Ez a rövid kis kapcsolat tavaly májusban kezdődött egy helyes leányzóval. Egy lagziban találkoztunk, aztán egy-két levélváltás következett, majd találka. Minden jól alakult. Egy apró probléma volt, hogy 90 km-re laktunk egymástól. (Mint rendszeres olvasó, tudom, hogy a blog szerkesztői nem támogatják a távkapcsolatot – ma már Én sem), de mivel mindkettőnknek volt kocsija nem tűnt legyőzhetetlennek a távolság. A kapcsolat elején nem vártam túl sokat a dologtól és úgy tűnt Ő se. Jól éreztük magunkat együtt, ennyi elég volt. Szóval teltek múltak a napok, közös hétvégék, néha hétköznapok hol nálam, hol nála és lassan úgy éreztem, beleszerettem.
Szeptemberben kicsit kevesebbet találkoztunk, szakvizsgára kellet készülnie, ennek ellenére úgy éreztem(félre) Ő is szeret. (Így utólag nagy hibának tartom hogy soha nem beszéltünk arról, hogy ki mit érez, illetve addig vártam a megfelelő alkalomra, amíg már túl késő lett.). Érzéseim egyre erősödtek, de mivel közeledett a vizsga időpontja nem akartam ilyen dolgokról beszélni vele (újabb hiba), mert láttam, hogy kezd befordulni a tanulás miatt. Úgy beszéltük meg, hogy a vizsga hetét nálam tölti, mivel a városomban volt a vizsga. Vicces, hogy azon poénkodtunk, hogy ez a hét vízválasztó lesz a kapcsolatunkban.(Az is lett.) Szóval vasárnap este megérkezett: nem nagyon lehetett hozzászólni, hozzányúlni meg pláne, (Persze gondoltam, hogy nem egészestés szexszel fog a vizsgára hangolódni).
Habár arról volt szó, hogy hétfőn, vizsga után siet haza és folytatja a tanulást, csak átöltözés erejéig volt otthon majd elsietett a barátaival vacsizni (mint utólag kiderült, kamu volt, a barátnőjénél töltötte az estét, csak hogy ne keljen velem találkozni). Éreztem, hogy baj van ezért kedd reggel megkérdeztem, hogy jól látom-e, hogy nem érzi jól magát nálunk. A válasz igen volt. Tudtam, hogy problémája van a környezettel, mármint azzal, hogy még otthon lakom. (Sajnos szüleim felháborító módon nem jutalmazták a diplomámat egy kis legénylakással és hát három év munka után éppen csak megvan az önrész egy használt panelre, és még így szerencsésnek mondhatom magam, szerintem). Hozzá tenném, hogy nem putriban lakunk, kertvárosi családi ház, a tetőtérben csak én lakom. Szóval nem gondoltam hogy ez ekkora probléma lehet,(Van akinek ezek szerint igen.De alibinek minden képen jó.) Szóval a beszélgetés vége az lett, hogy megkérdezte, hazajöjjön-e az este, a válaszom az volt ha velem is problémája van nem csak a környezettel akkor NE. Azt mondta velem nincs baja. (Kicsit megnyugodtam - kár volt) Kedd este is hasonló módón telt mint a hétfő, csak akkor azt mondta a barátnőjénél tanul inkább. (Ez állítólag igaz volt.) Miután hazaért, nagy örömmel mosolyogva újságolta, hogy csütörtökön átköltözik a barátnőjéhez, nem kell tovább elviselnem. Váratlanul ért. Próbáltam valami beszélgetést kezdeményezni, de az agyam nem nagyon működött:
Azt mondta egyszerűen, nem érzi itt jól magát. És ne haragudjak, de valahogy a szüleim nem szimpatikusak. (???) plusz nem érzi már azt mint az elején, és értsem meg, hogy az érzelmeket nem lehet befolyásolni stb. A lényeg, hogy aznap este már nem aludt nálam.

