értékellek mint embert

A külföldiekkel való ismerkedés azért is nagyon nehézkes, mert hát az egy dolog, hogy nagy nehezen összekaparunk magunknak egy idegen ajkút, de aztán hogyan szabadulunk meg tőle? Ha esetleg kedves mongolokkal lenne dolgunk, íme egy egyszerű módszer.

A történetben szereplők nevét természetesen megváltoztattuk, de még így is pofánbaszott minket a sztori. Vajon tényleg véletlenül ment félre az sms, vagy ez volt a legrövidebb, legegyszerűbb módja a kapcsolat örökre lezárásának? Már sosem tudjuk meg. Talán nem is baj.

A Szigeten egy poénkodásból indult a dolog, majd wiw, levelezés, sms, telefon, személyes találkozó. A virtuális térben alakultunk kicsit tamagocsikként, és még két találka is belefért. Minden jól működött szombatig, akkor randi, lecsófőzés, majd a Sugárban mobilvásárlás. Mondjuk a lecsó kurva jó volt, a mobilvásárlás nem sikerült, de látszólag a közös autókázás, majd yamakasis legények megcsodálása elég szórakoztató volt. Ő például tök sokat nevetett. És akkor itt snitt. Másnap már betegség (nem megkérdőjelezve), majd eltűnés. Szerdán és csütörtökön az utolsó kísérletek, de semmi válasz. Smsben rákérdeztem, miért hal el a dolog, mire a válasz: nem tudom, így érzem. Puff nekem. Mi kell ahhoz, hogy két ismerkedő ember őszintén megmondja egymásnak a tutit?

Szerencsére olyan is van, hogy nem kell cifrázni a dolgat, egyik felet sem érdekli a másik, akkor meg minek pazarolják a párválasztás drága perceit egymásra. Te jobbra, én balra. Palya is lezárta a dolgot, mielőtt elfajult volna.

Egy kapcsolatom lezárását írnám meg Neked, talán érdemes a nagyérdemű elé tárni, nem emlékszem, hogy hasonlót olvashattak volna már a blog olvasói.

Na csak röviden, mint ahogy a szakítás is lezajlott. Ő Szegeden tanult, én Budapesten, talélkoztunk, összejöttünk kb 3 hónapi utazgattunk egymáshoz hétvégente. Aztán magam sem tudom miért, igazából fel sem tűnt, de nem kerestem a lányt sem telefonon sem e-mailben, sem sehogy. Mint ahogy ő sem engem. Egy nap, jött egy levél tőle, valami ilyesmivel: "Szia! Beszélnünk kellene. Nekem ez így nem megy tovább!" A válaszom ennyi volt: "Szia! Nekem sem!"

Hát, ennyi volt.

Na hát íme itt van a várva várt design, és az értekellek mint embert szárnyalásának még közel sincs vége. (Bármennyire is szeretnétek.) Az ünnepi pillanatot egy számomra nagyon kedves videóval szeretném megpecsételni, már olyan régóta várom, hogy John Cusackkel együtt idézzük fel a világtörténelem öt legfájdalmasabb szakítását.

Végre egy mindenkit érintő és érdeklő kérdés! Sokszor előfordul, hogy eleinte minden klappol, aztán később meg mégis úgy tűnik, hogy nem. Semmi komoly, csak nincsenek pillangók a hasamban, nincs meg az a bizonyos zazazu érzés. Na, ezt hogyan lehet jól megmondani? Egy példa mondjuk pont a blog nevében szerepel, de mindegy.

Antal története a másik fél örlődéseit világítja meg, vegyük elő mindannyian ezeket az emlékeinket, és dühöngjünk együtt, hogy a faszért nem lehet megmondani, hogy értékellekmintembertdenemestemirántadszerelembe, csá.

Megbeszéltem egy randit egy lánnyal Pesten. Egy társkereső-honlapon „leltem” rá. A Belvárosban leültünk egy helyre, beszélgettünk két órát, nagyon csinos nő. Én 24 voltam akkor, ő 30.

