meg az összes közös kézzel fogható emlékét velem.

Mivel akkoriban komoly teendőim voltak a suliban nem nagyon volt időm a haverokra de feltűnt hogy furcsán viselkednek, és nagyrészt csak azok akiket Ő is ismer de betudtam annak hogy én sem vagyok éppen százas. Aztán szüleim rátettek egy lapáttal amikor közölték hogy tényleg aljas húzás volt így szakítni vele. Szépen lassan rám jött a paranoia.  Majdnem minden napra jutott valami ami emlékeztetett arra hogy egyik napról a másikra kidobtam a kapcsolatunkat és ez szemétség volt. Ami még jobban rontotta a helyzetet hogy összejött egy barátommal és ezalatt az idő alatt átélhettem ahogy átalakul diszkócicává, és egyre lejjebb csúszik mint Nő, én meg megőrülök a féltékenységtől és mindent elkövetek hogy eltűnjek a föld színéről.

Néhány hónap alatt az érzelmi hullámzások kifacsartak mint egy citromot, nem volt kedvem senkivel beszélgetni, még élni se, amit négy év tanulásba/munkába menekülés és totális magány követett. Akárki közeledett három-négy lépés távolságot tartottam mert úgy godnoltam hogy rossz ember vagyok, és ne kelljen megint átmenni ezeken a dolgon. Az előítéleteim rabja lettem.

Később sokat beszélgettünk erről mert visszaköltöztem abba a házba ahol lakik. Mindketten megbántuk a szakítást, megállapítottuk hogy tényleg elromlóban volt a dolog, és úgy látszik azt dobta a gép hogy ennek nem kell a szerviz.

Jókat röhögtünk egymás exein meg azon hogy ki hogyan mászott ki egy-egy kapcsolatból vagy éppen miben van nyakig.

A srác ("barát") szakított vele - állítólag - mert új autót vett és úgy érezte hogy új vizekre is kell eveznie vele minden tekintetben.

Csodás élményeket, és főleg - néha kevésbé csodaás - érzéseket köszönhetek ennek a lánynak.

Pl. Ő mondta hogy van ez a blog ;)

Elérkezett az idő, hogy kihirdessük az első Szakítósbulit, amit az olvasók akaratának megfelelően január 24-én rendezünk meg. Figyelem, ez nem az óriási, február 14-i Valentin Break, amiről az egész világon beszélni fognak (ennyit elárulhatunk előre), hanem egy kicsinek nem mondható, ámde súlyosnak ígérkező kocsmázás. Ezen egyben fel is mérjük, hány embert tudunk megmozgatni. Mondjuk, ha így halad, akkor a választásokon is elindulunk.

Tehát: 2008. január 24-én Timót napján az újonnan nyílt, csodálatos Parázs presszóban tartjuk, ahol nincs belépő, de lesz zene például. Lehet ismerkedni, hogy tudjatok szakítani. Lehet szakítani is, hogy tudjatok ismerkedni. Bónusz: Darts-tábla az Exed fényképével.

Helyszín: Budapest, 6. ker. Szobi utca 4. (volt Fedinánd étterem) (ld. térkép itt)

A múltkor rengetegen jelezték, hogy Szakítósbuli nélkül nem sok mindennek van értelme, de tartunk tőle, hogy sokan beszartak időközben. Most tehát arra vagyunk kiváncsiak, hogy hány emberre számíthatunk. Mert ha elférünk egy asztalnál, akkor tortából kiugró lányokat nem kérjük, de ha ezren leszünk, akkor a Syma csarnokba irányítjuk át a rendezvényt. Minden szavazót megkeresünk, ha nem jön el, készüljetek fel.

 

Szinte történelmi fordulóponthoz érkezett a szakítósblog: a beküldött két történet olyan, mintha ugyanaz a lány, két különböző életkorban szívatta volna meg ezt a két fiút. Hasonlóságok: lány nem csúnya, szeret sétálni, legalább ugyanennyire kamuzni. Dél-Pesten lakik panelban, és délelőtt akar mindig szexelni. Bónusz: hogyan öltözzünk fel, ha hirtelen ránk törik az ajtót? Tippek az alábbi két levélben.

Első:

Hello!

Nem tudom, hogy az ilyen sztorikra vevők vagytok-e, de nekem volt egy elég rövid, de annál tömörebb kapcsolatom. Amolyan
egydélelöttös kaland :)

18 éves voltam a lány meg 17, egy fórumon kezdtünk el poénkodni egymással, aztán valahogy átment privátba a thread. Arról kezdett beszélni, hogy milyen magányos meg unatkozik. Én persze elég szkeptikus voltam az ilyen netes dolgokkal, de azért
poénból vettem a lapot és elkezdtem flörtölni vele. Képet nem akart ugyan küldeni, de gondoltam is, hogy nem lehet egy Sári Évi ha neten próbál fiút találni. Végül felvetette, hogy találkozzunk személyesen, én meg mivel nem vagyok szívbajos beleegyeztem. Előrelátó pesti fiúként a Margitszigetet jelöltem meg célpontnak, kellően semleges és beszélgetni, megismerni a másikat elmegy.

Másnap kora délután találkoztunk, mondanom sem kell a külseje hozta az "elvártat", de hát én sem voltam egy Beckham, és a külső amugy sem minden (bruhaha). Elkövettem azt a hibát, hogy az életéről kérdeztem, be is indult az elképesztő kamuáradat.
Először a saját lakótelepéről kezdett mesélni (dél-pest), hogy ott éjjelente lövöldözés van meg kutyaviadalok meg még három 50 cent albumnyi baromság, a végén már inkább nekem volt ciki. Aztán még összekamuzta hogy egyszer meglőtték(!) meg hogy szét van tetoválva a teste stb stb... Komolyan, ha mesélik nem hiszem el hogy ilyen nő van első "randin" :D Egy szigetkörnél nemis érdemelt többet, mondtam hogy mennem kell, és a Nyugatinál elváltunk.

