értékellek mint embert

Két éven át húzódó, kis híján házasságba torkolló történetet kaptunk, ahol minden nagyon szépen és jól indult, de hát a gonosz, bűnökkel teli főváros még arra is képes, hogy szerelmeket tegyen tönkre, és mosolygós menyasszonyokból házisárkányt varázsoljon.

Sziasztok, nem olyan régen akadtam rá a blogra. Sajnos, vagy nem sajnos nekem is van ide illő történetem. Nem karácsonyi, de tanulságos…

A fájdalmasabb. 26 évesen megismerkedtem egy 24 éves sváb lánnyal. Fantasztikus volt, hogy mennyire egy húron pendültünk. A sok beszélgetésből kiderült, hogy a szüleink között is sok hasonlóság van. A lány pont úgy nézett ki, ahogy az álomnőt már évekkel ezelőtt elképzeltem. Magas, vékony, sportos… és elfogadott a hibáimmal.

Egy bökkenő volt, én Budapesten éltem, ő meg Tatabánya mellett. De ez is átvészelhető volt, háztól házig vonattal két óra, autóval 3/4. A egyébként lány Budapestre járt dolgozni. Kis idő után én Törökbálinton kaptam munkát :) Tehát előállt az a helyzet, hogy én hozzájuk, ő meg az én lakásomhoz dolgozott közel. Megoldottuk a találkozókat 2-3-4 alkalom hetente, kapcsolatunk végéig napi egy-két hosszabb telefon. Kicsit rosszul esett, mikor utolsó pillanatban lemondott egy-egy randevút, de tényleg nem fordult elő sűrűn. Tetszett a határozottsága, talpraesettsége és hogy akkoriban mindent meg tudtunk beszélni, mint két egyenrangú fél. Mindig ilyenről álmodtam. Aztán jóba lettem haverjaival, ő is az enyéimmel. Sőt, kölcsönösen bírtuk egymás szüleit is! Kétszer még volt is szülőknek ismerkedő ebéd. Barátaim ámultak, hogy tudtam egy ilyen nőt megtartani… Itt már kezdett gyanús lenni, hogy VALAMINEK KI KELL DERÜLNIE! :) Túl szép minden. Volt két apró jel: se szó, se beszéd egyik alkalommal hirtelen kedvetlen lett. Nagyon nehezen tudtam kihúzni belőle, mi a baja. Elárulta végül: Tatán kapott egy állás lehetőséget és mi lesz vele, ha ilyen messze kerülünk egymástól? Interjún kiderült, mégsem olyan jó az állás, nem vállalja. És megkönnyebbült. Másik apró jel: lementünk szüleimhez Siófokra a nyaralónkban. Este elmentünk kettesben sétálni, megint kedvetlen lett. Újabb tíz perced rimánkodás, kibökte és pesti vagyok, tehát biztosan nem szeretnék vidéken élni. Átöleltem, megnyugtattam, hogy ez marhaság, most is külvárosban, kertes házban lakom, az meg teljesen mindegy, ha vki a XI. kerületben, vagy Törökbálinton lakik. Úgy éreztem maximálisan sikerült megnyugtatnom!

Eleinte nem furcsálltam, hogy egy 25 körüli nő még otthon lakik a nagy emeletes, kertes házban. Egyedüli gyerek volt, benyeltem, hogy szeret otthon is lenni. Főleg azután, hogy ideológiát gyártottam. Tulajdonképpen sokszor ő jön hozzám, de igazából tőlük nekem is kényelmesebb bejönni Törökbálintra dolgozni. Közben egyre többet beszéltünk a jövőről, igen tartós a dolog kettőnk között, mennyire jó együtt; gyerekek, házasság, közös lakás. Közben egyre többször fakadt ki Budapestre, mennyire nem tud itt élni. Megjegyzem, sose nem is erőltettem igazán, de előtte mondogattam, költözzön már hozzám (tulajdonképpen ciki, ha vki otthon lakik 26 évesen, pedig együtt élhetne szerelmével (?) ). Néha azonban fikázott (főleg, mikor megjött a vörös mikulás), hogy nem látom meg a munkát ház körül (ez szinte kizárólag akkor volt, amikor az ő szülei házában voltunk). Ez kicsit bántott, mert nem igaz - csak annyira nem voltam szaki-maki, mint apja -, másrészt én örökké vendég leszek abban a házban, de bármiben segítettem, csak nem önállósítottam magam. Végül mindig meg tudtuk beszélni, elnézést is kért.

Úgy megismerkedésünk után egy évvel gyorsultak fel az események. Szomszéd sváb faluban volt nagymamája öreg vályogháza (mintegy 100 éves), amit csak a lány kedvéért nem adtak el a szülők. Ebben a házban ő látott fantáziát! Először hanyatt estem az ötlettől, mint építőiparban dolgozó, nem építészmérnök jómunkásember. Kis rálátásom volt a témára, de azért nem teljes.

Lehet, hogy itt követtem el az első hibát, mert nem ugattam le. Habár igazából ma sem tenném. Egyrészt szüleimnél tökéletesen működik, hogy mindent megbeszélnek, együtt döntenek és mi esetünkben is működött a dolog minden más kérdésben, másrészt vannak kérdések, amiket önállóan kell belátnunk, hogy 30 évig ne dörgöljük a másik orra alá: „bezzeg miattad”. Lényegében abban maradtunk, tavasszal ismerős megnézi a házat, mennyi összegből lehet bármit is kezdeni vele. Itt már meséltem, hogy ez megnehezíti életünket: hitel, egy autó helyett kettő kell, egyik nagyszülői pár riaszthatatlan távolságban (ekkor kezdtem Törökbálintot reklámozni, mert az nagyszülőktől félút, munkahelyeink közel vannak; igaz „botrányosan szar” a helyzet, mert „csak” sorházunk lett volna max.). Ezt még azzal zártuk le, hogy olyan helyre nem megyünk lakni, amit egyik fél sem akar.

És én még mindig szerelmes voltam. Nagyon. Észre sem vettem a többi lányt körülöttem. Utána következő időszak csodás volt. Kicsit beszéltünk a házról, elmondta, hogy velem szeretne élni, és ott ahol mind a kettőnknek jó. Én néha érveltem, mi a jó nekünk szerintem (T.bálint), látszólag elfogadta. Egyre többet beszéltünk a gyerekekről, milyen jó lenne a három, jöttek a névötletek. Összefoglalva: minden szép volt, néha voltak furcsaságok: nagyon szeretett otthon lenni, otthoni környezet, házkörüli munka, nagycsalád, beteg apuka. Elmaradt néha az én családi és az én baráti programjaimról. De elfogadtam, mert imponált, hogy próbált „kárpótolni”.