Abban maradtunk, hogy elmegyünk moziba – sokat beszéltünk a filmekről a randi alatt. Én nem igazán tudtam eldönteni, hogy az udvariasság miatt, vagy valóban őszintén teszi, de küldött egy üzenetet, miután elváltunk, hogy „nagyon jól érezte magát velem”.

Azért bíztam abban, hogy ez őszinte, mert azt gondoltam, az ember 30 évesen már tud kosarat adni, ráadásul nem is egy nyámnyila, hanem határozott nőről van szó.

Teltek múltak a napok, a lánnyal a randi sehogyan sem akart összejönni. A mozit mindig eltoltuk a meló miatt, volt hogy pont olyan időpontot mondott, amikor - én tudattam vele – dolgozom. Talán megértik azok, akik voltak már nem egyértelmű helyzetben, hogy az eszük érti, mi történik, de a szívük mégis táplálja a reményt. Ezért, bár hagynom kellett volna az egészet, én hívogattam és írtam is neki.

Aztán küldtem egy üzenetet, amiben végül is lecsesztem, hogy miért nem tudja megmondani, ha „nem”, minek belemenni ilyen játékokba? Elég szörnyen és szánalmasan viselkedtem és folyamatosan tudatában voltam ennek.

Talán erre várt, mert írt ekkor egy hosszú levelet, amiben kifejtette, hogy megijedt tőlem, attól, ahogy viselkedem, hisz egy helyes intelligens ember vagyok (ő mondta nem én) még sincs önbizalmam és ez valami rosszat sejtet nála. (jó helyen kapizsgált: pár hónapja voltam csak tiszta az önbizalmam valóban a 0 felé konvergált, ráadásul túl voltam egy zűrös kapcsolaton)

Azóta sem tudom, hogy először valóban tetszettem-e neki és fokozatosan járattam le magam a türelmetlenségemmel, vagy csak nem merte megmondani az elején. Igazából a reális az utóbbi verzió lehet, csak furcsa volt, még csak „face to face” sem kellett volna, hanem egy telefonbeszélgetésben is lekoptathatott volna. Én mindenesetre azóta türelmesebb vagyok és nem haragszom az illetőre, gyönyörű szemei voltak.

A szakítással nemcsak fájdalmas, szívbemarkoló, eszement, és idegtépő koptató dumák járnak, hanem a felhalmozott közös "vagyon" újraosztása is. Kié legyen az autó, kié a hétvégi ház, ki viszi a hűtőt és a ki a mosogatógépet, ugyebár. Ugyanez kicsiben a következő sztoriban, elvégre egy sapka is lehet nagyon fontos. 

Egytucat éve esett meg velem az az übertahó szakítás, amin még ma is könnyesre tudom magam röhögni, holott én kerültem lapátra.

Már egy ideje haldoklott a kapcsolatom a pasival, túl voltunk egy megcsaláson-kibékülésen is, amikor egy nap felhívott telefonon, hogy találkozzunk a szokott helyen, szokott időben. Olyan fura volt a hangja, én meg ugye csak nőből vagyok, úgyhogy rákérdeztem: "És szakítani fogunk?"

"Á, dehogy, hogy is gondolhatsz ilyet? Hm... emlékszel, kölcsönkérted a sapkámat... meg egy könyvemet is... ezeket visszahoznád? Más cuccom nincs nálad? Biztos nem felejted el? Hát akkor csók, viszlát este..."

... s ki hitte volna, amint visszakapta a sapkáját, szakítottunk :)) A szóban forgó sapka egyébként egy kétszáz forintos betörősapka volt, igazán nálam hagyhatta volna trófeának.

Megismerkedtem egy nagyon helyes lánnyal, szép volt, jó fej, úgyhogy tényleg úgy tűnt még valami jó is kisülhet a dologból és nem csak futó kapcsolat lesz, mint a többi csajjal. Teltek a hetek és tényleg jól alakultak a dolgok, bár volt egy-két bökkenő. Ahogy egyre jobban megismertem a lányt és egyre több dolog derült ki róla, kezdtek nem összevágni a történetek: elmesélte, hogy mivel foglalkoznak a szülei és beugrott, hogy a megismekedésünk elején valami tök mást mesélt. Mondott valamit a testvérétől, aztán tök véletlenül az ellenkezője derült ki róla. Nem találkoztunk és megkérdeztem mit csinált, amíg nem voltunk együtt, elmondott egy történetet, majd lebukott és kiderült, teljesen máshol volt és mást csinált, mint amit nekem mondott. Nem értettem, hogy mik ezek az állandó félrebeszélések meg hazugságok, már tényleg kezdett ijesztő méreteket ölteni a dolog, és lassan már azt se hittem el, amit kérdezett.