Este elmentem egy házibuliba, ahol folyton jöttek tőle az sms-ek, hogy nagyon aranyos srác vagyok és igy tetszem neki meg úgy belém van esve. Engem valahogy nem győzött meg annyira :) Ezt ő is beláhatta, mert reggelre taktikát váltott. Küldött egy
smst, hogy az anyja 11-kor elmegy dolgozni, és egyedül lesz otthon! Na ez már mindjárt jobban hangzott. Le is utaztam a félelmetes Dél-Pestre, találkozás, szájrapuszi, nagy öröm, Hévezés hozzájuk. Nappal mondjuk elég nyugis volt a gettó, gyerekek, előkertet locsoló nénik, de hát nem akartam letörni a lelkesedését (a sztorik mentek továbbra is). Lakásba el, 10 perc protokoll beszélgetés meg lakás megmutatás, aztán én lányos zavaromban bedobtam, hogy "na mostmár foglalkozhatnánk egymással is". A következő másfél órában elég gördülékenyen alakult aminek alakulnia kellett (tetkója persze
nem volt és heg sem), nyakig a mélyvízben már pont azon gondolkodtam, hogy végül egész jól jövök ki a dologból, amikor derült égből villámcsapás, valaki ránk törte az ajtót.

2 méteres kopasz srác, dagadó erekkel a nyakán üvölt hogy mi a f.-t művelek, én persze szívroham, cerkaméret minuszba... gyerek üvölt, hogy 10 másodpercem van eltűnni, én probálom meggyőzni a jóhiszeműségemről miközben mérlegelek, hogy 10 másodperc alatt melyik 4 ruhadarabot vegyem magamra a nyolcból. Végül kijutok az utcára tettlegesség nélkül, erőltetett séta a hévig ahol aztán állapotfelmérés. Gyorsan leleltározom a ruhámat: cipő zokni nélkül, kifordított farmer boxer nélkül és  felül öszvissz egy széldzseki :D valahol a város másik végén, hát nem volt életem legnagyobb pillanata. Aztán a héven
leesett, hogy otthagytam az övtáskámat is minden személyes cuccal együtt. Otthonról mobilom felhív, csaj veszi fel, suttog,  hogy a báttyja(!) meg ne hallja, aki persze meghallja és átveszi a telefont. Végül az időközben lehiggadt sráccal sikerült
letisztázni a dolgot, kiderült, hogy a csaj élettársa(!), meg visszakaptam a cuccaimat. Még búcsúképpen megfenyegetett, hogy  felejtsem el a barátnőjét (ezek után nem volt nehéz).

A csaj még másnap írt egykét sms-t, hogy szeret meg nagyon jó volt velem, de valahogy nem igazán dobott fel a dolog :) A  tanulságot levontam (volt egy pár), de mamár inkább csak nevetek az egész sztorin.

Második: 

Egy közös munka révén megismerkedtem Ellával, egy csinos, szőke,
kék szemű lánnyal. Elég hamar kiderült, hogy kölcsönösen vonzódunk
egymáshoz, mindig nagy beszélgetések, meg séták lettek a munkából.
Jöttek mentek a telefonok, emilek, SMS-ek. Ekkor nekem még volt
barátnőm, bár már igencsak a végén jártunk a kapcsolatnak, pár hónap
múlva vége is lett. Szóval hamar eljutottunk Ellával arra a pontra, hogy
alaposabban is meg kellene ismerni egymást. Valamiért nem szerette
volna, ha nála, BP-en találkozunk, a közös munkánk helyszínén sem
nagyon lehetett - azt mondta fél a cégen belüli pletykáktól - szóval
nálam beszéltük meg a randit. Egy hétköznap délelőtt eljött hozzám,
úgymond munkát egyeztetni. Meg is beszéltük a hivatalos dolgokat 10
perc alatt, utána meg gyors vetkőzésbe fogtunk és szexeltünk egy
órát. Kelemesen telt az idő, kölcsönösen jól éreztük magunkat,
egyértelmű volt, hogy folytatjuk.