Ekkor ment ki Amerikába a rokonokhoz másodszor (mióta ismertem). Furcsa volt mindig is külföldi útjánál ritkán jelentkezett SMS-ben, de a szüleinek is. Második amerikai útnál fura volt, hogy lóf@szt sem kaptam, miközben anyukája, egyes barátnői igen… (sőt első útnál is meg lettem ajándékozva). Tehát semmi sem mutatta, hogy gondolt volna rám. De ekkor már megvolt a lánykérő-gyűrű. Náluk voltam, mikor hazaérkezett. Véletlenül meghallottam, mikor mutatta anyukájának, mit hozott sajátmagának kintről. Egy gyűrűt, ha már itthon nem kap! Itt tudtam célegyenesben vagyok.

Kinéztem egy „lehetetlen” napot 2006 tavaszán, egy csütörtököt, hogy akkor mindenképpen találkoznunk kell. Egy hétig mondtam, hogy csütörtökön mindenképpen találkozó! Szegény nem értette, mi van. Kérdezgetett engem, barátnői kupaktanács összeült, én meg csak mosolyogtam. Ott találkoztunk, ahol először. Szerencsére barátnőhöz még fel kellett menni, ahol már muszáj volt elvonulni a kishelységbe, mert a hígfosás jött rám az izgalomtól :) Innen mintegy 3 átszállással a Várba mentünk, persze hideg volt és esett. Rövidre fogva: esti, pesti látképpel a hátam mögött megkértem a kezét. Azonnal igent mondott, nyakamba borult – csupa csöpögős romantikus filmben látni ilyet. Másfél év járás után elérkezettnek láttam az időt. Boldog telefonálás, majd vacsora… másnapi munka is csodás volt, mindenki gratulált, életem legszebb napja volt!

Úgy terveztük 2007 nyarán egybekelünk. Haveri körben miénk lett volna a második esküvő, abban az évben rajtunk kívül még két barátom nősült. Elkezdtük összeállítani a vendéglistát, jöttek volna Németországból, az USA-ból, szóval kb. 150 fő. Nagy esküvő lett volna. Kinéztük a helyet, lassan-lassan a pappal is beszélni akartunk.

Következő 2 hónap megint csodás volt. Újra közös nevezőre jutottunk, ott élünk, ahol mind a ketten jól érezzük magunkat. El kezdtem nézegetni házakat, lakásokat. És bizony egyik sem volt jó. Neki mindenképpen az a falu, az a ház kell. Ő csak ott tud gyereket szülni, nevelni, máshol becsavarodik. Nem hittem el, hogy van ilyen érv! Nem egyszer volt, hogy hamarabb értem haza hozzájuk, mint a menyasszony… ilyenkor hosszabn beszéltem szüleivel, aminek végkicsengése az volt: ne haragudjak, ők már nem tudnak mit csinálni, szerintük is az én verzióm a jobb. Az én kedves, mosolygós menyasszonyomból ilyen hirtelen lett házisárkány? Mi lesz később? Budapest piros határvonalán belüli részek bűnös, lakhatatlan helyeknek minősültek. Törökbálint is. Tulajdonképpen bármi, amit mondtam. Csak az a nyüves vályogház. Egyre keményebben érvelt, egyre hisztisebb lett. Nem ismertem rá… Mondom: mindenképpen nézzék meg a házat, derüljön már ki, mennyire járhatatlan út! Itt még hittem benne, ha egy nálam nagyobb szaktekintély megnézi, akkor neki hisz (nem is foglalkoztam, hogy ezek után mi lesz, ha összeházasodunk és utána nekem nem fog hinni semmiben?). Kijött az összeg nagy nehezen, hetek múlva, mintegy 10-15 millióból kijön (én lakásom maradjon, ne adjuk el, erősködött). Itt hanyatt estem újra. Közben meg tessék-lássék rendbe tettük azt a kertet, hátha. De én egyre kedvetlenebb lettem, ő meg egyre idegesebb. Ekkor hirtelen igazán nem is voltam férfi neki, hiszen kemény mindennapi kenyérkereső (és nem találós) munka után nem volt hajjj de nagy kedvem még 4-5 órát a kertet túrni, vagy hétvége mindkét napján lomokat kidobálni, amit a sváb gyűjtőszenvedély csak átvitt a másik fészerbe :) Bármivel jöttem elő, mint a süketek párbeszéde, hiszti, vita. Mivel én vagyok a bunkó, hiszen bevállaltam az építkezést, ne faroljak már ki (gondolta ő, hogy minden árkalkuláció nélkül én igent mondok – igen PONTOSAN így csináljuk nagyban is a cégnél). Kezelhetetlen lett a helyzet. Ép ésszel érvelni nem lehetett, csak vita.

Mikor nem jött elő a téma, minden csodás volt. A sok-sok vita után, nyár vége felé közeledve én már halott dolognak éreztem az egész kapcsolatot, de nagyon jó volt vele, nem bírtam elhagyni. Végül furcsa módszert választottam: lélekben felkészültem a szakításra (próbáltam körbenézni a „húspiacon”, de igazából nem érdekelt senki), de kiélveztem minden utolsó percet. Szeptember végén voltunk azon a bizonyos baráti körömből az első esküvőn, ott mindenki minket, ill. főleg őt kérdezte az esküvőnkről, ő meg nagy lelkesen válaszolt. Két héttel később jött meg az a bizonyos ár: min. 10, de inkább 15 millió. Na itt mondtam egy határozott nemet. És jöttem újabb alternatívával, ami persze nem volt jó. Szerinte fel kellett volna venni kb. 8 millió személyi hitelt… igaz abba nem gondolt bele, hogy 2-3 gyerekkel egy fizetésből mire jutunk. Meg mi lesz a később beteg szüleimmel.

Ekkor gondoltam úgy, nekem 2-3 hónap szünet kellene, de megelőzött, szakítani akart. Ami határtalan megkönnyebbüléssel járt, de fájt. Első két hónap nélküle nagyon boldog volt. Rendszeresen email-eztünk, beszéltünk, de semmi eredménye, maradt olyan konok, fafejű, mint előtte. Idén január elején kezdett pokolian hiányozni, hiányzott az az érzés, amit eddig csak vele éltem meg. De a problémák kurvára nem hiányoztak, átgondoltam azokat újra és ezzel tudtam megnyugtatni magam. De újabb 3-4 hónap múlva végleg lecsendesedett. Jó lett volna egyszer-kétszer beszélni vele, de maximálisan elzárkózott tőlem. Szerintem még meg van sértődve rám.

Időközben, utánam 4 hónappal összejött egy sráccal. Egy haverom ismeri az „utódot”. Állítólag ne sajnáljam… mindenesetre a külváros helyett, most elfogadható a belváros :)

Lényeg a lényeg: nagyon fontos a kompromisszumkészség két ember között, továbbá el kell fogadni, nincs tökéletes ember és egy párkapcsolat a kölcsönös lemondások sorozata.

