És eljött az idő, hogy a levélírók és a kommentelők is kapjanak egy őszinte pofont a képükbe, mert sokszor nagy a szájuk. Ezt nem én mondom, hanem az egyik olvasónk és levélírónk, kai egy tök normális szakításról számol be. a normalitásából látszik, hogy ez egy kamusztori. Egyáltalán van értelme nomrálisan szakítani? Nehéz ügy.

Most egy kis szemfelnyitás következik.
Elejétől olvasom a blogot, írtam is egy "bájos" szakításról, ami velem esett meg.
De.
Jópár levélíró mintha fordítva ülne a bilin. Nekem úgy tűnik, összekeverik a dolgokat azok, akik teljesen semleges, hétköznapi sztorikat írnak meg úgy, mintha az felérne egy népírtással. Mintha az a hamis kép élne a fejükben, h ha egy kapcsolat elkezdődött, akkor annak működnie kellene az idők végezetéig.
Tehát most felvilágosítok.
Nem helyes összekeverni a személyes sérelem érzését a másik valós tahóságával. Ennek tipikus példájaként emelem ki a legújabb levelet, de állhatna itt több másik is. Például ez a lány egy (pontosabban kettő, de ez mindegy) kapcsolat normális elhidegülését és végetérését sérelmezi. Az általa említett fickók teljesen szokványosan, sőt, merem állítani, h tisztességesen jártak el, hiszen amikor tudatosult bennük, h ez nem fog menni, ezt egyenesen közölték is. Igen, az ego számára ez roppant kiborító, tudom, de nem szabad az éncentrikus felhorgadást (hogy merészel ez engem elutasítani!) összekeverni a tisztességtelenséggel. Ugyanis senki nem kötelezhető arra, h szeressen minket, amíg világ a világ.
Mondok egy másik példát erre, immár a saját múltamból.
Jártam egy sráccal, sok éve már. Jó nyolc hónapot voltunk együtt. Egyik alkalommal elmentünk diszkóba, ott jól elvoltunk, aztán ő hazakisért, s mint már korábban többször is, leültünk a lépcsőházunkban egy lépcsőre, s beszéltünk még pár percet. Akkor már pár napja volt valami fura érzésem, de nagyon fiatal voltam még, nem igazán tudtam megfogalmazni, h mit is érzékelek. Ráhajtottam a fejem a vállára, s megkérdeztem tőle: Szeretsz?
A válasz teljesen természetesen jött: Nem.
Majd elnézést kért a kellemetlenségért, és megállapodtunk a holmik kölcsönös visszaszolgáltatásában, aztán elment. Én meg bőgtem.
Igen, szart volt. Igen, kibuktam. Igen, felháborodtam.
De van okom aljas, szemét szédelgőnek tartani?
Szerintem nincs.
Megkérdeztem, megmondta, vége lett. Ennyi.
Szóval, kedves polgártársak és -társnők az úrban, hátrább az egókkal! A "vége" nem egy szándékos és ocsmány sértés. Az egy korrekt ténymegállapítás.

Maradtam továbbra is, kelt mint fent, tisztelettel.
eternity