Vasárnapi szabály: Pipogya pöcsfejet, aki pénzt számol, és anyukának nyafog, azt rögtön dobni.

Szolgálati közlemény: a maradék szakítóspólót 2000 HUF-ért gyorsan elosztogatnám. Van piros, fekete, néhány XL-es és L-es, valamint sok M-s és S-es, férfi és női változat vegyesen. AKi szeretne, az írjon emailben, megkapja az eléretőségem, és jövő héten van egy tuti karácsonyi ajándéka, imádni fogják.

Nem szép dolgok...

A legutóbbi történetem után két évvel történt. Ez inkább vicces, semmint melankolikus. Ez inkább komolytalan, számomra kevesebb tanulsággal. Talán semmi nem maradt volna belőle az emlékeimben, ha a záró mondatait nem oly frappánsan fogalmazza meg.

Romantikus, kirobbanóan érzelmes kapcsolatnak indult (Ő fiú, S.25, én lány 23). A megismerkedésünk története simán beillett bármelyik Romana intrójába. A nyári hétvégi munka, kamaszkorom tábori hangulatát idézte. Nehezen lehetett rabul ejteni a külsővel (izmos test, barna bőr, szőke haj, kék szemek.) neki is csak azért sikerült, mert az érzéki szájával épp könyvelési trükköket osztott meg velem, így a szép kis buksijába sok észt sejtettem.

A forró nyári hónapokat a rideg ősz majd a tél követte. Már nem volt mindig kipirult az arcom, mikor megláttam. Már dühített az oktalan féltékenysége, már sokszor azon kaptam, hogy fatális baromságokat mond. Egyre többször úgy éreztem, számolja, hogy ki mennyit (értsd magyar forintot) invesztál a kapcsolatba. Pedig én – jó diákhoz illőn -mindig kínosan ügyeltem arra, hogy egálban legyünk. A nagy kapcsolatépítő lelkizés azonban elmaradt, közbeszólt az élet (hm).

Egy hosszú hétvégét töltöttünk Prágában a barátokkal. Fájdalmakat érzett, beteg lett. (Relax, semmi szívfacsaró nem lesz, a végén a happy end-et garantálom). Ahogy hazaértünk irány a kórház. Utolsó előtti pillanat. SOS műtét, majd mégegy.
Végignéztem, ahogy ez a hatalmas kidolgozott test meztelenül kínok közt fetreng az ágyon, és fogy el. A műtéteket az édesanyjával kézenfogva vártuk végig és minden nap látogattam; Egy hónapon át a kórházban majd mikor hazaengedték otthon. Közben vizsgaidőszakom volt, a zh-k után siettem hozzá, majd haza tanulni a következőre.

Még otthon lábadozott, mikor a vizsgaidőszakomnak vége lett, és a barátaim vizsgafelejtő bulira invitáltak. Épp nála voltam, finoman vezettem fel az esti programomat. Magából kikelve őrjöngött, hogy ez micsoda szégyentelen aljas húzás is lenne tőlem, mikor ő itthon betegen…stb
Hazamentem, majd telefonon folytattuk:
- Megmondom őszintén, hogy az anyukámnak is elmondtam a történetet, hátha én reagáltam túl, és ő is azt mondta, hogy ez nem szép dolog, hogy te itt bulizgatnál.

Szívem szerint rákiáltottam volna: NEM SZÉP DOLOG??? Másfél hónapja járkálok be hozzád, a mamád a vállamon sírdogált, és közben by the way levizsgáztam, és nem szép dolog elmennem a barátaimmal egyszer bulizni?
Mindegy. Aznap este mártírkodtam egy sort, nem mentem sehová, puffogtam magamban őrajta, az anyján, és éreztem, hogy kimerültem. Nincs tovább. Eddig tartott. Rájöttem, hogy a pitiáner mérlegelései a betegség előtt megülték a kapcsolatunkat, de a mártírság mellette tartott a kritikus időszakban. Ezen túl volt. Nagyon is túl…

Már nem is tudom, hol szakadt el a cérna, de emlékszem, néhány héttel később már a suli melletti sörözőben azért találkoztunk, hogy kimondjuk a végszót. Egy kólát kértem, ő meg egy sört. Azt hiszem, meg volt sértődve, de engem már csak az érdekelt, hogy kikerüljek ebből a rabságból.
Kihozták a számlát. Készítettem a kólára valót (270.-Ft), de a legkisebb pénzem 2db papír kétszázas volt. Az egyiket átcsúsztattam.
- Ezt felváltatom a pincérrel – mondtam a másikra
Pechemre a pincér nem tudta/akarta felváltani, erre S. megvonta a vállát. Gondoltam, ezzel nagyvonalúan jelezte: „hagyjuk már…"
Felálltunk. Indultunk. Vége, ennyi. Haza akartam menni, mert azért fel kellett dolgoznom, hogy a jelen már csak emlék. A söröző előtt kint még tébláboltunk a hidegben. Nem nagyon tudtam mit mondani, de nem akart indulni, csak nézett rám. Aztán csak megszólalt:
- Most akkor nem váltod fel?
A kezébe nyomtam a 200-ast. És ha bármi kételyem is volt a végszóval kapcsolatban, az akkor mind elszállt.