20 éves, szőke, kék szemű festő-rajzoló-drámaíró, aki a drámatábor után annyit elmélkedik, hogy napok alatt éveket öregszik, de az msn-ező gimnazistákra bukik. Ez borzalmas. Kedves posztíró menekülj!

Sziasztok!

Most már nem bírom ki, és én is megosztom veletek életem legdurvább szakításának történetét...kicsit hosszú lesz, de van benne szerelem, dráma, árulás, sírás és szeretés.

21 éves lány vagyok, előtte már volt egy hosszabbnak mondható kapcsolatom, aminek a vége ilyen „tányérdobálósra" sikeredett, gyűlölködve váltunk el, nagyon kiborultam. Akkor azt hittem durvább nem jöhet. Tévedtem.

Három éven keresztül hevertem ki, aztán jött a nagy Ő (20)! Egy szép nyári este bemutattak minket egymásnak. A fiú minden nő álma: szőke haj, kék szem, nagyon helyes, baba arc borosta…hm…egyszóval szép fiú, tök jó stílussal. Drámaíró, ami az élete minden szegmensére kihat. Kb. 3 hónapig tartott, mire kitalálta, hogy igen ő tényleg szeret és velem akar lenni.

Gyönyörű hónapok következtek. Boldogabbnál boldogabb pillanatokkal. Közben én is annyira megihlettem, hogy az önkifejezését a rajzolásba fektette. Mindenféle művész rajzot készített rólam-amúgy pózolni nagyon unalmas.

Aztán teltek a hetek, és elkezdtünk veszekedni- ha ha milyen meglepő?

Igazából nem is veszekedések, hanem elmélkedések, hogy miért nem költözöm vele kollégiumba- amire mindig az volt a válaszom, hogy mivel következő félévben diplomázom, nekem már semmi kedvem őrült kollégistákkal lakni. (diplomamunka, szigorlat, vizsgák, hazidogák blablabla) Ennyire lehetek önző…hah!

Voltak problémáink, többek között a nők:bámulta őket,előttem, sőt még meg is mondta, hogy ennek-annak milyen szép feneke vagy alakja van. Én meg hagytam, mert tudtam, ha „megtiltanám" vagy balhéznék emiatt, szegény művészlelke izibe' elillanna mellőlem. Szerettem, bármit elviseltem.

Aztán kezdtek durvulni a dolgok. Msn-en lányokkal találkozókat beszélt meg, mert neki személyesen kellett megmondani az összes nyomuló tininek, hogy hagyják békén. Ezen már kezdtem kiakadni.

Aztán: egyszercsak teljesen kifordult önmagából. Színjátszószakkört is vezet. Elmentek 4 napra próbálni, és mikor visszajött teljesen meg volt kattanva.

Mindig is úgy volt, hogy a művészet, a valóság és egy ismeretlen dimenzió között lebegett, én meg próbáltam a földön tartani. De ez max olyan dolgokban merült ki, hogy mondjuk rászóltam, amikor annyit elmélkedett, hogy 2 nap alatt éveket öregedett.
Miután onnan hazajött, képtelen voltam egy kisujját is a valósághoz érinteni.

Kezdett teherré válni az egész. Annak ellnére, hogy szerettem, még nekem is. Eljött az a pont, hogy most akkor vagy megbeszéljük, vagy vége. Megbeszéltük, vége lett. Ez este fél 10-től hajnali 3-ig tartott, aztán folytatódott reggel 6-tól 9-ig….Ennek egy mozzanatát kivenném: mikor megkérdeztem, hogy szerinte ki fogja ezt az életmódját elviselni rajtam kívül? -Azt felelte: Hogy merészelek én ilyen kérdezni tőle, mikor ő bent volt nálam a kórházban, amikor megműtöttek?! És különben is ki az a barom, aki majd ott fog állni az ágyam mellett?!- én meg hunoyorgva néztem rá. És azt gondoltam : bárki.

Eltelt 1-2 hét, és ő is érezte a hiányom. Mondta, hogy szar nélkülem, találkozzunk. Én meg persze repültem át, még aznap, ott aludtam meg minden. Ekkor már a falon egy idegen lány meztelen testének rajza lógott. Még ez sem éredekelt.

Azt mondta kezdjük újra, de úgy, hogy a szeretője (?) leszek, ami az ő nyelvén annyit jelent, hogy legyek vele, csak találkozzunk kevesebbet-mert már kb. együtt laktunk.

Rábólintottam. Hogy is netettem volna? A fellegekben jártam.

Másnap még annyit mondott, most nem tud velem lenni. Azt mondta egyedüllétre van szüksége, és el akarja érni, hogy kutyákat meg fákat rajzoljon, és ne meztelen női testeket. Mert tudja, hogy ezzel engem bánt meg, és ez meg őt bántja…(legalább rájött) Aztán ha eléri ezt, kezdjük újra. Azt gondoltam jó: szüksége van1-2 hónapra, évre…de én várok rá, hiszen megígérte….

Onnantól kezdve nem vette fel a telefonját, nem válaszolt egyetlen üzenetre sem. Mivel nagyon szarul volt, se enni se aludni nem tudott hivogattam. Úgy éreztem haldoklik a lelke és nekem mellette kell lennem. Bár ne tettem volna!

Így telt el két hét, és közben kollégiumba költözött az albérletből, amiben lakott.

Nem bírtam ki és elmentem az hozzá. Felhívtam, hogy jöjjön le, mert itt vagyok és várok rá. Elküldött a p*csába. Én meg ott álltam az esőben, 10 fokban, egy szál pulcsiban és másfél órán keresztül vártam rá este. Nem jött ki.

Mikor hazaértem persze rögtön hívtam, és írtam,hogy most már könyörgöm mondja el mi baja van, mert megőrülök, aggódom érte. Jött is válasz: egy 18 éves, gimnazista lány írt vissza, hogy hagyjam csak békén őket, mert együtt vannak.

Én persze hivogattam tovább, nem akartam elhinni. Aztán a csajon keresztül üzengetett nekem, hogy mennyire gyűlöl, mekkora szar vagyok és milyen gyerekes. Sőt még a telefonját is ez a lány vette fel.

A történet egyenlőre ennyi. Nem tudom, mi lesz a vége,de azt vettem észre, hogy amíg az Ő lelkéért aggódtam, addig én mentem tönkre és én rokkantam bele az ő művészetébe. Lefogytam 4-5 kilót és az én szemeim alatt lettek fekete karikák a kialvatlanságtól meg a fájdalomtól.

A legdurvább pedig az, hogy még mindig tiszta szívemből szeretem, és szeretnék a barátja lenni, még annak ellenére is, hogy így bánt velem. Talán az idő elrendez mindent...

Tanulság: ha gyereket akarsz, nyaralást, meg átlagos, pihenős estéket munka után, soha ne kezdj drámaíróval, festővel, rajzolóval, művésszel