Egyszer volt, hol nem volt - sok párkapcsolat kezdődik így, mert egyszerűen olyan hosszú, fordulatos és sokszor egyszerre érdekes és érdektelen, hogy mesének vagy sorozatként sokkal jobb lenne látni, mint valós sztoriként. Ma egy béna fiúról szólunk, aki nem a mesebeli kiskirályfi.

A mi történetünk Vikivel réges-régen, valamikor gimiben kezdődött. Kellemes társaság volt. Ugyanabba a kéttannyelvű osztályba jártunk, szinte ugyanazon könyveket olvastuk, hasonló poénokon röhögtünk, és jól el tudtunk beszélgetni az élet számunkra fontos kérdésein.

Emlékszem, akkor egyik legnagyobb eszmélésem az volt, hogy mennyire egyedül vagyok a világban. Hogy mekkora egy hatalmas, semmilyen szar az a baráti társaság, ahová akkor éppen tartoztam. Az öneszmélés időszaka volt ez. Akkoriben sok könyvet olvastam, érdekes filmeket láttam, egyre érdekesebb zenéket hallgattam, és talán ennek folyományaként egy csomó kérdés foglalkoztatott. Persze a haverokkal ilyesmiről beszélgetni nem lehetett. Ők Jennifer Lopez seggéről akartak beszélgetni, én meg Garcia Marquezről. Vikivel ez működött is. Nem tűnt ez akkor olyan nagy dolognak, nem volt ez akkor ennyire tudatos, de jó volt. Természetes volt, nem volt benne semmi műanyag. Mintha ebbe az egészbe egyszerre fejlődtünk volna bele ebbe. És élveztem is. És talán ő is. Valami épülőben volt kettőnk között, persze ez inkább barátság volt ekkor, semmi más.

Egy szombat estén az akkor még létező, persze kizárólag fiúkból álló haveri társasággal kocsmáztunk. Az ilyenkor szokásos "Ki a menőbb panelpatkány hülyegyerek?" játékot én azzal fejeltem meg, hogy benyögtem: "Egy hónapon belül le fogom smárolni Vikit!". A történet innentől úgy folytatódott, ahogy a nagy könyben a hozzám hasonló balfaszok számára meg van írva. Bár már másnap megbántam a dolgot, a haverok természetesen ezzel cukkoltak. A lány valamit megsejtett, letört volt, ha jól emlékszem még sírt is.
Egy időben azt gondoltam, hogy azért volt letört, mert tudott a fogadásról. Aztán arra is gondoltam, hogy a fogadásról nem tudott, és egyszerűen azt hitte, hogy közeledni próbálok felé, és ezzel elrontom a barátságunkat. Végülis mindegy. Ha a kettőnk között létezett is bármiféle kapcsolat, az az ő részéről innentől véget ért.
Én pedig ebben a pillanatban ráeszméltem erre a visszafordíthatatlan veszteségre. Akkor és ott rájöttem, hogy szerelmes vagyok. És valahogy éreztem, hogy nem egyszerű szerelemről van szó. Nem csak jól nézett ki és kész, nem csak okos volt. Nem csak valaki volt, hanem Ő volt az, akivel igazán önmagamnak éreztem magam. Akivel talán még a sima csapvíznek is mennyei íze van, ha ketten együtt isszuk meg.

És ugyanebben a pillanatban hasított belém az az eszmélés is, ami az előbbinél is erősebb volt. A veszteség érzése. Annak tudata, hogy a történtek után ebből már nem lesz semmi. Saját balfaszságomra eszméltem rá. A hiba jóvátehetetlen volt, és én, egyedül én követtem el. Végtelen fájdalmat éreztem.

Teltek-múltak a hetek, hónapok, és lassan úgy tűnt számomra, hogy mégis lehet valamiféle változás. Igyekeztem körülötte legyeskedni, egyre többet és többet beszélgetni vele, és próbáltam megmutatni magamból a legjobbat. Sajnos akkor még nem tudtam, hogy a nők pont fordítva működnek:) Valahogy minél jobban próbáltam közeledni, annál inkább távolinak éreztem a dolgot kettőnk között. Úgy éreztem, hogy ez egyre csak rosszabb és rosszabb lesz. Egyszerű volt, és visszafordíthatatlan. Nem igazán érzett ő akkor irántam semmit. Végül vége is lett az egésznek, mikor kiderült számára, hogy szerelmes vagyok. Egyszerűen csak annyit mondott, hogy "Én meg nem."

Az igazság valószínűleg az, hogy csak számomra volt az ennyire világos, hogy ő a só a levesben. Számára ez sohasem tudatosult, legalábbis ilyen szintre ez sohasem léphetett. De azért néha, még így tizensok év távlatából is, amikor erre az egészre visszagondolok, elkap az az érzés, hogy lehetett volna máshogy is. Valahogy, valamiért így érzem. És kurvára sajnálom, hogy nem így lett.