Egy csodás regényt adunk ma közre, egy tehetséges lány tollából. Persze érthető, ha a szerelmet nem egy pársoros versben, hanem egy regényben tudják csak elbeszélni, de hogy a rock közéjük álljon. A történet egy dolgot megmagyaráz: a lányok és a fiúk között örök probléma, hogy az együttalvást mintegy metaforaként értelmezzük-e, vagy konkrét egymás mellett szuszogásként.

Innen loptuk a képet

Kedves Szakítósblog!

Mint hűséges olvasótoknak, engedjétek meg, hogy megosszak veletek egy elég hosszú, ám annál mulatságosabb történetet. Esetleg folytatásokban közöljétek, ha gondoljátok.

A történet 2006-ban kezdődött, amikor én a lány (19) és ő a fiú (szintén annyi) egyazon felsőoktatási intézmény ugyanazon szakára és azon belül csoportjába kerültünk. Ő feltűnően halk és félénk volt, így eleinte nem is kommunikáltunk, lévén, én is inkább a nehezen ismerkedős típusba tartozom, a baráti köröm is úgy alakult ki, hogy legtöbbször ők csapódtak hozzám. Szóval egyszer egy elmaradt óra után elkezdtünk beszélgetni, és onnantól kezdve egyre többet lógtunk együtt -de szigorúan csak tanítási idő alatt. Nekem kezdett egyre szimpatikusabb lenni, 2 dolog ellenére: egyrészt a zenéhez való hozzáállása volt, ami zavart: ezt úgy kell elképzelni,hogy mivel ő elektronikus zenét hallgatott, ezért igencsak megvolt a véleménye más szubkultúrák képviselőiről (ezalatt értem azt, hogy a rockzenét hallgatókat egyenesen igénytelennek, szutyoknak és a társadalomra veszélyesnek tartotta, gondolván itt azokra is, akik egyébként öltözködésben egyáltalán nem követték a rockos irányzatot, ez utóbbiak közé tartoztam jómagam is. Nem viselte el őket maga körül, rosszul volt a látványuktól is, és határozott álláspontja volt, hogy minden rockot hallgató ember szuicid, és megcsúnyítja őket a zene). A másik furcsaság, hogy a humorát tekintve szinte kizárólag szexuális vicceket, beszólásokat lehetett hallani tőle, és azokból is a legalját. Ugyanakkor jól el lehetett beszélgetni vele (akkor még így gondoltam), így túltettem magam ezeken a „hibáin”. Egyszer néhány közös barátunkkal együtt elmentünk bulizni az ő felvetésére, amit én izgatottan vártam, mert akkor már el tudtam volna képzelni, hogy legyen köztünk valami. A bulin aztán jóideig úgy tett, mintha nem is érdekelném, alig beszéltünk, én pedig kezdtem úgy érezni, félreértettem a korábbi jeleket (beszólásokat, kétértelmű megjegyzéseket). A vége felé azonban mégiscsak ennek ellenkezője derült ki: összejöttünk. Mivel vidéken lakott, a buli után elkísértem a vonatállomásra, ahol az egyik legmeghatározóbb mondata az volt,hogy ő el se hiszi, hogy vele ilyesmi megtörténhet. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy együtt vagyunk. Kissé furcsának tartottam,mert jóképű srácról van szó, de azért jó is volt ilyesmit hallani, úgy éreztem, tényleg megbecsül.