Ma már nem sajnálom az egészet. Sőt inkább kidobott két évnek minősül az egész, előbb is lehetettem volna keményebb. Bár akkor még túl szerelmes voltam, nem lett volna erőm hozzá. Mindenesetre nem egy felemelő érzés a célegyenesben kikapni… Gondolhatjátok, milyen jó érzés volt az utánunk lévő esküvőkön megjelenni nélküle… Őszintén kíváncsi vagyok a reakciókra.

 

Maci@Work · http://hungaricum.blog.hu 2008.01.03. 18:25:54
valuska,

Nem akartok szakitshabirsz bulit tartani? Lehetne ismerkedni meg szabadon kurvaanyazni az ellenkezo nemre par korso sor, vbk mellett:)

Mi eredetileg egy nagy, közös, Valentin-napi összeborulásra gondoltunk, ahol a "minden nő kurva" és "minden pasi disznó" tengelyen zokoghatnánk egymás vállára borulva, hogy itt a szerelmesek ünnepe, mi meg szomorkásan tengetjük napjainkat a pohár fenekére bámulva.

Ide mondjátok a tutit: 

 

UPDATE: Váratlan dolog történt, amiből a szakítósblognak is tanulnia kell. Kb. egy hónapja küldte be valaki a korábban itt olvasható posztot, mi ma tettük ki, mert iszonyatos mennyiségben érkeznek a levelek. És ma valaki írt, hogy újraösszejöttek. Gratulálunk. Mivel eddig ezt soha nem mondtuk el, ezért a levelét levettük, de a későbbiekben ezt nem fogjuk tenni. Kivételes eset volt, úgyhogy megtettük. De soha többet.



Ha megfilmesítenék a sztorit, akkor ez egy brazil szappanopera lenne, mert olyan hosszú, hogy éveket kell várni egy-egy fordulatra. Beküldőnk a matematika érettségi feladatsor szerkesztőinek küldte eredetileg a levelet, de ők is képtelen voltak összeadni, hány évről is van itt szó.

Szolgálati közlemény: Szegény Verespálnénak a szájából most operálják ki a fogat, mert olyan hosszú a gyökere az egyiknek, hogy a bölcsesség nem tud kibújni.

Szép, szívbemarkoló levélen mutatjuk be, hogy milyen kegyetlen az élet, és egyben itt a magyarázat, hogy miért is lehetnénk mi nők annyira szemetek, mint ahogyan azt sokan itt állítjátok. A posztot állandó kommentelőnknek, dex.ion-nak ajánljuk.

 

A blogot olvasva; mintha csak a nők/lányok szakítanának a maguk aljas, megmagyarázhatatlan módján és törnék ripityára az alig serdült fiúk, vagy férfiak szívét.
A kép - csak az én korai példám alapján is - persze lényegesen árnyaltabb.

15 éves voltam, ő , az én első fiúm, 17. Szerelemnek nem mondanám, tétovább próbálkozás volt ez, tele izgalommal, várakozással. Hosszú esti séták kutyasétáltatás ürügyén, beszélgetés, tapogatózás, nem a szó valódi, inkább átvitt értelmében. Két hét is eltelt így, mire sor került az első ügyetlen csókra. A fizikai kapcsolat belobbantotta az érzékeimet, esténként - felidézve a történteket -furcsa bizsergés az alhasam tájékán, több nemigen történt - rég volt, akkoriban lassabban mentek a dolgok. Ha szerelem nem is, a kötődés beindította a maga alattomos kis csapdáit; már vártam a telefont, már vártam a jöttét, már örültem, ha meghallottam a lépteit. És kezdtem valami boldogságfélét érezni, ahogy részese lehettem a Nagy Felnőtt Titoknak, milyen az, amikor valaki engem választ ki a tömegből, én meg őt. Ha anakronisztikusnak tűnik a stílus, az érzések leírása, nem véletlen, valóban régen történt.... de ma sem felejtem.

Körülbelül egy hónapja boldogított ez a "van valakim" érzés, nagy kalandok nem történtek, a szinte napi találkozások során maradtak a séták, hatalmas távokat gyalogoltunk a fővárosban, és úgy tűnt: kifogyhatatlanok vagyunk megbeszélni valóból és az egymás közelsége okozta örömből. Noha ő két évvel idősebb volt nálam, nem sürgette, hogy a csóknál és kisebb, egymás testén elindult felfedező utaknál messzebbre merészkedjünk. Egyik kutyasétáltatós esti séta alkalmával megbeszéltük, hogy másnap ( először ismerettségünk kezdete óta) moziba megyünk.

Nyár van, állok a mozi előtt, mint szinte mindig, előbb érkezem. Ő késik. Majd megérkezik, de nem egyedül, egy szőke lánnyal, aki - azonnal felmérem - vagy jóval idősebb nálam, vagy koraérett lányka, sokkal kiforrottabb nőiességgel. "A barátnőm" - mondja rá, és bemutat minket egymásnak, nekem a bemutatás során nincs titulusom. Fogalmam sincs, hogy mi ez, rossz érzések gomolyognak a gyomrom tájékán, de nem fogalmazódik meg konkrétan. Három egymás mellé szóló jegyet vesz, amikor bemegyünk a nézőtérre, nem fogja meg a kezem. Ő irányítja a leülést, magát középre helyezve. Dermedt vagyok a helyzettől, fogalmam sincs, hogyan kéne reagálnom. Már megy a film, sötét van a nézőtéren, amikor észreveszem, hogy a keze a másik lány combján, később a melle (neki van) tájékán jár. Odafagytam a székembe. Képtelen voltam megmozdulni, gondolkozni. Végignéztem a filmet, illetve úgy csináltam, mintha nézném. És próbáltam kibújni a testemből: ez itt nem én vagyok, akit így megaláznak. A film után már kézenfogva indultak kifelé, nekem sikerült a "trükk", láthatatlan lettem......legalábbis az Ő szemében.

Nem tudom, hogy botorkáltam haza. Soha többé nem láttam, és persze eszem ágában sem volt megkeresni (felhívni) hogy megkérdezzem, miért tette ezt. Előzőleg semmi, de semmi jele nem volt, hogy ilyen "élményt", vagy ha úgy tetszik leckét kapok tőle. A leckét pedig alaposan megjegyeztem. Nem azt, hogy "minden hímnemű szemét", hanem, hogy egy, a másiktől váratlan, döbbenetes, sokkoló tettre magyarázatot próbáljak találni. Nincsenek magyarázatok. Vagy, ha vannak is, semmit nem tudunk kezdeni vele. Marslakók vagyunk egymásnak, akiknek időnként kegyes szerencse folytán sikerül összehangolniuk a maguk teljesen egyedi lényét. Máskor meg nem, így akár életreszóló sebeket kapunk és ejtünk. Ha ezek miatt elmegy a "kedvünk" a kapcsolatkereséstől, magunkat fosztjuk meg az élet egyik legizgalmasabb kalandjától. A leckét alaposan megjegyezve, hosszú évek óta együtt élek egy marslakóval, időnként rácsodálkozva a tetteire, akár annak a két kis alien-nek a dolgaira, akiket pedig a legjobban kéne ismernem, hiszen én szültem őket. És mégis: csupa meglepetés.