Ezután eltelt pár hét találka nélkül, volt, hogy én, volt, hogy Ő nem ért
rá, de végül sikerült leszervezni egy időpontot szombat estére, nála.
Ide tartozik, hogy Ella elmesélte pár régebbi kapcsolatát, meg hogy
volt egy élettársa, de már egy éve egyedül él. Akkor már én is
független voltam, ezért nyugodt lélekkel mentem fel Pestre, úgy
gondoltam, hogy egy kölcsönös laza kapcsolatot el tudnék képzelni
vele. Kicsit nehezen találtam oda a csepeli panelba, meg messze
tudtam parkolni, ezért késtem fél órát. Egyből feltűnt, hogy feszült,
furcsán viselkedik, amit azzal magyarázott, hogy telefonon
összeveszett az anyjával. Kinyitottam a magammal vitt üveg bort, hogy
oldjam a hangulatot, aztán leültünk beszélgetni a konyhában, pár
pohár után már kezdtük jól érezni magunkat. Akkor kezdtek sorakozni
a meglepetések, amikor körbevezetett a lakásban. A nappaliban két
kerékpár volt, egy férfi és egy női. Persze egyből kimagyarázta, hogy a
volt élettársa nem tudta hova tenni a bringát, ezért nála hagyta.
Megyünk tovább, hálószoba, két személyre van megágyazva. Itt már
kérdezés nélkül mondta, hogy arra gondolt, hogy ott alszom nála, ezért
nekem is megágyazott. Tetszett ez az előrelátás, ki is használtam a
vetett ágyat, pár perc múlva már ruha nélkül voltunk. Valami mégsem
volt rendben, nem tudta magát teljesen elengedni, az előjáték során
éreztem, hogy nem nedvesedik. Ő azt mondta, már jó neki, szóval
azért ha kicsit döcögősen is, de összehoztunk valamit, nekem azért jó
volt. A fürdőben zuhanyzás közben láttam egy kiteregetett férfi
farmert, Ella erről elmesélte, hogy néha még ő mossa az öccse cuccait.
Ekkora már nagyon gyanús volt a helyzet, próbáltam finoman
visszavonulót fújni. Mondtam neki, hogy ne haragudjon, de inkább nem
alszom ott nála. Ő azért még a finom női eszközeivel igyekezett
rábeszélni, ez olyan jól sikerült neki, hogy újból a hálóban kötöttünk ki,
most már nem volt döcögés, olajozottan ment a dolog. Éppen a csúcs
előtti legkellemetlenebb időpontban ért a kapucsengő berregése. Ella
kiszaladt az előszobába, valamit dühösen mondott a kagylóba, majd
visszajött, hogy valami marha szórakozott. Folytatni akarta a dolgot,
de nekem eddigre elszállt minden hangulatom. Pár perc múlva
megszólalt az ajtócsengő, majd valaki elkezdett dörömbölni az ajtón.
Nagyon megijedtem, mert bár nem vagyok egy apró darab (185cm,
95kg), azért nem keresem a bajt. Meg ugye más nőjével más
lakásában... Egy pillanat alatt összeállt a fejemben a kép, kérdőre is
vontam Ellát, hogy ki ez. Zavartan magyarázta, hogy a volt élettársa,
meg hogy már visszavette a lakáskulcsát, biztos beengedte valaki a
lépcsőházba, meg különben is úgy volt, hogy ma éjszakai ügyeletben
van. Ekkorra a srác már ordibált az ajtó előtt, hogy tudja, hogy férfi van
nála, engedje be, beszélni akar vele. Közben Ella még suttogva
elmesélte, hogy a srác nem teljesen beszámítható, erőszakos és
betegesen féltékeny. Az események alatt rekordot döntöttem
öltözködésben, alsógatya, zokni a kabátzsebben. Az ajtó mellett állva
halkan megkérdeztem, hogy mekkora darab a srác, meg hogy hord-e
magánál kést. Szerencsére azt a választ kaptam, hogy 175cm, vékony, és nem késelős fajta. Egy hirtelen mozdulattal kinyitottam az ajtót, ránéztem a gyerekre, majd elindultam felé, ő meg elkezdett hátrálni, közben hangsúlyozta, hogy nem akar balhét. Szép lassan lementem a lépcsőn, csak a ház előtt
kezdtem el futni a kocsim felé. Volt egy megérzésem, hogy utánam fog
jönni, ezért lebújtam egy kocsi mögé, onnan kinézve láttam, hogy már
ő is a ház előtt áll és veszettül telefonál. Megállt mellette egy taxi,
beszállt, és körbe-körbe vitette magát a lakótelepen. Negyedóra
bújócska után végül elment a taxival, én meg végre be tudtam szállni
az autómba és piásan, fájó herékkel hazavezettem.
Pár nappal később Ella felhívott, hogy most már tényleg szakítottak,
meg nála hagytam az órámat a nagy sietségben, elmehetnék hozzá.
Postán elküldettem vele... Ellának azóta gyereke van. Na és kitől? A
volt élettárstól!

Tanulság? Majd Ti megmondjátok!

Sajnos nem tudunk ellentmondani a levélírónak: a lány külföldre importálásá exportálása végzetes hiba volt, ha megkérdezett volna minket, előre szólunk, hogy felesleges visszavárni. De! A héten ez a második olyan sztori, ahol a karate és a párkapcsolat nem fér össze, és még csak kedd van.

Ergyaságom története, avagy mivé tesz a szerelem………

Kedves sorstársak, fiúk/lányok íme egy történet, amely mindenkinek példaként szolgál arra, hogy mit ne tegyen, ha SZARelmes.. Én hibáztam, és történetemet közkincsé teszem, (ezzel is büntetve magamat a múltban elkövetett hibáimért) tehát szemüveget fel, szemet kinyit, zenét lehalkít íme….

A történetem igazi ”hálivúdi” fordulattal kezdődött, megismertem egy lányt, legyen ő M, teljesen belehabarodtam, és ezt nem is titkoltam előtte. M egy nagyon szemrevaló, aranyos lány, akinek az ember mindent megad(na) ha tehetné, hiszen a SZARelem, mint tudjuk öl, butít és nyomorba dönt, de ne szaladjunk előre ennyire a sztoriban.

M és én, (hogy lerövidítsem az unalmas részeket) összejöttünk, nagyon boldog voltam, és azt hiszem ő is. Sokat nevettünk, beszélgettünk a kapcsolatunk alapja a bizalom volt, igazi szerelmes pár benyomását keltettük. Jelentem eltelt 1év, és mi még mindig imádtuk egymást, mindenhol csak a rózsaszín felhőcskéket láttam(nem cuccozom), és majd kicsattantam a boldogságtól. Aztán ahogy lenni szokott megjelent Aigner Szilárd, és bejelentette, h a rózsaszín felhőcskék most eltűnnek és jön a rossz idő…

M befejezte a tanulmányait és valahogy minden megváltozott, belecsöppent a NAGYBETŰS életbe, munkakeresés stb. Én csak 1évvel vagyok idősebb nála, de bíztattam, hogy ne keseredjen el, talál magának munkát, bele fog rázódni mindenbe. Én eközben Okj-és karatetanfolyamot csináltam, és mellette dolgoztam. M teljesen el volt kenődve, nem talált munkát, ingerült volt, és sokszor rajtam csattant az ostor. Én ugyebár dolgoztam és a karatetanfolyamot se hanyagoltam, ezáltal nem tudtam M-el lenni minden pillanatban, de amikor csak tudtam rohantam hozzá, és bíztattam, segítettem feldobni a hangulatát, de valahogy azt éreztem rajta, h valami nincs rendben vele, velünk.  Így teltek múltak a hetek, aztán fokozatosan kezdett a kapcsolatunk megromlani.(a szex, se volt már a régi) Nem bírtam tovább nézni, ezt a nyüglődést, és kerek-perec rákérdeztem M-nél, h akkor „vácáp” a kapcsolatunkkal. Ő erre próbálta elterelni a dolgot arra, h ne haragudjak rá, mert most nehéz időszakát éli, mert nem talál munkát, és most minden olyan bizonytalan körülötte, még ÉN IS.