Innentől kezdve próbálom sűríteni az eseményeket, és csak a leglényegesebb motívumokat igyekszem kiemelni. Az első egy hét (!!) teljesen rendben volt, megjegyezte amikor 1 hetesek voltunk (fiútól ez igen szokatlan, de jólesett:D), sokat beszélgettünk, semmi veszekedés, stb. Aztán történt egyszer, hogy elmentünk moziba, s előtte – mivel megéhezett – beültünk a mekibe. Ahol is evés közben „kedvesen” figyelmeztetett, hogy most hogy leültünk, kissé furcsa a hasam, látszik, hogy kezdek hízni, úgyhogy próbáljam visszafogni magam (hozzáteszem teljesen átlagos testalkattal rendelkezem). Na itt borult ki a bili először, egy falat sem ment le a torkomon utána. A mozizás is elég szarul sült el így, de aztán megbeszéltük, és őszintének tűnt,amikor azt mondta: „Sajnálom, én nagyon könnyen meg tudom bántani azokat, akiket szeretek. Tudtam hogy veled is ez lesz, és félek, hogy emiatt egyszer elveszítelek.” Ezután fátylat borítottam a dologra. Kemény másfél hét után épp egy palacsintázóban ültünk, amikor kedvesen ki akart rángatni dugni a wc-be. Na ez megint sokk volt (igen, a kommentelők ezen a ponton mondhatják, hogy ki kellett volna rúgnom, utólag nem is értem, miért tettem, vagyis de: szerettem), és miután nem voltam benne a mókában, még volt pofája kiakadni, hogy „mi már sose fogunk dugni”. Nos ennyi idő után nem is volt célom ez, és ez a hiszti eléggé elbizonytalanított. Hozzánk nem mehettünk volna amúgy se, mert mindig volt otthon valaki, és nálam el kell telnie egy bizonyos időnek egy kapcsolatban, hogy érdemesnek találjam bemutatni otthon a páromat, hozzá pedig állítólag szintén nem lehetett. Amúgy kisebbségi komplexusa is volt, mert állandóan azzal jött, hogy én szégyellem őt, mert nem mutatom be a szüleimnek, és a barátaimmal se megyünk el sehova. Hozzátartozik, hogy volt, hogy elvittem, de ő utálta őket, mert „gázosak”, és semmi kedvem nem volt így ehhez. Amúgy ő simán elment a haverjaival és azok barátnőivel bulizni, úgy, hogy nekem nem is szólt, csak másnap mesélte, milyen jól szórakozott.(Persze pár héttel később mehettem hozzájuk, és suli előtt, hetente 2-szer ott találkoztunk, hiszen üres volt a lakás, egyszóval vagy csak bemutatni nem akart, vagy nem szerette volna kivárni a megfelelő helyet és időt.) Az ott töltött idők egy (képzeletben) előre megírt forgatókönyv szerint zajlottak: odaérünk hozzájuk, felmegyünk a szobájába, iszunk egy kis vizet (:D), majd ráül a kanapéra, és várja, hogy odamenjek. Gyengédség, velem foglalkozás nulla, helyette viszont pornófilmes elképzelések a szex minden fajtájáról és kellékéről ( de tényleg, azt hitte, ha kb fél percig (nem női túlzás) foglalkozik velem, mint valami állat, akkor nekem nagyon jó lesz. Hát nem volt, s amikor ezt a szemére hánytam, ő meglepetten és csalódottan közölte, hogy pedig neki mindig csak az a fontos, hogy nekem jó legyen... Szóval a szex nem volt az erősségünk, egy idő után már kötelességből csináltam, és mivel neki minden jel szerint volt nem egy szexuális problémája (fitymaszűkület, amiről vagy nem akart tudomást venni, vagy fogalmam sincs, miért nem zavarta), valamint nehezen, vagy egyáltalán nem sikerült elmennie, így még inkább rossz légkört teremtettek az együttléteink. Hab volt a tortán, amikor egyszer elmesélte, hogy a tesójával (fiú) mindig megbeszélik, hogy mi mit csináltunk náluk,és egyszer történt, hogy megkérdezte tőle, elélvezett-e, kedvesem pedig rávágta, hogy nem. Aztán persze jött a jogos kérdés a testvér részéről: Ennyire szar volt? Hát gondolhatjátok, hogy visszahallva hogy érezhettem magam. Ekkoriban már mindennaposak voltak a veszekedéseink, főleg a zenével és a barátaimmal kapcsolatban, akiknek mindegyike gagyi, lúzer, kivéve egyet, mert az jól néz ki. Mert ő csak akkor bír egy lányt, ha az jól néz ki. Ennyit az egész hozzáállásáról. Virágot sosem kaptam tőle, de egyszer megígérte, hogy majd kapok. Viszont ajándékba kaptam tőle egy olyan Photoshoppolt képet, amin gondosan eltűntette a homlokom közepén lévő anyajegyet. Amúgy soha semmit nem vett nekem (figyelem, a későbbiekben ez fontos lesz!), sőt, nemegyszer én fizettem helyette, ha valahova elmentünk. Egyszerűen éreztem, hogy nem akar igazából meghívni, és nem is erőltette, amikor visszautasítottam, Sőt, örömmel mondta, hogy nagyon jó, hogy ilyen lány vagyok, akit nem kell meghívni.Amúgy a Nő-napot, mint olyat, elfelejtette (ami még nem is lett volna akkora baj), ha nem cseszi le az anyja előttem, és másnap nem kaptam volna egy doboz bonbont, azzal a szöveggel: „Először virágot akartam venni, de úgy gondoltam, inkább adok valami maradandót.” Szemmel láthatóan nagyon büszke volt magára, hogy Egy Egész Bonbont ajándékoz nekem.

