Sziasztok,

mivel az utóbbi időben hajlamos volt ez a blog átmenni sürgősségi lelkisegély-szolgálatba, úgyhogy akár az én sztorim is ideférhet, azzal, hogy egyáltalán nem sürgősségi, és a lelkemet sem kell már igazán ápolni, de a hangulat garantáltan hasonló. Ha nem derülne ki, én lennék a lány.

1. színpad: 3 év szingliség
2. színpad: megismerkedés szüreten. Magam részéről nyári flörtnek elkönyvelés.
3. színpad: Mégsem csak nyári flört. Kapcsolat. Gyors összebútorozás (nagyjából 3 hónap elteltével)
4. színpad: az unalmas rész - öröm és boldogság, 3 éven keresztül, amit lánykérés, eljegyzés koronáz meg.
5. színpad: Szokásos, mindennapi nyűgök, nem egymással. Igazsághoz mindazonáltal hozzátartozik, egyre ritkuló szexuális együttlétek. Mert egy ponton óhatatlanul bekövetkezik, hogy ha megnyomom ezt a gombot itt, akkor a kívánt hatást érem el. Azaz, már tudod, hogy mi kell a másiknak, és a szexben is a hatékonyság lesz az uralkodó, nem a vágy.
6. színpad: Egyszercsak, minden előzetes jel nélkül előáll: "Nem vagyok biztos magamban." Mindezt azok után, hogy ugyanaznap reggel még csüng rajtam, hogy csak én kellek neki. Adekvát kérdés: "Van valaki más?". A válasz: igen.
7. színpad: 2 hét agonizálás. Elemezgetés. Látszólag közös megoldáskeresés. Felmerülnek a lehetséges problémák: kisebbrendűségi érzés az ő részéről, túlzott uralkodni vágyás az enyémről. Közben elhangzik még a bűvös "Szeretlek" szó is. Mindennap. A gyűrűt még mindketten viseljük.
8. színpad: Színházi este. Közös készülődés, zuhanyzás. Majd valami apróság, amitől kicsordult a pohár. Levettem a gyűrűt. Ő is. Cérnaszakadás. Összecsomagolás, és azonnali elköltözés. (Nálam éltünk, én csomagoltam össze a cuccát, vigye, ahogy tudja.) Csomag egy része a körfolyosóról ledobálva. Áll hat bőrönddel az utcán várva, hogy szülei vidékről feljöjjenek, és hazavigyék.
9. színpad: Kisírt szemek. Mindig és mindenhol. 2 hétig.
10. színpad: Elmentem hozzájuk a holmijaimért. Édesapja könnyes szemmel adta oda a dolgaimat, vitt ki a vasútállomásra. Ő nem volt otthon. Majd este telefon. Majd személyes találkozó. Mindez karácsony előtt pár nappal.
11. színpad: Ismét keres. Karácsony és szilveszter között több találkozó. Nálam alszik. Fogjuk egymás kezét. Szex. De még nem vagyunk együtt. Nagy beszélgetések. Amolyan: lélektől lélekig. Többször sírunk. Majd egy ponton: próbáljuk meg újra együtt. Kérdem: "és mi lesz a másik nővel?". Tartózkodó válasz. Nem igazán akarja elmondani a "harmadiknak", hogy mi újra együtt. Igazából ekkor tudtam, hogy ebből nem lesz soha semmi...
12. színpad: Szilvesztert külön töltjük, és még két hónap együtt, amiből egy perc sem volt felhőtlen. A "harmadik" folyamatosan jelen volt, amiről tudtam. Ha nem is kimondva, de a puszta sejtésnél több volt. Próbálkozások a kapcsolat "felfrissítésére", de már magam is tudtam, hogy nincs miért küzdeni, ez már lejátszott meccs. Esélyem sem volt. A visszaadott gyűrűt egyikünk sem viseli.
13. színpad: Miután napok óta nem beszéltünk, felhívtam és megkértem, hogy méltó módon vessen véget a kapcsolatunknak. Találkoztunk. Mindkettőnk által tudottan azért, hogy szakítsunk. De neki kellett kimondani, mert én képtelen voltam. És miután kimondta, én még könyörögtem. Szánalmas és megalázó módon. Nem hatott. Csókkal és "nagyon szeretlek"-kel távozott, otthagyva engem a lépcsőházban.

Prológus: Ő pszichiáterhez ment, tudtommal a mai napig együtt van a "harmadikkal". Családja a mai napig nem emésztette meg a szakításunkat, aminek több, mint egy éve. Valamenenyire tartjuk a kapcsolatot, de semmi értelme igazából: ha találkozunk, ha beszélünk, egyre csak az a kérdés fogalmazódik meg bennem, hogy miért gondoltam én vele leélni az életemet... Legkitartóbb hatása a szakításunknak az a felismerés, hogy nem biztos, hogy a mégoly jól működőnek hitt emberismereted is becsaphat.

Ezek lennének a tények. Hogy miért illik erre a blogra? A blog címe miatt: szakíts, ha bírsz. Nekem a hozzáfűződő kapocs, szál elvágása volt a legnehezebb. Úgy éreztem azzal, hogy "igen"-t mondtam a lánykérésre, egy életre elköteleztem magamat: ezért az emberért én életem végéig felelősséggel tartozom. Ha kér belőle, ha nem. Sajnos volt részem abban is, hogy azt kellett megtapasztalnom, hogy a felelősségvállalásomat be szeretnék váltani. Már szakítás után keresett meg azzal, hogy "szükségem van rád, szeretném, ha mellettem lennél". Ez az a mondat, amiért - költői túlzással - ölni tudtam volna pár héttel annak elhangzása előtt. Oltári nehéz volt erre "nem"-et mondani. Nem is tudtam megtenni, csak annyit, hogy nem mondtam "igen"-t.

Happy end nincs. Abban az értelemben, hogy nem tudom elmondani, hogy azóta 3 gyermek boldog édesanyja vagyok. Abban az értelemben viszont van, hogy le tudtam zárni, életem 3 legboldogabb éveként gondolok rá vissza, nem táplálok haragot. Valószínűleg viszont valamilyen általam sem ismert formában viszont a mai napig cipelem ezt a terhet.

Újraolvasva, patetikus lett, és egy csöppet sem vicces. Ennek az az oka, hogy annak idején kiírtam magamból mindent egy ún. én-blogban, amit annak érdekében, hogy ezt meg tudjam írni, most újraolvastam, és óhatatlanul a hatása alá kerültem.

Szerencsére viszont a felelősség rajtatok van, hogy megjelentetitek-e. :)