Ez egy hosszú történet egy jókedélyű dagi lányról, akiből a szerelem hatására egy anorexiás csotrogány lesz.

A kép innen
 

Kedves Szakítós Blog!

Szeretném veletek megosztani a legutóbbi kapcsolatom végeredményét, és egyben szeretném kikérni a férfiak őszinte véleményét a történetemmel kapcsolatban!

A történetnek 2 szereplője van: én (30, lány), és Ő (34, fiú), nevezzük Bélának.

2 éve ismerkedtem meg Bélával, kapcsolatunkat nulláról kezdtük, nem ismertük egymást előtte, csupán a tág baráti körünk volt azonos. Összejöttünk. Nagyon tetszett Béla; tetszett az arca, a teste, a lelke, a humora, mindene az utolsó porcikájáig. Én egy 4 éves kapcsolat után voltam sokkal, Béla kapcsolata 5 év után ment zátonyra. Én hittem a szerelem első látásra, érzésre, hallásra, mindenezésre fogalmában, és magamban, tudniillik, még sohasem választottam úgy, hogy azt később megbántam. Minden kapcsolatomból tanultam valamit. Minden kapcsolatom évekig tartott, sohasem volt részem futó kalandokban, vagy pusztán szexuális együttlétekre minimalizálódott kapcsolatokban, ezek nálam határozottan ki vannak zárva!

 

Kapcsolatunk első napjától össze voltunk nőve, fantasztikusan éreztem magam vele, nála voltunk, ágyban voltunk hetekig non-stop. Én jártam át hozzá mindig, nem laktunk messze egymástól, nekem azonban mégis kellemetlen volt a szituáció egy idő után, mert úgy éreztem magam mint egy fizetős hölgyemény. Ugyanis semmit sem csináltunk, csak szexeltünk. Jó volt, mert megrészegített a f..sz, ahogy azt a nagyöregek szokták mondani. Tetszett, hogy végre tetszem valakinek, szerettem az érzést, hogy kívánatos vagyok valaki számára, és hogy pont egy ilyen dagi lány egy ennyire jó pasinak kellhet. Hatalmasra duzzadt az önbizalmam, szépnek láttam magam mellette. Míg nem a második hónap után valahogy viccelődtünk, és kicsúszott a számon egy iróniával fűszerezett „együtt vagyunk” félmondat. Tényleg csak valami vicc volt, mert én belül tudtam, hogy ez így van, hiszen elválaszthatatlanok vagyunk mióta egymáshoz szóltunk. Mire Béla rám nézett, és értetlenül odavetette, hogy „ki mondta, hogy együtt vagyunk?”. Itt nagyon összetörtem. Mert akkor én csak egy segédeszköz volnék? Láttam persze, hogy sekélyesebb a kapcsolatunk a normálisnál, de úgy voltam vele, hogy mindketten most jöttünk 1-1 rossz dologból, miután kiéltük magunkat (az éveken át tartó megvonás miatt Ő is és én is), majd mélyebb lesz, nem kell sietni. De erre a beszólásra nem számítottam. Nem szeretlekeztünk, nem utyiputyiztuk egymást, csak nem tudtunk egymás nélkül egy percre sem meglenni. Együtt főztünk, együtt tettünk-vettünk, és jól éreztük magunkat nagyon, simogatott, ölelgetett, puszilgatott, csókolgatott. Napjában rengetegszer hívott telefonon, mikor nem voltam ott, keresett, kereste a társaságom. Egyszóval nem éreztem úgy, hogy kóbornumera lennék, akit most határozatlan időre le „stipi-stopi”-zik. Mert arra nem költenek 20ezreket a férfiak telefonszámla formájában.

Szóval ennél a megjegyzésnél megfordult velem a világ.


Szépen lassan elkezdett viharossá válni a kapcsolatunk, ahogy mindkettőnk jelleme elkezdett a másik előtt kirajzolódni. Mediterrán típusú viták havi rendszerességgel, ami verekedésekben, ordítozásokban, berendezések összetörésében öltött testet az Ő részéről. Merthogy Béla olasz volt, de jól beszélt magyarul. Látta, érezte -mert okos ember volt-, hogy megfogott. Átvette azt a szerepet, amit én vettem le magamról az elmúlt négy éves kapcsolatom után, mondván: nincs többé játszma. Tudta, hogy belezúgtam, és elkezdett fenyegetni egy-egy veszekedésbe torkollott nézeteltérés után, hogy vége, takarodjak stb. Merthogy fél év után már hivatalosan is együtt éltünk, az Ő lakásában.

