Hopp, kicsit elaludt a szakítósblog ügyeletes fele, és a laptop is lemerült, így ha megkésve is, de legalább akkora szeretettel küldöm a következő, klasszikus időket felelevenítő posztot, amelyben az összes klasszikus szöveg koncentrálódik, talán éppen csak az értékellek mint embert hiányzik.

Nem akarok senkit fárasztani magával a történettel, úgyhogy csak nagyvonalakban vázolom fel, a lényeg a lekopató duma.

22 éves lány vagyok, ő 27 éves. Kb. 3 hónap csodaszép-minden-kerek, lehozza-a-csillagokat-is-az-égről kapcsolat után voltunk.  Azért merem bátran kapcsolatnak nevezni, mert ő is így állt hozzá, kb. 2 héten belül a születésnapján bemutatott volna a családjának. Semmit nem mutatott abból, hogy bármi problémája lenne. Aztán egy este áthívott magához és szakított. A következő dumával:

 

"Nem benned van a hiba, te nagyon rendes, intelligens, kulturált lány vagy. Nem tudok olyan konkrétumot mondani, ami zavart volna. Ha tudnék, akkor még talán lehetne tenni valamit. De így nem. Egyszerűen elmúlt bennem a szerelem (???) és még senkinél sem múlt el nálam ilyen hamar. Én pedig nem szavazok bizalmat egy 3 hónapos kapcsolatnak. Ha most együtt maradnánk, tuti, hogy egy hónapon belül megcsalnálak."

Hm, jóleső szavak. Mikor megkérdeztem, hogy akkor mire véljem a "csillagokat lehozó" magatartását és a szép ajándékokat, közölte:

"Én mindenkivel kedves vagyok."

Utána még kiderült, hogy kb. 2 hét telt el aközött, hogy az előző barátnője kidobta és mi összejöttünk. - persze ezt elmulasztotta közölni, pedig ha tudtam volna, nem jövök össze vele ilyen hamar. Tartani szerette volna velem a kapcsolatot, amire én kategorikusan nemet mondtam és közöltem, hogy most látott utoljára. Mikor kissé fölemeltem a hangom, közölte, hogy

"Ne ilyen hangosan, nekem szomszédaim vannak."

A családomtól természetesen el sem köszönt, pedig már elég szépen befészkelte magát nálunk és mindenki a tenyeréből evett. Hát ennyi.