A következő sarkallatos pont egy spontán ötlet kapcsán felvetődött budai hegyekbe történő kirándulás, amikor véletlenül kifutottunk az időből, és a következő programom miatt (egy barátommal mentem színházba), már nem jutottunk fel. Így abban maradtunk, hogy a Margit-szigetre megyünk,erre van még idő.Ekkor jött a nevetséges, szánalmas hisztiroham: háromnegyed órán keresztül ( a szigetre való kiérkezésig) hozzám se szólt, de még a kezem se fogta meg, rám se nézett, mintha nem is lenne semmi közünk egymáshoz. Gondoltam hazamegyek, de jobbnak láttam lerendezni a dolgot, mint magamban kiborulni.

Amikor letelepedtünk egy padra, üvöltve, agresszívan közölte, hogy neki elege van. Ez megint olyan mondat volt, ami megijesztett. Megkérdeztem, miből van elege. Válasz: „Abból, hogy sose tudunk eleget együtt lenni, én ezt így nem bírom.” Tény, hogy a sulin kívül (és heti 2-szer előtte) nem voltunk együtt általában hétvégén sosem, de ez nem csak az én hibám volt. Ezt erősíti meg az is, amikor egyszer mindketten otthon voltunk, és msnen közölte, hogy elmennek a szülei estére, és csak hajnalban jönnek haza, övé az egész lakás, de jó. Gondoltam felveti hogy nézzek át hozzá, de nem. Tettem egy-két megjegyzést, hátha csak nem meri megkérdezni (sosem aludtunk együtt addig- sőt, az egész kapcsolat alatt nem igényelte, egyszer sem), de tévedtem,esze ágában sem volt velem tölteni az éjszakát. Egyre inkább kezdett kirajzolódni, hogy csak a szexre kellek neki, a problémáimat sose hallgatta meg, mikor kiborultam valamin, elkezdte magyarázni a saját gondjait, hogy őt vigasztaljam. A környezetem, barátaim felé is kimutattam (mert nem tudtam eltitkolni), hogy mennyire szenvedek mellette, hogy kövérnek, rondának érzem magam, olyannak, aki semmire se jó). Kivétel nélkül mindenki azt mondta, hagyjam ott, dobjam ki, ne tegyem már tönkre magamat. Én is tudtam hogy ezt kellene, de még nem voltam rá képes. Azonban volt egy fiúbarátom, akivel évek óta rendszeresen találkoztam, iszogattam, hol ketten, hol hárman, és a kapcsolatom alatt is változatlanul találkozgattunk, pusztán baráti céllal. A barátom (akit most már nevezzünk Hubának), féltékenykedett is erre a haveromra (Tomi). Sokszor veszekedtünk miatta, mert nem akarta elhinni, hogy ha ketten elmegyünk inni, akkor ott nem akar senki semmit a másiktól. Pedig közel két évig tényleg nem, azonban egy idő után elgondolkoztatott, hogy milyen jól érzem magam Tomival, és ő az egyetlen, akivel minden körülmények között, mindenféle lelkiállapotban van kedvem találkozni. Eléggé ismertem már ekkoriban, így körülbelül tudtam, hogy viszonyulna hozzám, és ami a legfontosabb: sosem tenne meg egyetlen olyan dolgot velem, amit Huba. Mindegy, őt is ugyanúgy szidta, mint a többi barátomat, nemre, korra és kinézetre való tekintet nélkül. Ezt is kezdtem megelégelni. A legjobb találkozásunk az volt, amikor én bátorkodtam felvenni egy ismert rockegyüttes jelét tartalmazó nyakláncot (nem akartam felbőszíteni, csak úgy éreztem, megtehetem, hogy azt vegyek fel, amihez kedvem van). Amikor találkoztunk, nem is szólt érte, én meg megjegyeztem boldogan, hogy ennek mennyire örülök. Hát nem kellett volna: kiderült, hogy észre se vette, de most, hogy látja, teljesen kiakadt. „Hogy tehettél ilyet? Mit fognak rólad gondolni az emberek? A szüleid nem tanítottak meg arra, mi a norma?” (gondolt ekkor a halálfejes nyakláncra, mert az egyértelműen halál-szimbólum) (Pár nappal később az is elhangzott a témával kapcsolatban, hogy ha meg akarok halni, akkor haljak meg. Közölte, hogy egyszer öngyilkos leszek, és ő félt, ne hallgassak ilyet.Mivel suliba mentünk, otthagyni nem tudtam, csak meggyorsítottam a lépteim, és bőgtem rettenetesen.). Egy pár perc után meguntam és levettem, de úticélunk eléréséig üvöltözött, kikelt teljesen magából a nyakék miatt. Nevetséges volt, de volt még egy megjegyzése, ami ütött: ültünk egy padon, amikor a következő párbeszéd zajlott le:

Huba: „ Olyan fura a hasad, mi történt vele?
Én: Ezt hogy érted? Mi történt volna vele? Mindig ilyen volt.
Huba: Nem, én emlékszem, hogy régen lapos hasad volt. Most miért lett ilyen?
Én: (megsértődve): Nekem sosem volt lapos hasam. Ilyen és kész.
Huba (erősködve): De, én határozottan emlékszem rá, hogy nem így nézett ki, lapos volt.

Na akkor bőgtem el magam, és azt hiszem, ennél világosabb nem is lehetett volna számomra, hogy ez a kapcsolat már nem kell nekem. De itt még nem volt vége:amikor arról faggattam, hogy miért csak az lehet jófej a csajok közül szerinte, aki jól is néz ki, a következőt mondta: „Én csak azzal barátkozom, akit meg akarok dugni. Erre mondtam, hogy ez remek, velem is csak ezért lett anno jóba. Válasz: „De akit meg akarok dugni, azt szeretem is.” Szar duma volt, igen. Délután előre megbeszélt időpontban találkoztam Tomival, ezúttal viszont már konkrét elhatározással mentem oda: lesz ami lesz, vele akarok lenni. Végül ottaludtam nála (nem dugtunk, konkrétan alvás volt), csak jött a bökkenő: másnap reggel Hubánál találkoztunk, és mivel akkor még nem tudtam, hogy mondjam meg neki, ezért elmentem hozzá. Azonban azt nem vettem észre, hogy ugyan komolyabb dolog nem történt, a nyakamon egy foltocska mégiscsak árulkodik a tegnapról. Egy idő után Huba észre is vette, és megkérdezte, hogy mi az ott a nyakamon, mire én szó nélkül kirohantam a fürdőszobába, és mivel semmilyen jó kifogás nem jutott eszembe, amivel ezt kimagyarázhatnám, megsemmisülve visszaügettem a szobába, hogy jó, akkor most el kell mondanom. Legnagyobb meglepődésemre azonban szóba se került újra a nyakam, és a suliba vezető úton (ahol pedig végig láthatta),sem kérdezett rá egyszer sem. Nem tudom, hogy nem esett le neki, vagy mi lehetett. Vizsgaidőszak előtt álltunk, és mivel elég csehül állt tanulmányi szempontból, gondoltam, nem tehetem meg vele, hogy a vizsgák előtt dobom ki. Ugyanakkor egyre inkább szemét volt, én meg nem bírtam, így végül a lehető legalkalmatlanabb időpontban sikerült kiadnom az útját. A suliban órán ültünk, már az érintésétől is rosszul voltam, így óra után kerek perec megmondtam neki, hogy ezt nem bírom tovább, szakítani akarok. Első reakciója az volt, hogy megérti, ő nem hozzám való. Nagy kő esett le a szívemről, mert bármilyen is volt velem addig, megbántani nem akartam. Még beszélgettünk 1-2 órát a következő előadásig, úgy éreztem, minden rendben van, furcsa, de könnyen vette. Aztán a nap folyamán kiderült, hogy mégsem: a telefonjában a képeimet nézte, könnyes volt a szeme, rám se tudott nézni. Jó,rosszul éreztem magam nagyon is, sajnáltam, de tudtam, igazam van, és jobb lesz nekem így. Este aztán kaptam tőle egy sms-t, amin azonnal sírva fakadtam a villamoson:
„Nem akarlak elveszíteni! Beszéljük meg! Nem tudok nélküled élni! Kérlek, ne hagyj el!”. Nem válaszoltam, mert már döntöttem. Még néhány hétig elég kellemetlen volt, többször próbálkozott. Másnap pl egy doboz bonbont nyomott a kezembe azzal, hogy bocsássak meg, és beszéljünk, mert ő nem akar szakítani. (egyébként az egész kapcsolatra jellemző volt, hogy mindig minden róla szól, egy percig sem gondolt rám semmilyen tekintetben). Mondtam, hogy beszélhetünk, de ettől nem fog semmi változni, ahogy a bonbontól sem. Erősködött, hogy azért fogadjam el. Elmondtam neki a szakításkor már említett dolgokat, hogy miért jutottunk el ide. A váratlan fordulat az volt, hogy míg tegnap mindennel egyetértett, mindent beismert, ma nem értette, miről beszélek. (ahogy a közel fél év alatt egyszer sem, amikor mondtam, hogy állandóan bánt, lenéz, stb. ). Egyszer a sulival múzeumba mentünk, és a találkozóhelyig sikerült elkerülnünk a barátnőkkel. Onnantól azonban le se szállt rólam, odaúton azzal jött, hogy „Leszel a párom? Naa, fogd meg a kezem, ne legyél már ilyen!”. A múzeumban állandóan követett, rámmászott, én meg menekültem. Utána nyomatékosan elküldtem, hogy hagyjon már békén. Ő megint értetlenkedett, hogy miért vagyok ilyen idegen, azt mondtam, beszélőviszonyban maradhatunk. Mintha a beszélgetés és a nyomulás ugyanaz lenne.Mindenesetre nem változtattam a véleményemen, de nem is beszéltem neki Tomiról, akivel akkor már együtt voltunk. Mikor pár hét múlva megkérdezte, van-e most valakim, bevallottam. Ő konkrétan rákérdezett, hogy Tomi az? Én meg mondtam, hogy igen. Ez a legszánalmasabb része az egésznek. Heteken keresztül folyamatosan olyan dolgokat kaptam meg tőle, amiket sose néztem volna ki belőle. Hogy ő engem ki akart emelni a porból, de most összejöttem egy szutyok rockerrel, a stricimmel. Ővele gyönyörű életem lehetett volna, de én a poklot választottam. Pedig ő együtt akart velem nyugdíjba menni(!). A legjobb a szabálysorozata volt: 1. Ne barátkozz rockerrel!
2. Ne is beszélj rockerrel! Hagyd őket, kerüld el messzire. Egy okos lány nem barátkozik rockerekkel.
Sok minden volt még, nem emlékszem már, de hihetetlen volt, főleg, hogy ezeket nem csak hirtelen felindulásból mondta, tartósan így gondolta. Soha senki nem fog szeretni annyira engem, mint Ő, és majd nagyon megbánom, hogy eldobtam, mint egy darab zsepit, és 2-3 év múlva majd vissza akarok menni hozzá. Egyszer megkérdeztem tőle, ha annyira szeretett, miért nem akart velem soha együtt aludni. Válasz: „ Nem akartam, hogy kellemetlenül érezd magad. A szüleim szobája az enyém alatt van. „
Mondtam neki, hogy én nem a szexről beszéltem, én aludni akartam volna vele... Ennyit erről.
Tanulság: azóta sem tűrök el semmi ilyen megalázó dolgot, nem leszek többet ilyen naiv, és legfőképpen: idejében lelépek. Azóta is együtt vagyok Tomival, életem egyik legjobb döntése volt tehát ez a váltás.
Várom a kommenteket!