Kederült: a csaj Münchausen-szindrómában szenved, kényszeres hazudozó szegény. Mindenképp beszélni akartam vele, hogy tisztázzuk a dolgokat és továbblépjünk, de egyszerűen eltűnt. A telefont nem vette fel, sms-re nem reagaált. Eléggé kétségbe estem...

Pár napra rá kórházba kerültem, súlyos vakbélműtéttel, azt hittem meghalok, tényleg nagyon rosszul voltam. Egyik nap arra eszméltem, hogy az ágyamnál áll és könnyekkel a szemében néz rám. Én csak egy sziát tudtam rebegni, és nagyon hálás meg boldog voltam, hogy valahogy megtudta, hol fekszem és eljött. Gyönyörű pillanat volt, lehajolt hozzám és megcsókolt és azt mondta, "szeretlek", majd elővett egy könyvet, átadta és távozott. A döbbenettől szóhoz se jutottam, még köszönni is elfelejtettem. Aztán megnéztem a könyvet és végképp semmit se értettem: Németh László Iszony című regénye volt.

Többet nem hallottam felőle, pontosabban igen: egyik borzalmas celebünk szakítós botrányában tűnt fel a neve, na az is megérne egy misét, de azt már nem írhatod meg.

Végre! Már nagyon vártuk, mikor jön el az idő, amikor elkezdenek szállingózni a wiwes szakítások, hát megjött az első. A történetben a közösségi szájt több funkcióját is kreatívan használják fel: nem elég az üzenőfal, az adatlappal is nagyon jól lehet kommunikálni egy kapcsolat végét! Még, még, ilyet!

Lány értelmes dumával kidob fiút...

chapter one:

Elkúrt buliszervíz, 3 lányra 16-17 pasi, má' nem emlékszem pontosan.
Amikor beállítottam, már majdhogynem javában ment a "pörgés".
A 3 csajszi dumált a "nem-táncoló" szobában a házigarázdával, s annak
tesójával. Konyhában ment a tankolás, úgy álltak sorba a legények,
mint benzináremelés előtti délután a tapírok a kutaknál.
A többiek pedig vadul tv-ztek, ami számomra azért volt érthetetlen,
mert a lányok, akik szabad prédának ígérkeztek, nagyon szépek voltak
és nem is tűntek hülyének. Egyikükről néhány hónap múlva már nem kifejezetten ez volt a véleményem, de ne szaladjunk előre...

Én, heteroszexuális, ivarérett férfiként, mivel a lányokhoz inkább vonzódom, mint a tv-hez, ezért a lányok felé vettem az utam, iránytűmre hallgatva.

Úgy gondoltam, cimbora megdádázna, ha a kishúgának próbálnám meg beiktatni a pendrájvot, ennél fogva egy másik lányt néztem ki magamnak.
Ha vicces akarok lenni (és igen), akkor másnap reggel a szabad lányok harmada már a barátnőm volt. :D
Szóval táncolgatás, már úgy éjfél körül, mire a lány ráeszmélt, hogy én nem
azért közeledek hozzá mert fázom és ő olyan jó meleg, hanem, mert tetszik.
Vette a lapot és nem is volt elutasító; reggelig ment a duma, a simi és
közben kiderült, hogy az eddigi társas kapcsolatainak száma felfelé kerekítve
sem éri el a nullát. Ez akkor még nem volt fontos nekem, de azért csillagozzuk
meg (*), mert a sztori végén ez adja a kegyelemdöfést!

Szóval jól elvoltunk, másnap hazamenés, buszmegállóban, buszon, stb. vad
smárolás, "pityunénik és micubácsik" megbotránkoztatása manufakturális formában...