Hol van a korrekt szakítás határa? Kérdezi a levélíró. Sehol, korrekt szakítás nincs.

A kép innen

Szisztok!
 
A ma reggeli postról eszembe jutott egy korrektnek tűnő (!) szakítós sztorim. Csak a szitu másik oldaláról...
 
Jó pár éve már, hogy összekeveredtem egy sráccal egyik baráti társaságomból. Régóta ismertük már egymást, így nagyjából könnyedén alakultak a dolgok. Én épp egy húzós időszakban voltam (munka, egyetem utolsó vizsgaidőszakainak egyike), amikor a reggel 8-tól este 10-ig rohangászás után jól esett egy kellemes, bizalmas de nem túl megterhelő kapcsolat. Elvárások nélkül léptünk bele, és pont ezért is alakult úgy, hogy pár hónap után érzelmileg is erősebben kötődtem hozzá. Szerintem részéről sem volt másképp, legalábbis ezt éreztem a viselkedéséből. Nagyjából 3 hónapja voltunk együtt, amikor ő elutazott szokásos évi két hetes pihenőre jó pár ezer kilométerrel messzire. Az első hétévégn én pedig wellnesskedtem egyet Tesómmal. Kellemes volt és kikapcsoló, ám a hazaúton a vonaton egyre erősebb lett bennem az érzés, hogy a srác úgy jön haza messzi országból, hogy nem kellek neki. No ez kellemetlen bizonytalanságérzést és végeláthatalan várakozást eredményezett, és nem csak a hazaérkezéséig... Miután megjött (tudtam jól mikor érkeznek), egyáltalán nem keresett. Vártam, és vártam, írtam neki pár nap után, hogy mikor találkozunk, de egyértelmű választ nem kaptam, és ettől még erősebb lett a vonaton született megérzésem. Már egy hete itthon volt, mikor mi lementünk a barátaimmal bulizni az akkori törzshelyünkre (, ahol a sráccal is összejöttem), és hát persze nem telt bele sok idő, ő is megjelent. Iszonyat zavarban voltam, nem véletlenül. A találkozáskor kaptam ugyan egy óriási ölelést, de éreztem benne valami búcsúölelés szerűt is. Az este további része egy katasztrófa volt, álltunk a falnál egymás mellett itallal a kezünkben, néha váltottunk pár szót, és ennyi. Sehol a meghitt beszélgetések, érintések, ölelések, csókok. Semmi. Mintha valami haver lettem volna számára. Aztán az éjszaka közepén közölte, hogy akkor ő megy haza. Addigra már egyértelmű volt, hogy én nem tartok vele... Miután szétváltunk a lépcsőnél, utána fordultam, tettem pár lépést, és megkérdeztem tőle, hogy hiányoztam-e. Semmi válasz, lesütött szemek. Sarkon fordulva rohantam el, hogy legalább sírni ne lásson. Az utána levő hetekben kétszer találkoztunk még, mert tudni akartam, mi történt. Szerinte semmi, csak messze kint a világ végén volt ideje gondolkodni, és arra jutott, hogy nem szerelmes belém, bántani meg nem akar. Ez volt legalábbis a lényege. Értettem én, meg normálisan mondta el a dolgokat, és korrektnek is éreztem a fájdalom ellenére. De a megérzéseim (eddigre már többször beigazolódott, hogy jók:)) mást súgtak. Rövid kapcsolat ellenére kb még két hónapig okozott szomorú perceket, ha rá gondoltam. Mert továbbra sem értettem, hogy mégis miért? Amit elmondott nekem kerek volt és egész, és hittem is neki, mert miért ne, de akkor sem magyarázta meg a meglehetősen hirtelen fordulatot. És ez a bizonytalanság kihatott az új kapcsolatom elején is. Sikerült ugyan leküzdenünk az új párommal, de nem volt egyszerű. És végül a sztori csattanója nagyjából egy évvel később érkezett meg: egy barátnőmmel (közös barát) beszélgettünk, és tőle tudtam meg hogy bizony az alatt a két hét alatt, míg a srác távol volt, találkozott valakivel, aki megperzselte a kis lelkét. Sok sok hónapon keresztül is tartott még utána a virtuális szerelem, és később ki is utazott a lányhoz pár hétre. Ekkor már csak nevetni tudtam a dolgom, hogy én és a megérzéseim...! A mai napig nem tudom eldönteni, hogy vajon jobban fájt volna, ha a szakításkor szerzek tudomást a lány szerepéről, de már nem is számít, mert az érzés rég elmúlt. A kérdés viszont felmerül, hogy vajon mi lett volna a valóban korrekt viselkedés a srác részéről? Én nem tudom a választ:)
 
Üdv Mindenkinek