Eljött drága férfitársaim az a mondat, amit akkor halljak újra, amikor a keselyűk csipkedik ki a szememet „IDŐRE VAN SZÜKSÉGEM, HOGY ELDÖNTSEM MIT IS AKAROK”

Szünetet akart, de nem 2 óra közötti 10perceset, hanem ki tudja mennyit. Padlón voltam. Nem találtam a helyemet. Aztán egyik barátom meséli, h van egy ismerősének egy ismerőseJ aki Londonba él, és kéne neki egy „bébiszitter” aki vigyázz a 6éves kislányára. A fizu jó, a szállás adott, kajára költeni se kell, és mindössze 1,5 hónapról lenne szó. Egyből bevillant nekem M, hogy ő az ideális jelölt erre a dologra, hiszen hátha ez helyrehozná a kapcsolatunkat, hiszen csak másfél hónap, Anglia, jó kereseti lehetőség stb. Egyből hívtam M-et (persze a szünet alatt is beszélgettünk, találkoztunk) és elmeséltem neki  a londoni gyerekvigyázós dolgot. M kivirult, azt  mondta, h szeret, és h igen ez kell neki, egy kis levegőváltás, Annyira belelkesült, hogy ezt egy hatalmas szeretkezéssel pecsételtük meg (újra a régi volt minden).

Aztán eltelt 2 hét, és eljött az indulás ideje, kivittem M-et a repülőtérre, öleltük csókoltuk egymást, majd a könnyes bucsú, és másfél hónap múlva ugyanitt ugyanígy mosollyal váltunk el.

A lényeg a lényeg, M kint volt Londonba, és boldog volt, neten beszéltünk minden este, mikor egyik este azt írta a szarelmem, „kicsim nekem ez így nem megy, túl nagy a távolság ez nekünk nem fog működni, itt maradok a családnál azt mondták addig maradhatok, és dolgozhatok náluk ameddig csak akarok, kérlek ne is keress, ne is telefonálj zárjuk le ezt az egészet, boldog életet neked”

Azóta nem is beszéltünk, de én nem is akarok már, ergya voltam, megkaptam amit megérdemeltem…… 

Drámaian peregnek az események beküldőnk levelében: szombaton autót még boldogságukban vesznek, hétfőn meg már a paplak előtt szakítani akarnak. Hogy levélírónkat idézzem: padló. Nem lehet, hogy a sárga orchidea jelent valamit virágnyelven?

 

Úgy láttam, néhány kommentező hiányolta a "már10éveegyüttvoltunk" jellegű sztorikat, hát íme az enyém (komolyabb erkölcsi tanulság nélkül, max az "mnk" klub mellé megnyílhat az "mfs" is - az értelmezés legyen a kedves kommentezők dolga.)

Szóval: több, mint 8 év együtt, jóban-rosszban, ásó, kapa, miegyéb, hivatalos szertartás kitűzve májusra (a sztori idején februárban járunk). Pasi (Ő) kisvárosból nagyvárosba fel egy hétre (szakmai továbbképzés), minden nap telefon, SMS, miegymás. Szombaton haza, virágcsokor nekem (sárga orchideák...). Aznap este (!) még közös autóvásárlás, vasárnap új autó próbálgatása, hétfőn találka a pappal. Pap-lak :-) előtt benyögés férfiúi részről: talán el kéne halasztani az esküvőt... Padló1.

A következő egy hónap nyilvános szenvedéssel telik, húzd-meg-ereszd-meg játék, menne is, maradna is. Nyilván nincs bátorsága kimondani, hogy vége... Gyanús utazgatások másik kisvárosba,  Valentin-napra már nem jön haza, telefont nem vesz fel, közben látványosan tagadja, hogy lenne más... Persze női résztvevő sem lett pici fejére ejtve, a dolog napnál világosabb: itten a megcsalatás esete forog fenn!

Végül a tömény kínlódás lezárásaként én kimondom: over. Pasi láthatóan nem könnyebül meg (jó színész!), ellenben másnap hajnalban (!) összepakol, lakásból elsomfordál (mindent visz - a közösen vett autóval, persze.)
Később tisztázó kérdés: semmi közünk nincs már egymáshoz, mondd meg, ugye egy harmadik miatt? Válasz: nem, soha, senki más, csak te... blablabla.
Még később -egykori- közös barátokkal esti sörözés (pasi ekkor már másik kisvárosban lakik), barát elismerően nekem: "csodállak, hogy ilyen tartással viseled, hogy Pasi és Harmadik..." (nevek ízlés szerint behelyettesíthetők) Padló2, kérdés vissza: "Ki az a harmadik....?"

Prológus: pasi minden barátnak megesküdött, hogy elmondta nekem a teljes igazat. Hát nem.
Prológus2: szakítás után két héttel SMS pasitól: visszacsinálhatnánk valahogy? Hát nem.
Prológus3: szakítás után 1 évvel pasi meglátogat nagyvárosban (ahol időközben élek): sajnálja, jóvátenné, feküdjünk le. Hát nem.
Prológus4: szakítás után 2 évvel kiderül, kisvárosban (ahová Pasi és Harmadik időközben visszaköltözött) azt a verziót terjesztette el, hogy én szakítottam vele, mert miután nekem meglett a diplomám (szakítás mínusz fél év) ő már nem volt elég jó nekem... Hát nem!

Tanulság (mégis): mfs.

Mindig is elborzadva figyeltük a népszerű közösségi szájt környékén való történéseket, és most különösen dühös vagyok, mert egyszerűen nem jöttem rá, hogyan lehet szakító közösséget létrehozni, és hiába kértem a gépháztól meghívót, basznak küldeni. Aki meg az iwiwen akar ismeretlenül ismerkedni, az így járhat.

Néhány napja bejelölt egy csaj a wiw-en. Megénztem, hogy ugyanmár honnan ismerhetném őt, közös ismerősök, iskola, munkahely: semmi olyan, ahonnan akár csak rémlenie kéne. Ekkor feltettem neki az ultimate kérdést, hogy ugyan már honnan is ismerjük mi egymást, mert nem vágom.
Erre azt írta vissza, hogy még nem ismerjük egymást. Megkérdeztem ekkor tőle, hogy akkor ezt így hogy? Erre az volt a válasz, hogy látott egy újságban és így.
Erre ezt sikerült neki visszaírnom: "Hát sajnos lelki kapcsolatra most pont nem vagyok alkalmas, a pusztán fizikai meg azt hiszem, nem annyira vonzó alternatíva a számodra".

Szép, létösszegző szakítólevelet kaptunk egy lánytől, az általános iskolai levélgalacsinoktól a gimnáziumi szarkavaró barátokon át vezet az út a nyitott kapcsolatok borzalmához. Az én személyes kedvencem a karatés sztori, nektek melyik tetszett a legjobban?