A zene az örök konfliktus, jampik-csövesek, alterosok-diszkósok, nehéz, áthatolhatatlan ellentét ez, és igen, jól látja a levélíró, ez a harmadik évezred küszöbén is komoly probléma. Lassú klikkerek kedvéért a levél végén teljes terjedelmében közüljük a szóban forgó dalt.

Azzal kezdeném, hogy nem vagyok az a nagy romantikázós tipus... hát, ahogy így végig gondolom, tulajdonképpen *egyáltalán* nem vagyok az. szóval 24 éves voltam, amikor először voltam szerelmes. féle-forma. nem mintha a lányok nem lennének csinosak vagy valami, egyszerűen csak ez így van, és kész. mégcsak nem is zavart, de komolyan.
na mindegy, lényeg, hogy nyáron megismertem egy lányt, volt egy-két randi mittom én, összejártunk meg minden, a dolgok kezdtek szépen alakulni: vacsora, mozi, slumber-party, miegymás.
aztán...
nem is tudom igazán hogy írjam le, még most is itt bujkál a szám szélén a röhögő görcs, ha rágondolok. szóval az történt, hogy egyik október este kölcsön kértem a szüleim kocsiját, és úgy mentem érte. mint gondolom minden normális huszonéves, én is szépen, ne unatkozzak, ugye, beraktam a kedvenc CD-met - ennek még fontos szerepe lesz, figyeljetek. szóval megvolt a vacsora a kedvenc belvárosi étteremben, indulnánk haza. elindultunk a kocsi felé, de aztán rájöttem, hogy a természet hívását nem fogom bírni tartani a következő megállóig, így mondtam neki, hogy vissza kell menjek mosdóra. erre azt mondta, OK, megvár a kocsiban, odaadtam a kulcsot, én jobbra el.
lényeg visszaértem, beülök. a lány felpöccintette a kis villanyt a kocsiban, rám nézett, és azt mondta halál komoly (halvány volt a fény, de én bizots vagyok benne, hogy sápadt is volt) fejjel - idézem - "ne haragudj, de nem tudtam, hogy ilyen zűrös lelked van. szerintem hagyjuk a dolgot". amikor értetlenkedve kérdőre próbáltam vontam, kivette a cd lejátszóból a lemezt, hozzám vágta, majd kiszállt az autóból, és eltűnt az őszi ködben. azóta nem beszéltünk, the end. a cd-ben a converge 2001-es lemeze volt (jane doe). jó, nem a finomlelkűség csúcsa, de hogy a harmadik évezred küszöbén valaki a zene miatt szakítson...
A slussz poén - talán mondanom se kell, de - az, hogy egyébként nem vagyok az a zeneőrült, néha-néha hallgatok, és kétségkívül a converge az egyik nagy kedvenc, de éppenséggel chopin meg a másik nagy fav, úgyhogy na ezt kiérti...

BÚJÉK! A világ legszomorúbb szilvesztere után gyorsan kezdjük is el a 2008-as esztendőt, amiben 43 százalékkal több lekoptatást fogunk látni. Egy klasszikusnak ígérkező, igazi humoros lekoptatást szeretnénk ajánlani a lencsefőzelék mellé.

Olvasom egy ideje a blogotokat, és nem kellett sokat kutatnom az emlékeim között, hogy találjak egy (talán) idevaló sztorit.

4 éve, a 18. szülinapom utáni nyáron belelendültünk a bulizásra a barátnőkkel. Augusztus vége felé a legjobb barátnőm rendezett maguknál egy összeröffenést, a társaság pedig néhány gimis barátnőből, az ő járulékos ismerőseikből állt. (testvérek, haverok)
Az egyik sráccal nagyon szimpatizáltunk, helyes gyerek volt, okos, értelmes, humoros, jól elvoltunk. Bár az este elején még nem rám irányította a figyelmet, végül szó szerint egy percet se aludtunk, sikerült átdumálni az éjszakát. Reggel egy hatalmas meglepetés-csókkal vált el tőlem a kapuban, én pedig nagyon megörültem, hogy valami alakulófélben van.
Egy bökkenő volt. A srác nővére az egyik nagyon jó barátnőm volt, és... hát, ha jól emlékszem, 15 éves. Éppen akkor ment gimibe. Inkább az zavart, hogy nem tudtam, a barátnő hogyan fog az egész sztorihoz viszonyulni, úgy voltunk vele, hogy majd ha "komolyabb" lesz a dolog.
Eljárogattunk koncertekre, sétáltunk a Margitszigeten, pechünkre a legtöbbször a fenti buliban megjelent társasággal, így a nővér is ott volt, szóval nem volt se kézfogás, de még csak puszi sem. Mikor magunkra maradtunk, akkor persze apró tipi-tapi (és ha jól emlékszem, a Margitsziget egyik fenyőfája majdnem valami más is, de megálljt parancsoltam, a srác már nagyon igyekezett), de állandóan azt figyeltük, ki jön szembe.
Megkezdődött a tanév, telefonálgattunk egymásnak, találkozgattunk, de még mindig nem mertük a nyilvánosságra hozni a dolgot (a közeli barátnők tudtak róla, de hétpecsétes titokként kezelték).
Szeptember második hetében elutaztam Hollandiába másfél hétre, ahova magammal vittem a srác pulcsiját, és ahonnan minden nap küldtem sms-t, hogy "hiányzol, puszi, minden ok" stb. jöttek rá válaszok is, távolságtartóan, de azért nem volt olyan feltűnő.
Miután hazajöttünk, elmaradtak a hívások, az sms-ek. Mikor hívtam, nem vette fel, de mikor másik telefonról tettem mindezt, akkor persze élénken hallózott. Nem nagyon éreztem a hangján, hogy akarna még látni, de nagyon kedves volt, ez tény.
Egy hetet még adtam a dolognak, majd mikor éreztem, hogy veszett fejsze nyele, legjobb barátnőmmel (akinél a buli is volt, és aktívan részt vett életem megsegítésében) úgy döntöttünk, a lezárás kegyelemdöfés lesz (vagy valami vicces dolog, ami akár kegyelemdöfés is lehetne).
A srác pulcsiját szépen összehajtogattam, de előtte beletűztem egy papírlapot, rajta egy nagyobb kérdőjellel. Ezt az egészet belecsomagoltam a Népszabi aznapi számának gyászrovatába, és ezt az egészet belepakoltam egy fekete szemeteszacskóba.
A nővérkéhez lebattyogtam két óra között, és belenyomtam a kezébe, hogy legyen olyan kedves, és adja át a tesójának. Neki dunsztja nem volt, mi lehet az, szó nélkül átadta. Este jött egy sms az öcsikétől, hogy köszi, megkaptam.
Azóta nem kommunikáltunk, ill. nem is igaz, mert a nővére szalagavatóján összefutottunk (ja meg előtte párszor a városban, de csak egy helló erejéig - állítólag folyamatosan csajozott utánam). Ott is inkább csak köszöntünk, "hogy vagy", "kösz jól", "akkor jó".
Addig kicsit bökte a csőrömet a dolog (még ha utána nagy örömmel pasiztam is be), de a szalagavatón már annyira nem jött be. Elvesztette azt a kisfiús sármját, ami 15 évesen még abszolút megvolt...
Azt asszem már sose tudom meg, hogy a gyászrovat és a szemeteszacsi leesett-e neki...