Soha egyetlen párommal nem ordítoztam, verekedtem, ezelőtt. Soha. Egyszerűen azonban ez az ember annyira tudta, hogy mivel lehet a másikat földig rombolni, hogy hihetetlen. Egy idegronccsá váltam mellette. Szóvá tette fél év után, hogy olyan kövér vagyok, mint egy „rohadt bálna”, ami a második hideg zuhany volt. Hiszen soha semmi erre utalót nem mondott, addig szerinte szexistennő voltam. Itt váltam anorexiássá. 65 kilóról 45re fogytam, nem ettem, mert én is megláttam, hogy mennyire csúnya kövér vagyok. A probléma csak az volt, hogy 45 kilósan, is ugyanúgy látni véltem a hájat és a hurkát. 32-es méretű nadrágokat kellett szűkíttetnem a 40-es helyett. Anyám elborzadt, mikor meglátott. De nem voltam elégedett. Egyfolytában az a mondat volt a fejemben. Hogy mondhat valaki ilyet? És pedig ekkor már állítólag kialakultak nála érzelmek is. És a soványságom után egyszer sem mondta, hogy jó vagyok már neki, tetszem neki. A csípőcsontom állandóan sebes volt, mert kidörzsölte a nadrág, a lepedő, mindennek nekimentem, le voltam gyengülve, nem szoktam hozzá ahhoz, hogy ilyen aszott legyek.

Tükörfüggő lettem, mára egyfolytában azt nézem, hogy hol van a zsír a testemen. Az önbizalmam elveszett. Dagadtan azt hittem, enyém a világ, csontosan pedig folyamatosan elégedetlen voltam/vagyok. Egyetemen egyszerűen aludtam, így "eltanácsoltak". Munkát nem kaptam, mert a ”kisugárzásom” nem volt valami megnyerő, sápadt voltam, beesett arcú, és lassú. Nagy nehezen átvészeltük annak a nélkülözésnek a korszakát is, ami a munkanélküliségünkből fakadt, mire jött egy lehetőség: vállalkozást alapítottunk, hogy közös erővel kikecmeregjünk a szarból. Pénz híján a kft alapítását egy családtagja finanszírozta, amely kft-be csak Ő, azaz Béla került be papíron. Ekkor már együtt éltünk 1 éve, én nagyon szerettem, és a heves őrjöngések (mindkettőnkéi!) ellenére őszintén mondta, hogy Ő is engem. Béla tudta, hogy milyen Ő. Saját elmondása szerint is hamar eldurran az agya, kontrollálhatatlan számára az, hogy ilyenkor milyen igazságtalanságokat visít a „szerelme” fejére. Elfogadtam így, mert idővel én is egy dühöngő őrültté változtam mellette. (Azt hozzáteszem, hogy soha nem vert félholtra, vagy ilyesmi inkább lökdösődős volt.) Volt bennem valami gyermeki, ami szivacsszerűen szívta magába az eddig nem látott viselkedési és „probléma megoldási” formákat. Csak így tudtam mellette lenni, ha én is így vezettem le azt a mérhetetlen és szavakban kifejezhetetlen dühöt, amit az igazságtalan viták közbeni megjegyzései okoztak.

Megalakult a vállalkozás, ami most ott tart, hogy Béla dolgozik benne, azaz egész nap ül (6:00-14:00-ig), és netezik, én pedig áruért járkálok gyalog, 40-50 kg (-hátizsákban), aztán mosok, főzök, takarítok, teregetek és utána megyek be dolgozni, leváltani Őt (14:00-tól 21:00-ig).

A testem kezdi feladni, deréktájon sérvem van, ami előtte is volt, csak azzal a különbséggel, hogy most már feküdni is alig bírok.


Majd pedig Béla közölte a mai napon, hogy azért mindkettőnknek bele kéne tennie valamit ebbe a vállalkozásba... Ideges volt, mert mondtam neki, hogy ma nem megyek dolgozni, mert nem tudok létezni a hátfájástól. De ezt a megjegyzését már a 2 év alatt végbement amortizációmat végignézve nem biztos, hogy el tudom felejteni neki. Fizetést nem kapok, mert kezdő vállalkozás révén anyagilag nem tehetjük még meg, viszont mást meg nem tudok vállalni e mellett, merthogy összességében napi 18 órát dolgozom hétfőtől vasárnapig. Így tehát anyagilag sem tudok önálló lenni. A lakás is nagy, és Béla anyukája szerint természetes, hogy a férfiak nem takarítanak, az a nők dolga. Csak míg Béla egész nap üldögél egy széken, én mára nem tudok lehajolni, és az 53 kilómmal egyfolytában azt nézem, hogy mennyi az a minimális ételmennyiség, aminek bevitelével még éppen lesz annyi energiám, hogy ne csukoljanak össze a térdeim a buszra fellépve a 40 kilós hátizsák alatt. Béla, ha itthon van, alszik, mert nagyon fáradt. Egy métert nem megy a vállalkozásának érdekében. Én viszont kénytelen vagyok, mert minden vita közben megkapom, hogy itt lakom ingyen, és mikor nem volt munkám, akkor is ingyen laktam, és az Ő családjától (Olaszországból) küldött pénzeket éltük fel. És ez sajnos tényleg így volt. Sokáig nem kaptam munkát, konyhára sem vettek fel dolgozni, mondván túlképzett vagyok. (Béla ezalatt egy tapodtat sem ment, hogy pénzt keressen). Ez a helyzet. Béla nem akar szakítani, sír és könyörög, mikor azt mondom neki, boldoguljon egyedül, én ezt nem csinálom neki. És én elhiszem, hogy komolyan mondja, hogy szeret, mert ismerem. De akkor miért nem becsül meg? Miért nem segít? Miért nem veszi le a vállamról a terhet? Szex, már 1 éve egyáltalán nincsen, mert azt mondja, hogy mikor veszekszünk, Ő utána nem tud velem együtt lenni. De hónapokig? Ő könyörög, hogy ne hagyjam el, mikor már tényleg semmit nem kapok a kapcsolatból, csak a mélyen a szemembe mondott „szeretlek”-eket és a „te vagy az életem”-eket. Ha nem szeret, miért nem hagyja, hogy véget vessünk ennek? Ha szeret, miért hagyja, hogy tönkretegyem a testem és a „lelkem”- idegrendszerem egy rossz kapcsolatban, szétforgácsolódva?