 

1.Általános iskola 8. osztály. Ő (Marci) az előttem lévő padban ül, én (a lány) középen, a fiú legjobb barátja mögöttem. Marci levélgalacsint küld kedvesen, fülig érős mosollyal megspékelve rajtam keresztül a legjobb barátjának irodalom óra közben. Majd mégegyet. Mégegyet. Majd a barát nekem ír. És aztán összekavarodnak a levelek. Legutoljára ez
került a kezembe: "Ja és képzeld Tomi, ma lesz a harmadik randink Katával, de nagyon szeretem". Hozzátenném, Kata nem én voltam. :) Marci a 7hónapos "kapcsolat" után egyből ki, Kata szintén másnap kidobta Marcit, mondván, "Marci csak azért kellett neki, hogy megmutassa nekem, ő jobb nálam." Mindegy, Marci pofára esett, én annyira nem, mert így utólag nagy tahó volt, és sokat bántott, de a 7 komoly hónap alatt még
egy szájrapuszit sem kaptam, bezzeg Katának az első randin adott.. :) Egyébként mágis kétségeim vannak affelől, hogy vajon a levelek véletlen keverődtek-e össze..

2.Az első igazi nagy szerelem, én 16, Ő 18... Teljesen odavoltam érte, és a jelek szerint Ő is értem. Egyébként szintén Marcinak hívták (nem volt velük szerencsém:)), így legyen most ő Marci2. Minden nap találkozgattunk, mozi, vacsora, koncert, első csók, anyukának, apukának bemutatás. 2 hónap után Marci2 barátját is megismertem, ő volt Tomi. Elég butácska srácnak tűnt, két értelmes mondatot nem tudott kinyögni, bár ennek nincs jelentősége a sztoriban. Szóval egyik nap iskola után vártam Marci2-t egy kávézóban, ahogy meg is beszéltük, azonban ő nem jött. Eltelt 1óra, 2óra, 3óra... (nagyon szerelmes voltam..:)) Marci2 nem,csak a barát jött. Előadta nekem, hogy Marci2 sajnos már nem szeret engem, sőt, igazából sosem szeretett, de azt remélte,majd idővel megszeret, csak nem sikerült.. Kiborultam, szomorú voltam, de nem hittem neki teljesen. Felhívtam Marci2-t, de nem vette fel a telefont, így írtam neki, hogy este találkozunk egy közös barát szülinapi buliján, majd ott megbeszélünk mindent.

Marci2 jött is, és elmondta, hogy nem is az a gond, hogy nem szeret, hanem (figyelem!!) az, hogy ő mostantól karatézni fog tanulni minden nap, és engem így már nem tud megtartani (szó szerint..)! Szóval én már nem fértem bele a karatés tervbe :) Erről ennyit.

Egyébként, pár héttel később jelentkezett a kedves Jóbarát, aki nyíltan és őszintén elmondta, mindig is össze szeretett volna jönni velem, és ennek érdekében még azt is hajlandó volt elárulni, hogy az egész azért volt, mert ő szemelt ki előbb magának, és miatt azt hazudta Marci2-nek, hogy én megcsaltam... Marci2 nagy hülye volt, hogy nem kérdezett meg engem erről, de nekem akkor már annyira elegem volt az egészből, hogy inkább hazamentem és jót nevettem az egészen. Najó, sírtam, pár napig, de így utólag már a nevetéstől folynak a könnyeim.. Nagy az Isten állatkertje.

3. Én 17, ő (Laci) 19. Koncerten ismerkedtünk meg, csók, ölelkezés,
Laci: járunk?
Én:Járunk. Eljössz hozzánk holnap?
Ő: igen.

Másnap nálunk minden jól megy, majd..

Én: Holnap is találkozunk?
Laci: Holnap nem érek rá, meghúzom a z Évit.
(szó szerint ezt mondta...)

Én: <nagy nevetés>
Laci <mérgesen>: Most mit röhögsz? Nem hiszed el? Mondom!! <kiabálva>
Nyílt kapcsolatban ÉLÜNK nem??
Én meg inkább nem szóltam semmit, de vette a lapot, egyből hazament. :) Onnantól többé sosem láttam, nem is hallottam róla semmit, de még most is undorodom, ha rá gondolok.. Végülis, nyílt kapcsolatban ÉLTÜNK, csak nekem elfelejtett szólni róla...


Azóta egyébként 6éve élek kimondhatatlanul boldog párkapcsolatban.. Sokszor olvasok a blogon zeneösszeférhetetlenséges-sztorikat, meg kell,hogy cáfoljam. Én komolyzenét hallgatok főleg, no meg jazzt, dallamosabb hiphopot, barátom pedig metalt, és igen jól megvagyunk egymás mellett, sőt, ő is szívesen hallgatja azt,amit én, ha nem vagyok otthon, és én is meghallgatok egy két Dies Irae albumot, vagy Burzumot...

Üdv mindenkinek: galoca

A csoki tényleg fontos, a többi annyira nem. Külvárosi diszkókban én is szoktam próbálkozni mogyorós milkával, meg sárgabarackos-kekszes bocival, de amit igazán szeretnek a lányok, az a fehér csoki.

Hat és fél évig voltunk együtt a volt párommal, kisebb megszakításokkal. Kapcsolatunk elején, 3 hónap alatt kétszer szakított velem a volt pasija miatt, visszament hozzá, de a srác csak szívatta (egy 16 éves lányt, akinek az első komolyabb kapcsolat – ha lehet így nevezni kb. 3 hetet – nem nehéz). Ezután, majd két év elteltével bennem szakadt el valami, akkor én kezdeményeztem a szakítást. Ám a szeretet és a másik fél hiánya nyert, ismét egymásra találtunk. Az elején jó volt minden, aztán jött crack, megismételt szakítás, szilveszterkor kibékülés, majd megismételt kibékülés. Ha emlékeim nem csalnak, 2004-ben megkértem a kezét. Minden csodás volt ismét egy évig. Viszont azok a problémák nem javultak, melyek jellemezték a kapcsolatunkat és szakításhoz vezettek. Nem vagyok tökéletes, de rengeteget változtam. Közeledvén a diplomámhoz és a nagybetűs élethez, komolyan kezdtem gondolni a házasságot, a családalapítást, ezért is kértem meg a kezét. Neki ez volt mindig is az álma, igent is mondott. De vissza a karácsonyhoz. Sérelmezte, hogy 1 napot az én szüleimnél szeretnék tölteni (egy helyiségben lakunk, kb. 2 km-re egymástól). Eddig minden ünnepet nálunk töltöttünk, hozzánk csak az ajándékozás ideéig ugrottunk le. Amikor szóvá tettem, Ő és anyósjelöltem is sérelmezték.