Vége az évnek végre. Mivel idén semmi jó nem történt, ezért nem összegezünk, mert nem akarunk egy Arany János-i hídavatást előidézni. Történetünk szilveszterkor játszódik, éppen 8 éve történt. Javaslom mindenkinek, hogy január 1-jén ne szakítson, ne koptasson. Bár a faszt nem, hiszen akkor még több sztori lesz a blogunkon! Éljen! Ismerkedjetek és szakítsatok, hajrá!

Szilveszterkor ünnepli szülinapját a történet (8 éves a drágám...), ennek alkalmából gondoltam megírom. Elöljáróban annyit, hogy csak 15 éves voltam, ez talán magyarázza a naivságom, de semmiképp nem ment fel...
Szóval jártam egy fiúval, akkor ő 20 éves volt. Nevezzük Ferinek. Persze nagyon el voltam ájulva, hogy idősebb pasim van...meg nem is volt rossz srác, szóval ki voltam tőle teljesen. Először az összejövésünk után 2 héttel dobott ki, miután lefeküdtem vele...Közölte, hogy neki csak annyi volt, mehetek a fenébe. Ez még nem is lett volna baj, túltettem volna magam rajta, ha néhány nap elteltével nem kezd el megint utánam járni és szépeket sugdosni a fülembe...persze, hogy megint járni kezdtem vele. Nem volt éppen megbízható alak, el-el tünögetett, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, ha ott volt örültem. Nem nagyon csíptek a barátai (én sem őket) de azért elviseltek, eljárogattunk ide-oda együtt. Az egyik barátja az én egyik barátnőmmel járt, ebből akadtak bonyodalmak. Megtudta, hogy ez a barátja megcsalta a barátnőmet, és elmondta nekem. Természetesen úgy, hogy "ha továbbmondod, szakítok veled". Engem viszont kötött az ígéretem, és elmondtam a barátnőmnek, hogy mit tudtam meg. Erre Feri eljött hozzánk, leüvöltötte a fejemet, hogy hogy gondolom én ezt meg mekkorát csalódott bennem, és szakított velem. Persze én telesírtam a párnámat miatta....Egy héttel később megjelent, közölte, hogy megbánta és kezdjük újra. Én meg szerelmes voltam és belementem. Pár nap elteltével elárulta, hogy azért mondta el nekem ezt a sztorit mert tudta, hogy elárulom, és ő meg szakítani akart, így akart rá jó indokot találni. Persze én még ekkor sem dobtam ki.
Egy hétvégén elmentünk bulizni. Iszogattunk, de akkor még nem volt jellemző h berúgjak (később pótoltam...;)), de nagyon próbált itatni...Az egyik barátja már nagyon be volt rúgva, próbáltam pátyolgatni de elég szarul volt. Feri meg eltűnt, otthagyott vele kettesben. Kb. másfél óra múlva megjelent és ezt mondta: "Hát ti? Nem jöttetek össze? Azt reméltem, hogy be vagytok rúgva és összekavarodtok, hogy szakíthassak veled." És én ahelyett, hogy sikítva menekültem volna ettől a baromtól, maradtam..és persze az este végére megint kibékültünk.
Volt egy csaj, akivel elég jóban volt, "legjobb barátom" státuszban (mint utóbb kiderült, persze h d*gtak), néha láttam őket együtt, de nem hittem (vagy nem akartam hinni) h van köztük valami. Elkövetkezett a Karácsony, előtte néhány nappal áthozott hozzánk néhán ajándékot h a családjának vette becsomagolnám-e. Volt köztük egy parfüm is, azt mondta az anyukájának vette. Néhány nappal később megtudtam, hogy annak a csajnak vette, akivel már akkor kavartak. És velem csomagoltatta be...szép nem??:) Mindenesetre a Karácsony még szépen telt, kaptam tőle valami ékszert, kedves volt meg minden. Elkövetkezett a Szilveszter...házibuliba voltunk hivatalosak. Egész jól indult a dolog, éjfélkor még javában ment a csókolózás meg az imádlak drágám....volt ott egy srác akit még nem ismertünk, valamelyik ismerősünkkel jött. Beszélgettem vele mert nagyon szimpatikus volt. Az én "drágám" erre annyira féltékeny lett, hogy bevert egy ablaküveget, és vérző kézzel bezárkózott a fürdőbe. Én ezt nem láttam, mert a másik szobában voltam, csak valaki szólt, hogy Ferinek meg vérzik a keze...utána akartam menni h megnézzem, de nem engedett be. Egyszer csak kijött és megint kidobott. Hazamentem sírva. Pár nappal később kiderült, hogy egy másik lánnyal volt bezárkózva a fürdőbe, akivel később járt is néhány héti januárban...azt nem tudom, mit csináltak akkor ott benn, de sejtem. Ebbe úgy belebetegedtem, hogy 2 hétig nyomtam az ágyat....Valamikor január vége felé ismét megjelent és békülni akart...de én akkor már nem mentem bele...akkor megfogadtam, hogy kerülöm a barmokat...betartani nem sikerült, de az majd egy másik történet lesz.

De őszintén, kedves férfi olvasóink, hányszor hallotuk ezt? De hányszor? Számoljunk: ha mindenki csak egyszer, már az nagyon sok. Pedig mindannyian rengetegszer hallottuk.

Ennél örömtelibb, hogy egyre profibbak a blog olvasói, például már lídet is írnak, mintha a Havas Henrik Újságíró Egyetem hallgatói lennének a téli vizsgaidőszakban. Msáfél év után a beküldő fiú még mindig a választ keresi a kérdésére (Miért? ó, miért?), pedig megtalálta már közben a kollégium szépét, ha jól értjük.

A történetem arról szól, hogy az új környezet, új barátok, a szabad élet
milyen hatással van egy erős kapcsolatra.