Férfiak! Mit gondoltok ilyenkor? Túl jó a kényelem, és az all inclusive kiszolgálás ahhoz, hogy legalább kielégítsétek a partnereteket? Mert ha annyira megromlott a kapcsolat, hogy nem áll fel a kedvesedre (holott eleinte 0-24-ben igen), miért nem mondod meg neki? Miért kell valakit hitegetni azzal, hogy ha majd túljutunk a nehézségeken, meg majd ha minden jó lesz, majd ha nem veszekszünk.. blabla. Én annyiszor mondtam, hogy ne kínozzuk egymást, váljunk el, de nem enged. Én pedig szeretem. Ha valakit megszeretek valamiért, nem tudom meggyűlölni. Kiszenvedném ugyan, ha vége lenne (kénytelen lennék), de Ő olyan ember, hogy ha elhagynám, és végre meglátná, hogy mennyire fontos szereplője voltam az életének, akkor sem hívna. Sosem kezdi újra. Én pedig attól félek, hogy ha elhagyom, hogy rájöjjön, mit veszít, elveszítem. És bánni fogom, hogy nem szenvedtem le mellette még 1 évet, hogy kiderüljön, felnőtt-e már agyilag ahhoz, hogy meglássa, nem sok olyan nő futkos az utcán, aki csak nyomorban és depresszióban látta a partnerét, és minden rosszban kitartott mellette, míg nem a jövőjét is felépítette neki, úgy, hogy közben egy tábla csokit sem kaptam tőle az együtt töltött 2 év alatt. Csak az én jövőmmel nem foglalkoztunk egy percet sem. Mert hogy ugye ha velünk bármi történik, akkor mivel nekem nyomom sincs a kft-ben, mindent, amiért dolgoztam, amiért megszenvedtem, amit felépítettem, elveszítem. Ő velem akarja leélni az életét. Én pedig attól félek, hogy ha egyenesbe jön, nem kellek majd neki. Nincs hova mennem jelenleg, így az, hogy elköltözzek, kb. 1-2 hétbe telne minimum. Nincs fizetésem, így azt sem tudom, hova tudnék menni. Addig meg ezerszer térden csúszik, és én ezerszer megbocsátok neki. Szeretném, ha leírnátok a véleményeteket arról, hogy szerintetek mi ez az egész.

 

Köszönöm, ha legalább egy valaki komolyan veszi ezt a problémát, és segít megérteni. Nem tudom elhinni róla, hogy érdekből kellenék neki, pedig minden jel arra mutat. De mikor ezt a szemére hánytam, mert nem bírtam tovább a bizonytalanságot (szex nélkül egy évig egymás mellett úgy, hogy csak 2 éve vagyunk együtt??), napokig nem tudott mit kezdeni magával, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét (persze csak szavakkal). Nem haragszom rá, mert ha tényleg nem szeret, az az én hibám, mert mindig hagyom magam meggyőzni az ellenkezőjéről…


Köszönettel: Z.


U.i.: És persze azt kell, hogy mondjam, hogy a férfitársadalom ne csodálkozzon, hogy a sok lusta anyagias picsa a készbe akar beülni. Én minden értékemet eladtam és odaadtam a páromért, kettőnkért; a két kezem, az erőm, a kitartásom, a testem és a lelkem, mind felajánlottam. Aztán pedig "valamit nem ártana már nekem is beletennem"? Akkor minek az éveken át tartó erőfeszítés, ha egy szempillantás alatt köddé válik?