Rögtön karácsony után volt egy … veszekedésnek nem igazán mondanám, mert annyi volt az egészben, hogy bejelentettem, egy estét a baráti körömmel szeretnék tölteni, ahová neki nem volt kedve jönni és akiket miatta eléggé elhanyagoltam. Igaz, ezt Ő is megtette a saját barátaival, annak ellenére, hogy sosem kértem erre, egy szavam nem volt/lett volna, ha elmegy bulizni a csajokkal, sőt, inspiráltam is, hogy menjen nyugodtan. Az eredménye az lett, hogy külön szilvesztereztünk, nem akart beszélni a dologról, visszahozta a gyűrűt.

Ennek ellenére ismét elkövettem ugyanazt a hibát februárban. Ismét összejöttünk. Ez az időszak rendkívül rövidre sikeredett, augusztusban dobott. Az indok: elhanyagolom. Igaza volt. Májusban nem sikerült leállamvizsgáznom, visszadobták a szakdolgozatom. Szeptemberben nagyon szerettem volna lediplomázni, ezért az egész nyaram szinte elment a munkára és a szakdoga írásra. Június közepéig nem volt gond, csak utána, amikor szorított a határidő, témavezetőm dobálta vissza-vissza a dolgozatot, hogy ezmegazt még bele kéne írni, stb-stb. Lemondtam néhány randit. Amikor végre elfogadta és mehettem államvizsgázni, kedvesem bejelentette, hogy mennyit szenvedett, nem igaz, hogy nem tudok rá szentelni 1-2 órát – rendben, ez jogos, de szerintem 3 (!) napot mindenki kibír, hogy nem látja a másikat, főleg úgy, hogy tudja, sok minden múlik azon a 3 napon.

2007 elején elkezdtünk ismét beszélni. Mindketten beláttunk, hogy hol hibáztunk (ez új volt, hogy elismerte Ő is és nemcsak én voltam a hibás). Viszonyba kezdtünk, titokban. Ahogy múltak a hónapok, sajnos (utólag így gondolom) megint szerelem lett a dologból. Csodás együttlétek, új, extrém helyek, szexuális életünk még soha nem volt ilyen jó. Érzelmileg stabil kapcsolat lett, legalábbis én így gondoltam. A történethez tartozik még, hogy diploma után azonnal dolgozni kezdtem. Hétfőtől péntekig keményen nyomom az igát a mai napig is. Nem tudom, ki hogy van vele, de a nagy átlag, aki tudja, milyen dolgozni hétről-hétre, péntekre eléggé elfárad. Én is ebbe a kategóriába tartozom. De kedvesem csak péntekenként ért rá, merthogy azért titokban csináljuk az egészet (a szülein kívül csak a fél város tudta, hogy ismét együtt vagyunk), hétköznap neki suli, szombat este pedig nem jó, mert az anyja vasárnap dolgozik, korán kell kelnie, főzni, takarítani, stb-stb. Tehát maradt a péntek. Baj volt, hogy hétköznap nem tudott eljönni velem bulizni (közben főiskolás lett az ország egyik „legszínvonalasabb” főiskoláján, amelyik évente kb. 4200 végzettből 3000 pályakezdő munkanélkülit ad), mert nekem dolgozni kell menni reggel. Jah, bocs! Nem tehetem meg, mint egyetemista koromban, hogy nem megyek be, alszok délig. Kicsit ez már más világ. Másik probléma, a péntek. Fáradt vagyok. Hogy a fenébe ne lennék az? Ennek ellenére a szexszel nem volt gond, 2-3 menetet simán legyűrtünk éjfélig vagy hajnalig.

Eljött az október. Neki zárótanítás. Nagyon félt tőle, próbáltam nyugtatgatni, vele voltam. Két nappal a zárózása előtt beszéltünk telefonon pár percet, fáradt volt, még sokat kellett tanulnia. Másnap nem hívtam, ezzel elkövettem a legnagyobb hibát. Csütörtök este hazaérve egy rettentően szórakoztató és érdekes konferenciáról felhívtam 6 óra körül. Felvette és mondta, sok a dolga, a szokott időben hív. Nem hívott. Másnap nem vette fel a telefonját, nem válaszolt az sms-ekre. Szombaton szintén. Vasárnap felhívtam a legjobb barátnőjét, hogy mi van, mi történt (előző este buliztak, ünnepeltek, csajbuli címén). Azt mondta a csaj, hogy kedvesem úgy érzi, kissé elhanyagolom, de átmegy, beszél vele és hív. Fél óra múlva hívott a párom. Jött a szokásos szöveg, hogy nem vagyok mellette, pedig tudom, hogy mennyire fontos és nehéz volt ez neki és én csak annyit mondtam, hogy „Nyugi, próbálj megnyugodni, ez is csak egy vizsga, megcsinálod”, holott mások, vad idegenek mennyire mellette voltak, nem hívtam fel szerdán (neki ugyebár „nincs” telefonja, nem tudja a számom, nem tud hívni, mind1, elcsesztem, szó mi szó). Ezen kívül jött a fáradtság dolog, kihűlt a szenvedély (nem bennem, benne és ezt Ő mondta), pedig Ő hisz abban, hogy ennek nem szabad elmúlnia, nincs meg valami, amit nem tud, hogy mi az. Elismeri, hogy mennyit változtam, de neki idő kell, 1 hét.

