Valljuk be őszintén egyedül lenni nem jó. De olyan emberrel lenni sem,
akit nem szeretünk tiszta szívünkből.

A kép innen

Sokat gondolkodtam kiírjam-e magamból ezt  a történetet.
2001-ben kezdődött....
Már régóta rosszul éreztem magam a házasságomban de végre kezdtünk
egyenesbe jönni anyagilag. A lányom is már 8 éves volt és jó volt
nézni ahogy napról napra nőtt. Mindkettőnknek jó állása volt, jól
kerestünk. Az anyagiakra nem lehetett panaszunk. Megvettük az első új
autónkat.
És ekkor találkoztam Vele. Egy multinacionális cégnél dolgoztunk, első
látásra beleszerettem. Jó volt nézni ahogyan a szövegszerkesztéssel
"bénázott", néha segítettem is Neki. Persze közben megindult belül a
lelkiismeretem. Nagyon zavartak az érzelmeim, nekem feleségem és
lányom van ezt én nem tehetem velük. Nem ezt ígértem kb. 9 éve.
Képtelen voltam  kezdeményezni, néha bevittem a városba kocsival a
szombati műszak után. De semmi sem történt. Mint egy taxi, semmi több.
Pár héttel később hétvégén apósomnál voltunk, és sokat gondolkodtam.
Mit szeretnék az élettől, szeretnék-e még így leélni évtizedeket. A
következő héten elhívtam vacsorázni. Fantasztikus két hónap
következett. Persze  a lelkiismeretem még erősebben dolgozott. Tudtam,
ha elhagyom a családom akkor a lányom mennyire fog hiányozni. November
végén bejelentettem otthon hogy vége. Soha egy hangos szó nem hangzott
el közöttünk, de ekkor 2 órát veszekedtünk. Elmentem otthonról és
sétáltam pár órát és azon gondolkoztam képes lenne-e a feleségem
teljesen tönkretenni, bosszúból? Legjobban a lányom elvesztése fájt.
Maradtam. Bár ne tettem volna...
Március közepén fejeződött be a kapcsolatunk. Sokáig telefonált a
munkahelyemre. Valahányszor letettük a telefont azt hittem belehalok.
Naivan úgy gondoltam elmúlik, elfelejtem. A multinál sokszor 14 órát
dolgoztam és sok vasárnapi műszakra is köteleztek. Eltelt az első év.
A multitól kiléptem és találtam egy olyan munkahelyet ahol a 8 órás
munkaidőt be is tartották. A feleségem mindent kitalált, hogy
ellenőrizzen. Ha 5(!) percel később értem haza jelenetet rendezett. A
lányommal állandóan az "Elvált nők klubját" nézték. Sokat gondoltam
Rá, néha (pár havonta) felhívtam. De képtelen voltam találkozni Vele.
Egyszer a körúton felhívott a mellettem levő villamosról. A Vígszínház
mellett tudtam leparkolni, kb. 20 percet beszélgettünk.
Pár évvel később meghalt Édesanyám és ez nagyon megviselt. Elkezdtem
gondolkozni az élet értelméről, miért vagyunk itt a földön. Ekkorra
már az "ellenőrzés" megszűnt és sokszor csak azért sétáltam egyet a
városban hátha összefutunk.
Közben egy kollégám meghívott iwiw-re. Őt kerestem minden belépéskor.
Ahogy múltak az évek már képes lettem volna mindent feladni miatta.
Már egyáltalán nem érdekelt a pénz. De azt sem akartam, hogy mindent
feladok és Neki már nem kellek. Közben a nejem megtalált az iwiw-en és
jelenetet rendezett. Nagy nehezen sikerült megnyugtatni. Pár hét múlva
egy kollégám accountjával megtaláltam. Kb 20 perce regisztrált. Írni
nem tudtam mert ugye kitöröltem az accountomat. Napokig törtem a fejem
a megoldáson, megkértem egy másik kollégámat segítsen. Az ő címéről
írtam, egy teljesen semleges levelet. Elkezdtünk levelezni. Külföldön
él, férjhez ment 2 éve. Az összes adatot kicseréltük amit csak
tudtunk. Email címek, telefonszámok stb. Elkezdtünk telefonálni.
Otthon bejelentettem, elválok. Elköltöztem. Beadtam a válókeresetet.
Naponta 6-8 órát beszéltünk telefonon, tervezgettünk. Mindent
megbeszéltünk, a legszemélyesebb dolgokat is. Úgy tünt kész a
váltásra, de az utolsó pillanatban visszalépett. A telefonok elkezdtek
ritkulni, nem lehetett elérni. Közben év végére a vállás befejeződött.
Már nem hívtuk egymást. Tavasszal elkezdtem sportolni és nyár végén
ismét felhívtam. Heti egy alkalommal  elég jókat beszélgettünk.
Október végén sírva(!) bejelenti, hogy elintézte a férjének a
munkavállalásit és átköltöznek egy másik országba. "Én nem szerettem
volna így élni" mondta. Egy hét múlva indulnak.
November elején megkérdezte haragszom-e rá. Azt válaszoltam csak saját
magamra haragszom, hogy megint hittem Neki. Nagyon rosszul esett, hogy
szinte az utolsó pillanatban mondta el. Mindig az járt az eszemben,
hogy egyszer majd együtt leszünk.
Erre ő azt válaszolta "az hittem egy jót beszélgetünk, majd hívlak".
Én meg azt hittem pár hét múlva felhív, hogy megérkeztek jól van stb.
Karácsonykor kezdtem kiborulni, itthon ülni egyedül nézni a telefont
és várni mikor csörren meg végre. meg különben is a karácsony egyedül
nagyon rossz tud lenni. Üres a lakás, csönd van, tv-t nézni sincs
kedvem. Küldtem a férjének egy emailt amiben gyermekáldást,
boldogságot és anyagi biztonságot kívánok nekik. Január vége felé
kezdtem megnyugodni és szégyelni magam a levél miatt.
Most június vége van, lassan 8 hónapja nem hallottam róla semmit.
Tudom erre szokták mondani, hogy kutyaharapást szőrével. de
valahányszor ránézek egy lányra, azon gondolkodom tisztességes-e
járnom vele amikor másra gondolok. Ennyi év után is eszembe jut Ő,
ahogyan megsimogatta az arcomat és a szemembe nézett. Milyen csinos
volt a lenyugvó nap fényében, fehér pulóverben, fekete nadrágban,
miközben hosszú haját fújta a szél. Valahányszor a Vígszínháznál járok
az utolsó találkozásunk jut eszembe.
Azért van a rengeteg csalódás mert szinte mindenki játszik a másikkal.
Mással randizik, él mint akivel szeretne. És amikor rákérdeznek évek
múlva nem kellene-e esetleg összeházasodni, gyereket vállalni,
építkezni(jó sok hitellel) akkor esnek pofára sokan. Mert a másik csak
átmeneti kapcsolatnak képzelte az egészet, amíg nincs jobb addig jó
lesz ő is. És közben elméleteket gyártanak, hogy a papír nem tart
össze, nincs pénzünk a gyerekre stb.... Persze az igazat soha nem
mondják el az emberek egymásnak.
Valljuk be őszintén egyedül lenni nem jó. De olyan emberrel lenni sem,
akit nem szeretünk tiszta szívünkből.