Most még a CséPé, de aztán meglátjátok, mire készülünk már olyan régóta. Még mindig titkolózunk, de szép és fényes jövő vár rátok, csak szorítsatok ma nekünk!

A kép innen

Kedves Szakítósok!


Ha már felkerült a posztok közé a Cs&P :) is, megosztanám Veletek, én hogy szereztem egyáltalán tudomást a létezéséről...

Nem vagyok egyébként egy féltékenykedő típus, mert ha már valakit a páromnak tekintek, akkor meg is bízom benne. Pont az volt furcsa számomra, hogy egyre többet viccelődöm azzal kapcsolatban a barátomnak, amikor gépnél van, hogy üdvözlöm a barátnőit. Nem jellemző rám... csak valami motoszkált bennem. (Ugyanaz az érzés , mint mikor egy exemnek megtetszett egy lány, bepróbálkozott nála és kosarat kapott.) Nem hagyott nyugodni a gondolat. Mondtam magamnak, tudok minden pillanatáról, érezném, ha mással találkozgatna... de valami akkor sem klappolt.

Aztán egy kósza ötlettől vezérelve nyomozásba kezdtem. Felhívtam telefonon, amikor nem volt otthon (együtt élünk) - mert tudom magamról, hogy nagyon rosszul hazudok. Mondtam neki, hogy szólt egy barátnőm, hogy vigyázzak vele, és szeretném őtőle megtudni a figyelmeztetés okát. Persze hárított, de akkor már tisztában voltam vele, hogy a megérzésem nem csalt. Kiszedtem belőle, hogy iwiw-en nyomul valami társkereső alkalmazásban. Gonosz vagyok, pókerjátszma volt az egész, és semmi lapom nem volt, de úgy voltam vele, jobb tisztában lenni az igazsággal, mint kételyek között vergődni vagy álomvilágban élni.

Annyira szégyellem, hogy így bánt velem. Szerintem már ő is, de a lelkiismerete nem volt elég ahhoz, hogy tisztán játsszon.
A reakció részéről: düh, majd támadás, visszakozás, végül puncsolás. Mennyivel jobb lefordítani kategóriákra, mint átélni, szívvel-lélekkel...
Nem fogok tudni megbocsátani neki. Az exszemmel is szakítottam anno, mert tisztában voltam vele, hogy örökké bennem maradna a tüske, és sokszor eszembe jutna az emlék, kontrollálhatatlanul.

Mondtam neki, hogy nem az a lényeg, randizott-e mással, hanem a szándék. Szerintem az elhatározást és a tettet csakis a lehetőség választja el egymástól.
Én elengedem, csak ne ölje meg bennem a bizalmat, ne támadjon hátba. Annyira félek tőle, hogy abban sem fogok bízni már, aki megérdemelné.

Nem veszekedtem vele, és így legalább nem akadályoztam meg, hogy lelkiismeret-furdalása legyen. Elismerte, hogy egy f@sz volt. Tudom, nem értem volna el semmit veszekedéssel, így meg "jól jöttem ki a dologból", de ez sem vigasztal. Taktikázni a hűségért? Hát milyen világ ez, milyen pasi? És én milyen nő????

Elmagyaráztam neki, hogy én mindig őszinteségre törekedtem, és hogy még olyan dolgokat is elmondtam neki, amiről tudtam, hogy nem tetszik majd neki, de úgy gondoltam, joga van tudni, mert hozzá tartozom.
A bizalmat a nulláról kiépíteni nehéz feladat, de ha valaki mínuszból indul, akkor szinte lehetetlen.

Azt mondta, egyvalamire volt jó ez az egész. Hogy tudja, nálam jobbat sose fog találni, és hülyeség volt, hogy erről megfeledkezett. Hát, ez nem túl biztató szerintem... Tudom, hogy okos vagyok, szép és főleg szerény, de ne azért legyen velem valaki, mert nincs épp szebb, okosabb, szerényebb, hanem mert SZERET ENGEM. Mert rengetegen szebbek, okosabbak és szerényebbek, és ahogy öregszem, egyre több ilyen lesz.

Nagyon bűnbánó volt. Mondtam neki, nem haragszom rá, mert olyan nagy fájdalmat és csalódást okozott nekem, hogy nem tudok a következő szakaszba lépni, és valószínű sose fogom neki ezt megbocsátani - mert csak azt bocsátjuk meg, amit el is felejtünk, és erre emlékezni fogok, amíg csak vele vagyok.

Azért haragszom, mert megint paranoiásnak hittem magam, pedig csak megéreztem, amit titkolni akart. És hát ha valakinek nem lehet hazudni, az az ügyvéd és a pszichológus...