Eltelt egy hét, felhívtam. Tudtam, mit fog mondani. Mégis meglepett, mert „állítólag nem ért rá”, másnap kéne megbeszélni, sok a dolga, pénteken tanít, készül (zárótanítás után?). Nem hagytam annyiban és kértem, mondja, mi a baj. Előadta ugyan azokat, amiket előző nap és hogy vége. Nincs semmi, amit tehetnénk, nem az én hibám, hanem az övé (ebben egyetértünk). Ami ezután jött, azt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy tőrt döfnek az ember szívébe és forgatják. Rákérdeztem, hogy de mégis, miért? Mondjon valamit, mert ez a „nem tudom miért” nem elégíti ki, mert ha lenne valaki más, akkor oké, jobban el tudnám fogadni (egy frászt tudtam volna, csak hittem abban, amit örökké hangoztatott, hogy neki a hűség az első, az őszinteség, a becsületesség, a bizalom is nagyon-nagyon fontos. Ha lesz akármelyikünknek valakije, akkor elmondja a másiknak). És itt jött a döfés. Ő erről most nem akar beszélni, hagyjuk a témát. Kicsit kiadtam és rákérdeztem: - Van valakid? Azt válaszolta, igen, de még magában sem tudja rendezni a dolgokat, Ő nem ilyen, hogy ilyet csináljon, össze van zavarodva, de most rettentően erős és kiegyensúlyozott és azért mondta, hogy vége (érzitek az ellentmondást a mondat eleje és vége között?). Aztán nagy nehezen elmondta, hogy 3 hete van meg a gyerek (2 hete szexeltünk egy óriás és nem egyszer mondta, hogy szeret), minden megvan a srácban, ami bennem meg még egy kis plusz is. Megkérdeztem, mik ezek:

* Ugyan úgy látják az életet (Carpe diem!, én racionális ember vagyok, foglalkoztat a jövő)
* Ugyan azt a csokit szeretik (én sem kezdenék senkivel sem, aki nem ugyan azt a csokit szereti, amit én)



Szóval ilyesmik. Hiányolta, hogy nem találkozunk többet. Akkor találkoztunk, akikor ő akarta, ha én lemondtam (8 hónap alatt összesen 1-et, de az sem lemondás volt, hanem hamarabb haza kellett mennem), állt a bál. Amikor ugyanezt tette, nem egyszer, az természetes volt.

Az egészben a legszebb, hogy a srác két évvel fiatalabb (exem 22). Ráadásul nem is helyi, a főiskolán találkoznak, után exem viszi ki az állomásra és megy haza a gyerek. Nem igazán tudja megtenni azt, amit én többször is, hogy állt náluk a bál és fogtam, elvittem nálunk, kirángattam abból a közegből. Két hónappal a szakítás után (ekkor már 3 hónapja voltak együtt) írt egy sms-t, hogy mostantól hivatalos a dolog a sráccal (szerdai nap). Pénteken már ott aludt náluk a gyerek, úgy, hogy az apja és az anyja még nem is látták.

Azóta nem is beszéltünk. Amikor a tényeket leírtam neki és az igazat, még Ő sértődött meg. A legjobban az fáj, hogy 6 és fél évet ilyen könnyen eldobott és egy olyan gyerekért, aki fiatalabb, mint Ő (20 éves nyálgép (nemcsak egyéni vélemény), 3 cm-vel magasabb nálam, kis keszeg gyerek (65 kg kb vasággyal). Egy gyenge pillanat, elhúzta a mézesmadzagot előtte, beadta a nagy szöveget és más vitte is. Mindenesetre kíváncsi leszek, hogy meddig lesznek együtt. Mert a nagy szerelem elmúlik néhány hónapon belül. Exemnek elő fognak jönni a rigolyái, lesznek hullámvölgyek, Ő pedig nem tud alkalmazkodni egy nagyon alacsony küszöbön felül.

Mindig izgatott a kérdés, hogy járhat-e egy metálos egy diszkóssal, vagy nem. És persze az embernek itt nem a Rubint Réka-i értelemben vett mocskos ujj jut az eszébe elsősorban, hanem azok az őszinte szerelmek, amikor 40éve egy Illés-rajongó összeházasodott egy metróssal, később egy Happy-Gang-es egy Cypres Hill-essel. A Tankcsapdások kikkel járnak? Vagy egy diszkós? És a mai napra a tavalyi év legszórakoztatóbb+legmeghökkentőbb videóját tesszük be (thx: ÁD, VB), mert az itt hallható filózófia alapjában határozza meg a zene és szerelem nehezen megfogalmazható viszonyát.

Az én egyik történetem álljon itt. Valójában ez volt az első olyan kapcsolatom, ami szexuális együttlétet is hozott magával. Amikor lezártam egyik napról a másikra azonban mégsem éreztem magam kellemetlenül, hanem felszabadultan.

Történt, hogy egy internetes fórumon összekaptam a vizet egy valakivel, már nem is emlékszem, hogy mim, de eléggé oltottuk egymást. Majd írt egy levelet, hogy na ne veszekedjünk, kössünk békét. Amire én válaszoltam, kössünk. Amiből aztán beszélgetés lett emailen, aminek aztán találkozás lett a vége. Ez volt az első nap. Szép lány volt, végül is okos is. Második nap már megfoktuk egymás kezét is, nagyon jól elvoltunk déltől hajnal 3ig (folyamatosan sétáltunk Budapesten). De megegyeztünk, hogy ugyan mondhatni már összejöttünk, de a szexel várjunk még, merthogy én még nem soha és hát még várjunk és kész. Ekkor én 18 voltam ő nagyjából egyidős. A harmadik nap aztánegymásra vetettük egymást. Ennyit a kapcsolat intenzitásáról.

Eltelt pontosan 30 nap. Minden pont úgy ment, mint a kezdetben, egyre jobban megismertük egymást, és rájöttem, hogy ő valahogy más világban él. Kicsit rosszul éreztem magam e miatt, mert úgy éreztem ez így nem mehet, szakítanom kell. Hozzáteszem előző este még nagy szerelemmel és csókok között búcsúztunk el egymástól.

De másnap odahívtam őt az egyik nagy térre, hogy beszélnem kell vele.
Meg is jött, bele is kezdtem, hogy akkor ez nekem mégsem pálya mert ugyan nagyon sajnálom, de szerintem neki másmilyen pasi kell (jó kis lekoptató szöveg, nem? :) )

Mire ő:

- Jó én is már úgyis szakítani akartam mert te másmilyen zenét kedvelsz mint én. Mert te van, hogy meghallgatsz klasszikus zenét is, amit én rühellek.