Szóval elment én meg kiakadtam, ő meg azon hogy elengedtem az éjszaka közepén vizsga meg másnap. (ezt meg is bántam, de ki bírt volna még két napig mellette aludni ezek után). Pár nap múlva találkoztunk: túl volt a vizsgákon, nagyon örült. Én egyébként nem könyörögni, visszasírni mentem a találkára, hanem normális emberi módon lezárni a dolgot. Elmondtam, hogy mikor mit gondoltam, mit éreztem az elmúlt pár hónap alatt. Sajnáltam, hogy így alakult de az ilyen előfordul. Megígértem megpróbálom nem hívogatni, írogatni. Erre azt mondat Ő nem ígér semmit, össze van zavarodva, egy ideig ne keressük egymást. Persze arra gondoltam, hogy egyszerűen nem akarja a szemembe mondani hogy vége. Elbúcsúztunk. Komolyan mondom megkönnyebbültem a beszélgetés után (aznap este már enni is tudtam), úgy gondoltam nem fog jelentkezni, elfogadtam a döntését, habár nehezen tudtam belenyugodni.

Aztán eltelt két hét és egy péntek este a következő üzenet érkezett:
„Szia. Az a helyzet hogy nagyon hiányzol, ….” Nem tudtam hirtelen mit válaszoljak, mert én ez alatt a két hét alatt folyamatosan azon ügyködtem hogy elfelejtsem(jól bevált ősi módszerekkel: pia, buli). Pár perc múlva újabb üzi.: „ És azt hiszem néhány dologban tévedtem.” Végül válaszoltam. Felhívott, aranyos volt: „most már igazán tudja mit érez”. Megbeszéltük, hogy pár nap múlva találkozunk. Találkoztunk. Hosszú ölelés, csók, aztán azt mondta: szeretlek (először és utoljára). Minden olyan volt (tűnt) mint régen. Megbeszéltük hogy a következő hétvégét is együtt töltjük:

Jött is a következő hét:
Hétfő: ÁÁÁ nagyon maga alatt van. Gondok vannak a munkahelyén. Nincs kedve beszélgetni.
Kedd: A hívott szám nem kapcsolható.
Szerda: ÁÁÁ most még jobban maga alatt van, tiszta depressziós
Csütörtök: üzi: Nem akarja elrontani az én kedvemet is majd holnap hív.
Pénteken felhívott: minden a legnagyobb rendben van, jól érzi magát, vásárolgatott, idemegy, odamegy bla, bla bla. Feltűnt, hogy a hétvégi programjában nem szerepelt az a rész hogy találkozunk. Rákérdeztem. A válasz az volt, hogy egyedül akar lenni.(1 héttel azután, hogy azt mondta folytassuk) Mármint nem egydül, csak nem velem. Jó szórakozást kívántam és elköszöntem.

De hát ismét kiakadtam. Fel akartam hívni, de egyszerűen már nem volt erőm egy újabb beszélgetéshez ezek után. Úgy gondoltam ezen már nincs mit megbeszélni. (Lehet hogy hiba volt.) Visszaküldtem a pár nappal ezelőtti üzenetét: „ És azt hiszem néhány dologban tévedem.” A válasz : „Az a baj hogy te jobban szeretsz engem, mint én téged és engem bánt, hogy kevesebbet adok ebbe a kapcsolatba.”

Szóval ennyi. Gondoltam hátha keres egy beszélgetés erejéig, de nem tette. (én sem) Még volt egy-egy email, Részemről egy hosszabb, részéről egy rövidebb (3 mondat): 1.sajnálja 2. ahol érzemek vannak mindig fáj a vége 3. nincs több mondanivalója. Hát mit modjak, jól esett!
Igazából az csak egy dolog, hogy szakított, mert ilyen előfordul, azt viszont nagyon fájlaltam/fájlalom, hogy nem volt képes a szemembe (vagy legalább a fülembe) mondani, hogy vége. Véleményem szerint két értelmes ember normálisan is le tud zárni egy kapcsolatot és nem úgy, hogy egyszerűen soha többet nem keresem a másikat. Persze ehhez kell egy kis bátorság is. Azt se igazán értem a mai napig, hogy minek jelentkezett két hét elteltével. Búcsú-szexet akart, vagy valami teszt volt amin megbuktam, vagy magát tesztelte? Hát ezek a kérdések, amikre már nem lesz válasz, tőle legalább is…..