A barátnőmmel még a gimnázium idején jöttem össze, bár ez elég
bonyolult, hosszú történet, amitől most eltekintenék. Nagyon jól
megvoltunk, együtt nyaraltunk, sok időt töltöttünk együtt, szerettük
egymást, ahogy az a nagykönyvben meg van írva... Aztán jött az egyetem,
mindketten felkerültünk Budapestre, de szerencsére elég gyakran
alkalmunk volt látni egymást. Majdnem minden nap találkoztunk, ha több
időnk volt, romantikus sétával, vacsorával töltöttük el az estét. Még
ekkor is úgy gondoltam, hogy minden jól alakul, minden tökjó. Azt még
azonban nem említettem, hogy a lány nem a saját sulijához tartozó koliba
költözött fel, hanem egy olyanba, ahol a lakók nagy része a kar műszaki
jellegéből adódóan fiú volt.

A pesti találkozások mellett hétvégén itthon is össze tudtunk futni, ami
szintén nagyon jónak mondható. Az egyik ilyen összefutás alkalmával
kicsit furán éreztem magam, és búcsúzáskor a fülébe súgtam: szeretlek,
és nem akarlak elveszíteni. Ez egy szombat este történt.

Következő szerdán délután a suliba kellett mennem zh-t írni, gondoltam
utána meglepem, felmegyek hozzá a koliba, és megint együtt lehetünk. A
suli fele utazva a villamoson megcsörrent a telefonom, ő hívott, hogy
találkozzunk este, beszélni szeretne velem. El nem tudtam képzelni, mit
akarhat. Gondolhatjátok mennyire szíven ütött ez a rövid
telefonbeszélgetés, a zh-t természetesen remegő kézzel, de megírtam.

Aztán felmentem hozzá, és bejelentette, szakítani fog velem. Abszolút
nem értettem, hisz minden rendben volt, előtte szombaton is találkoztunk
és akkor még semmi baja nem volt. Na, gondoltam, biztos megismerkedett
mással. Erre kiböki, hogy túl gyerekes vagyok, ő viszont túl érett (ez
volt a fő indok), a többiek szerint mi nem passzolunk össze, valamint én
nem illek bele az ő új társaságába, hiszen ők inkább lazábbak, én pedig
túl tanulós vagyok az új barátaihoz mérten.
Szégyellem bevallani, de ekkor könnyek szöktek a szemembe, hiszen éppen
előző nap voltunk 10 hónaposak, és én rettenetesen szerettem a lányt.

Ezután más csak a szobatársával beszéltem, aki elmondta, hogy a lány
nagyon szaladgált egy másik srác után (még a szakítás előtt), és a
szakítást követően pár naponta válogatta a partnereit, és hogy mennyire
sajnál engem, szimpatikus voltam neki... stb.

Még így, másfél év távlatából sem értem a lányt. Miért nem volt velem
őszinte? Miért szakított velem így? Mivel érdemeltem ezt ki? De úgy
látszik, ezek a kérdések örökre megválaszolatlanul maradnak.

Azóta egy másik lánnyal sokkal-sokkal boldogabb vagyok, az ő nevét pedig
(és mást is :)) a koli nagy része azóta már jól ismeri.

Mákos és diós bejglit eszem. A mákos jobb, bár nagypapám mindkettőben zseniális, újra beláttam. No, de térjünk a témánkra, ami a karácsonyi szakítás. Igen, a szeretet ünnepe a legkegyetlenebb időpontok egyike, bár minden időpont kegyetlen, hiszen a szerelemben lévő félnek az éppen a folytonos szeretet ünnepe. Nem ragozom. Egy korábbi karácsonyi szakításról itt lehet olvasni>>

A levél egyfajta kapcsolatfelvétel a volt barátnővel, ezért minden olvasóval egy korrekt betlehemezés után együtt kérjük VoltSzerelem, ha olvasod a posztot, és biztos olvasod, miért ne olvasnád, és ha magadra ismersz, akkor karácsony ürügyén válaszolj már neki. Üdv: Jézuska

Irok én neked, mert olvastam a karácsonyi szakitásos felhivást, bár
előre szólok hogy se tanulságos se érdekes nem lesz. Itt most nem lesz
erkölcsi tanulság... :D

Az eset 1995 karácsonyán játszódott le, még az első nagy szerelmemmel. A
fiu én vagyok, mindketten 18évesek voltunk. Már másfél éve voltunk
együtt, nagy boldogságban (legalább is ezt hittem). Én voltam neki a
mindene, szerelmes leveleket kaptam hetente, gyereket akart tőlem, nagy
szexelések, állandó együttlétek, stb. Jött a karácsony és nagy
ajándékokkal készültem, örültem, hogy együtt leszünk. Szépen ment is
minden, bár a lányzó kissé mintha tartozkodóbb lett volna, mint
egyébként. Este már határoztottan éreztem hogy valami baj van és kértem
is hogy beszéljünk, de ő álmosságra hivatkozva inkább elaludt. Na ekkor
már nyilvánvaló volt a baj, de mivel nem tudtam semmi konkrétumot, igy
nem volt mire gyanakodni (bár tény hogy uj hajat csináltatott magának,
de azt hittem nekem :D ). Aztán másnap ő elment valami sosemlátott
rokonhoz, legalább is ezt mondta. Majd pár nappal később, egy egyszerü
telefonbeszélgetéssel lezárta az a másfél évet:
- szia, akkor ma nálad alszom, jo?
- nem, ne gyere.
- mi az, szakitani akarsz? (probáltam humorizálni kinomban)
- igen. Nem szeretnék többet veled találkozni.

Mindezt ugy hogy igazából máig nem tudom hogy mi volt az oka. Akkor 18
évesen még nem tüntek fel a problémák. Utólag visszagondolva már nem
követnék el bizonyos hibákat, talán elhanyagoltam, talán nem figyeltem
oda rá eléggé, de nem tudom, mert sose mondta el.... Persze jó lett
volna megbeszélni, de ez nem jött össze. Később megtudtam hogy már egy
hónappal azelőtt megcsalt valakivel, amig én egy versenyen voltam
külföldön. Az egész azért viselt meg nagyon, mert esélyem sem volt, ugy
lett lezárva nélkülem. Érdekes hogy utána egy évig még nagyon bennem
volt a dolog, gondoltm rá, álmodtam vele. Azóta találkoztunk
osztálytalálkozón, de igazán beszélni nem tudtuk. Egyszer probálkoztam
még emailon, amikor megtaláltam az IWIWen, de nem válaszol a levelekre.
Furcsa az egész. Azt gondolnám, hogy 13 év után, felnőttként képes
valaki normálisan átbeszélni a multat, főleg úgy hogy ő szakitott. Én
szivesen beszélgetnék vele, hiszen minden exemmel joban vagyok, de ugye
ezt erőltetni nem lehet.
Már tiz éve vagyok a feleségemmel nagy szerelemben, van egy kisfiam, de
még mindig eszembejut néha. Nem a lány, hanem az egész "ügy", a maga
feloldatlanságával.