Ennyi volt, ekkor elnevettem magam, hátat fordítottam és pá. Miért is akartam én érzelmet meg eszet vinni egy szakításba mikor már elve vesztes szituban voltam, hisz nem egyezik a zenei ízlésünk?

Istenem, azok a szép középiskolás idők, amiket most újra feleleveníthetünk e levél közben. Szeretkezés májusban, esemény utáni tabletta és reggeli - a legendás mesebeli herceg érkezett el a lányhoz. De valami történt. Plusz ajándék erkölcsi tanulság.

...szóval szakítósnak szakítós, csak éppen nem az szakított azzal, akinek és akivel kellett volna, és abszolút nem akkor...:-)

A múltkori háromszemélyes mozi ihletett meg.

Régesrégen, egy messzi-messzi galaxisban, kereken húsz évvel ezelőtt volt egyszer egy érettségi előtt álló csinos, tehetséges lány, ez volnék én (engedtessék meg így utólag ennyi szerénytelenség:-)), valamint egy másodéves főiskolás, szintén nagyon csinos és tehetséges fiú.
Onnan ismertük egymást, hogy a fiú is ugyanabban a középiskolában érettségizett.

Mit ad isten, ez a bizonyos középiskola épp nagy ünnepségekre készülődött, és az egyik fajsúlyos műsorszámhoz visszahívták a fiút.
Együtt dolgoztunk szeptembertől áprilisig, kellemes kollegális viszony, majd barátság, majd valami egészen más...
Addig-addig, hogy a projekt alatt és befejeztével is további randik, nagy beszélgetések, romantikus séták, forró csókok.

Közben felvételiztem az ő főiskolájára és készültem az érettségire, a létezése pedig sok szempontból szárnyakat adott.
Baromira nem tűnt egyoldalúnak a vonzalmam, sőt.:-)
Közös társaság, ismerkedés egymás családjával - bár nekem csak a húgával - kettesben szárnyaló idő, hosszú telefonok, amikor épp nem láthattuk egymást, bimbózó szerelem, ami napról napra fejlődik.

Mivel egyetlen hosszú kapcsolatom volt előtte, meglehetősen rutintalan voltam az ilyesmiben, de ez akkor nem is volt tétel, sőt.
Mert eljött az a gyönyörű májusi reggel, amikor végül egy csodálatos szerelmeskedéssel is megpecsételtük a vonzalmunkat, ő készült az esemény utáni tablettával - ó, azok az AIDS előtti idők...:-) - reggelit főzött nekem, majd amikor dolgunkra indultunk, szokása szerint hosszan megölelt és a fülembe súgta, mennyire szeret.
Nem létezett aznap nálam boldogabb tizennyolcéves, ebben egészen biztos vagyok.:-)

Tettem a dolgom, és a nap megkoronázásaként színházba mentünk este osztálytársakkal.
Utána, a feldobott hangulatban sétáltunk hazafelé az utcán, amikor is az egyik vendéglátóipari egység előtt észrevettük a kedvesemet egy másik társasággal, az ő osztálytársaival.
Széles mosollyal csatlakoztunk hozzájuk, hasonló örömmel invitáltak, hogy térjünk be velük és igyunk egy sört, bár feltűnő volt, hogy a párom nem egészen úgy üdvözöl, ahogyan szokott, sőt, még nagyon rámnézni sem igyekszik.

Kábé a közös sörözés második félórájában esett le nekem, a világ naivájának, hogy a társaságukban ülő egyik hölgyhöz mintha jóval több köze lenne a kelleténél....
Azt a verziót ugye nehezen tartottam elképzelhetőnek, hogy a külön töltött mintegy tizenkét óra alatt újított be magának valaki mást, és velem még nem volt ideje szakítani, ahhoz viszont túl jólnevelt és konfliktuskerülő voltam (és vagyok..:P), hogy ott a helyszínen ráborítsam az asztalt és megtudjam az igazat.
Így hát amíg bírtam, mosolyogtam, bár osztálytársaim már eleve nem értették a szitut - pedig a reggelt nem is tudták! -, végül pedig udvariasan elköszöntünk és távoztunk.
A hazautat végigbőgtem az osztálytársnőm vállán, és baromira nem lepődtem meg, hogy a "szerelmem" soha többé nem keresett.

Az ő főiskolájukra abban az évben nem vettek fel, de tekintve az előzményeket, ezt akkor nem is nagyon bántam.:-)

Viszont a "szakmában" maradtam, ősztől egy szorosan kapcsolódó munkahelyen kezdtem.
Ahol is beszélgetésbe elegyedtünk az új kollégákkal, szóba jött a "ki mit csinált előtte" témája, és pár hét múlva az egyik kolleginának elmeséltem az én fájdalmas történetemet.
...aki erre felpattant és elrohant.
Majd visszatérve közölte, hogy az a lány pediglen, akivel azon az estén találkoztam, az ő legjobb barátnője, és ő most bizony felhívta, a srác pedig ezekben a percekben vágódik ki a közel négyéves kapcsolatukból.
Innentől pláne biztos voltam benne, hogy soha többé nem beszélünk a sráccal erről, hiszen joggal hiszi, hogy "bosszút álltam" rajta, pedig rohadtul nem állt szándékomban.

S hogy mit tanultam meg én akkor, de nagyon?
Hogy bizony tényleg mindenki ismer mindenkit, és bármi történik, sokkal jobb, ha ezentúl MINDIG tartom a számat.:P
Mert egyrészt nem tudhattam, mi volt az ő valósága, másrészt meg még az sem jogosít fel engem tisztességtelenségre, ha velem tényleg tisztességtelenek voltak... nemhogy másokkal nem lehetek az emiatt, de még vele szemben sem.

Azért egyszer majd most már talán megkeresem a srácot, és megkérdem, hogy volt ez, meg elmondom az én verziómat. Nem nehéz megtalálnom.
Végül is húsz év csak elegendő idő az elévülésre, nem?:D
Mondjuk ez az idő arra is bőven elég volt, hogy simán elképzeljem az ő verzióját és még meg is értsem... bár akkor persze kishíján beledöglöttem.