Megint egy történet, amiben a párok egymás után nyomoznak. Mindenki figyelmét felhívjuk, hogy mi ezt teljesen elítéljük. Mert kinek, mi köze és mihez, de tényleg. Holnap karácsony, de azért egy történettel kedveskedünk nektek., hogy lassan mindenki beállítsa a téli flörtölős-lekoptatós-szakítós hetekre az RSS-t.

Felhívás: várjuk az igazi karácsonyi lekoptatós történeteket, mert nem hisszük el, hogy soha senki nem szakított a karácsonyfa alatt a szájában bejglivel. Tűleveles, csillagszórós lekoptatós leveleket várunk!

Személy szerint nekem tetszik a blog, érdekes és tanulságos történetekkel gazdagodhatunk. Egyeseken elgondolkodok, másokon pedig elszörnyedek.
Gondoltam megírom az én történetemet is. Nem nagy szám, szerintem sokakkal megesett valami hasonló, de azért uborkaszezonban bloggeréknek jó lesz :)

Történetünk egy álmos vidéki kisvárosban játszódik. Ő - a lány 17, én - a fiú (szögezzük le :-)) 20, megismerkedtünk. Láthatóan szimpik voltunk egymásnak, az első randi után gyors egymásutánban jött a többi is. Kávé, mozi, séta, később bemutatás egymás szüleinek, stb. Kimondva is az első komoly valaki/valami voltunk a másik életében.
Minden szépen és rendben ment, számomra olyan meseszerű volt az egész. Minden nap találkoztunk, a szabadidőnket rendszerint együtt töltöttük, jól éreztük magunkat. El is telt gyorsan egy év, amikor is nekem rossz érzéseim támadtak. Próbáltam elnyomni őket és bebeszélni magamnak, hogy minden a legnagyobb rendben van, de nem ment. Egyre biztosabb voltam abban, hogy valami nem stimmel a barátnőm körül. Ez idő tájt történt, hogy a lány szüleit komoly baleset érte, hónapokra egyedül maradt 18 évesen, gyakorlatilag minden rá hárult, addig szinte semmivel nem kellett foglalkoznia. Én mindenben mellette álltam, támogattam (anyagilag és lelkileg is), Ő ezért nagyon hálás is volt, nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire szeret engem és milyen nagyszerű is velem (szeretné összekötni velem az életét, blabla). Szóval a rossz érzések nem hagytak nyugodni. Egy alkalommal nála töltöttem a napot, a barátnőm kiment a konyhába valami kaját összeütni nekünk. A telefonját viszont a szobában felejtette, mellettem. Igen, tudom. Most jön a felhorkanás, milyen szemétség más telefonjában turkálni. Én megtettem. Hangsúlyoznám, hogy már hetekkel korábban nagyon rossz érzések lettek úrrá rajtam. Illetve hozzátenném: az én telefonomba bármikor belenézhet a barátnőm, nincs takargatni valóm, tiszta a lelkiismeretem. A telefonban kb. olyan sms-eket találtam, amire számítottam. "Kár, hogy nem vagy velem, az illatod még itt maradt, jajj de nagyon jó. Kicsit mintha még mindig mellettem lennél" és hasonlók. Ezeket az sms-eket természetesen nem én írtam... Na én ezen kibuktam, nem kicsit. Számon kértem a barátnőmön, hogy ezt hogyan tehette velem. Ő soha nem látott zokogásban és könyörgésben tört ki. Kérte, hogy ne hagyjam el, félreértem, nem tudja lerázni a srácot, semmi nem történt és társai. Voltam olyan hülye és a szívemre hallgattam, nem pedig az eszemre.
Mellette maradtam és be kell vallanom, eddigi életem legszebb fél éve következett, nagyon jó volt vele. Megszűntek a gondok, az illetőről többet nem hallottam. Kapcsolatunk olyan volt, mint valami nyálas, csöpögős amerikai romantikus film, nulla drámával. Időközben a szülei rendbejöttek, oly annyira, hogy rögtön el is költöztek, jó pár száz kilométerrel arrébb. A barátnőm nem akart velük menni, így hát összeköltöztünk. Nagyon korai volt, egyikünk sem volt rá igazándiból felkészülve. Szerelmesek voltunk (?) és jó bulinak is tűnt. Jól is indult. Nagy nehezen sikerült munkát találnia, egy boltba került eladónak (én már több éve dolgoztam ekkor, nem is keveset, későn jártam haza). Itt a boltban nem volt valami nagy a forgalom, gyakorlatilag egész nap csak unatkozott és várta a nap végét.
Azt hiszem ez volt a fordulópont a mi kis kapcsolatunkban.
A boltba elkezdett - egyre intenzívebben - bejárogatni egy srác és szépen csapta a szelet a barátnőmnek. Egyszer még össze is futottam ott vele. Mivel nem gumibelsőben éltem eddig, csak rá kellett néznem és tudtam mire is megy ki a játék. Nyilván mindketten nagyon ráértek, munkaidőben voltak, jó sokat és hosszan beszélgettek. Kávézni jártak a szomszédos kávézóba, stb. Én ezt nem néztem valami jó szemmel és ezt nem is titkoltam a párom előtt. Erre természetesen megkaptam, hogy én milyen féltékeny vagyok, nem bízok meg benne és hogy ők csupán barátok, jót lehet beszélgetni B-vel, de semmi több.
Mit ad Isten, a telefonszámcsere is megtörtént, mert ugye jó barátok közt ez így szokás (barátnőm saját állítása szerint nem is tudta honnan szerezte meg B. a számát, biztos az egyik rosszat akaró ismerős adhatta meg neki, mondta Ő). Ettől a ponttól kezdve barátnőm viselkedése egy csapásra megváltozott. Soha előtte nem voltak olyan furcsa dolgai, mint akkor. A legváratlanabb időpontokban és helyzetekben kapott sms-eket. Hihetetlen volt (utólag jöttem csak rá), hogy mennyire megjátszotta magát. Jajj, de jó, írt xy barátnőm, írok neki gyorsan. Jól van írj neki, gondoltam én. Megbíztam benne, ami - így utólag - nagy hiba volt, nem magamból kellett volna kiindulnom.
Aztán következtek a titokzatos telefonhívások. Levitte pl. a szemetet, közben lerendezett egy gyors hívást (hozzáteszem, hogy nem volt szokása csak úgy az éjszaka derekán lesétálni 4 emeletet, csak hogy levigye a levinni valót :)) Előfordult, hogy együtt voltunk, hívta a "jóbarát". Barátnőm válasza a nem zavarok kérdésre: háááát de. Épp a barátommal vagyok és letette a telefont. Én nagyot néztem. Vagy egy cifrább eset: egy szép vasárnap délután otthon voltunk, anyukája is nálunk volt éppen. Sziesztáztunk, mikor is hívja a bájgúnár. Barátosném kedélyesen elbeszélgetett vele, majd közölte miután letette a telefont, hogy - nevezzük így - Éva barátnője volt az. Na most én tisztán hallottam, hogy egy férfi hanggal beszélgetett. (Vagy nagyon mély hangja van az Évának :)) Nem kicsit buktam ki ezen is, jelenetet rendeztem. Kb. a negyedik gyenge hazudozási kísérlet és bizonygatás után kibökte, hogy valóban a bájgúnárral beszélgetett "és akkor mi van"? Miért hiszem én, hogy nem szeret engem? Nincs köztük semmi, csupán rendszeresen beszélgetnek, jóbarátok. Miért zavar ez engem? Abban maradtunk, hogy Ő le fogja állítani, megmondja neki, hogy ne hívogassa őt telefonon, mert ez engem zavar.
Mindezek ellenére továbbra is együtt voltunk. Itt még akár valóban hiheti azt az ember, hogy csupán "jóbarátok". Ha előhozakodtam a témával, rögtön nagyon kezdett szeretni és valahogy mindig eljátszotta, hogy neki nem kell más, nincs senki rajtam kívül az életében. Ekkorra én már nagyon jól tudtam és láttam rajta mikor hazudik, de egyszerűen nem hittem el, hogy képes ilyet tenni és ennyire kétszínű lenne.
Megszűntek a hívások a jelenlétemben, bár a telefonját feltűnően sokszor nézegette. Ha kérdeztem a "jóbarát" felöl, akkor barátnőm megnyugtatott. Már napok/hetek óta nem is beszélt vele, fogalma sincs mi van vele. Időközben én is "összefutottam" a bájgúnárral, meg is kérdeztem tőle, hogy tulajdonképp mit is akar Ő az én barátnőmtől. Bájgúnár nagyon kikérte magának és mérges lett, hogy én mit képzelek, neki van egy 5 éves kapcsolata és nem hiszi, hogy bárkinek egy olyan férfi kell, aki oly sokat dolgozik, mint Ő, nem is ér rá ilyesmire. Itt nagyon sokat sajnáltatta magát, kávézni és órák hosszan flörtölni azért volt ideje a barátnőmmel, persze. Nem igazán értettem az összefüggést, hiszen ha van egy jól működő 5 éves kapcsolata, akkor miért kellene neki időt szakítani az ismerkedésre?? Na de mindegy, abban maradtunk, hogy én majd hívjam fel, ha bocsánatot akarok kérni tőle (sicc!).
Eljött a nyár, én elutaztam az én szüleimmel nyaralni, barátnő maradt otthon. Minden nap sms-hegyek, és hívások, minden szép és jó, jajj de hiányzol, jó lenne már ha itt lennél... Mikor hazaértem már furcsa és rideg fogadtatásban részesültem. Mielőtt azonban nagyon elgondololkodhattam volna a dolgokon a változatosság kedvéért a barátnőm utazott el a szüleivel egy hétre (időközben kiderült, hogy két hétig lesz távol, ez is jellemző rá, elfelejtette közölni velem). Én szabadságot vettem ki a munkahelyemen, hogy beugorhassak a barátnőm helyett a boltba (!), hogy Ő elmehessen nyaralni a szüleivel. Sms-hegyek, telefonálások, még képeslapot is kaptam tőle. Hiányzol, remélem most már minden rendben lesz és hasonlók. Eltelt a két hét, hazaérkezett. Én kidolgoztam magam helyette, mehettem vissza a "rendes" munkahelyemre gürcölni. Na de sebaj, a páromért mindent, gondoltam én.
DE nem igazán azt kaptam, mint amire számítottam. Gyakorlatilag ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Egyszer rideg volt velem, nem volt kedve velem lenni, egyedül akart lenni, fáradt, máskor nagyon szeretett. Azt is előadta, hogy Ő most nem kívánja a szexet (hozzá kell tennem, hogy korábban semmi gondunk nem volt e téren, naponta többször is, simán). Én elfogadtam, ezen nem megy tönkre a kapcsolatunk, még meg is beszéltünk. A stressz miatt lehet, majd rendbejön.
Így ment ez két hétig, engem nem hagyott nyugodni az a bizonyos belső hang, biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel vele, túl jól ismertem én már. Egyik nap nekiszegeztem a "van valakid?" kérdést (immáron sokadszor). Végre kinyögte, hogy van. És ez a valaki ("biztos tudni akarod ki?") bizony nem más, mint a "jóbarát". Mint megtudtam, akkor (aznap frissiben) melegedtek igazán össze, amikor én a szüleimmel elutaztam. A találkozót a barátnőm kezdeményezte...
A miértre érdekes választ kaptam: "úgy érzem, hogy Ő igazán szeret és fontos vagyok neki. Vele jobban megértem magam, mint veled" - mondta ezt egy néhány hetes, eléggé felületes ismeretségre, szemben egy 2 és fél éves kapcsolattal és együttéléssel...
Másnap, amikor elmentem, hogy elhozzam tőle a cuccaimat azt mondta, hogy elege van a férfiakból (neki!), nem kell senki sem, nem fog új kapcsolatot kezdeni. Nagyon megbánta amit tett, nem is érti, hogy volt képes idáig süllyedni. De higgyem el, vezekel Ő ezért... Mondanom sem kell, hogy másnap már bájgúnárral enyelgett és teszi ezt most is. De hát nem ez volt az első hazugsága, gyakorlatilag Ő az a típus, aki akkor is hazudik, amikor kérdez. De erre csak hosszú idő után jöttem rá.

Csupán azt nem értem és már nem is fogom megérteni, miért nem volt arra képes és nem mondta már az elején a szemembe, hogy megismerkedett valakivel, úgy érzi, hogy vele mennyivel jobb lenne és hagyjuk ezt az egészet, válljunk el békességben. Miért volt szükség hetekig hazugságokra és hitegetésekre? Az új kapcsolatát is hazugsággal kezdte, a srácnak azt hazudta, hogy szingli, mi már szakítottunk.
Tényleg minden nő kurva? :) na azért mindegyik csak nem, de Ő egészen biztosan nem egy gerincoszlop.

Így utólag tudom, hogy nagyon naív és hülye voltam. De azért mielőtt mindenki lúzerezni kezd, kalkulálja bele, hogy fiatal voltam (az első komoly kapcsolat) és szerelmes. Tényleg azt hittem, hogy mellette fogom leélni az életem. Ma már tudom, hogy nem Ő az igazi és örülök, hogy nem egy ilyen kétszínű, hazug nő mellett tengetem az életem. Nagyon jó lecke volt, kicsit nagy árat fizettem érte, mert eléggé megviselt.

És hogy milyen az élet??
Az Ő iwiw adatlapján ez áll: családi állapota - kapcsolatban,
az enyémen: családi állapota - egyedülálló :))

De azért én bízom abban, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel...


Boldog párkapcsolatot mindenkinek!