Végre, ilyen már rég volt: lányszopat, lányszív. Én, mint a fentiekből is sejteni lehetett, mondhatni hogy ferde hajlamú vagyok, bár ez nálam annyit jelent, hogy akibe beleszeretek, az lehet bármilyen nemű, ha valamiért jön az a szikra.

Kedves Szakítósok!

Elnézést mindenkitől, de sajnos kissé terjengős lesz.
A történetem nem hagyományos és nem is annyira szakítós, mivel párkapcsolatról sem beszélhetünk, de egy barátság csúnya elromlásáról sajnos igen.
A tanulság: barátságot sose áldozz be szerelemért.

A sztori már vagy 5-6 éves, akkoriban már kollégistaként laktam a fővárosban évek óta, a másik fél pedig abban az évben kezdte meg felsőoktatási tanulmányait. Ja, és hogy pikáns legyek, mindkettőnk személyi száma kettessel kezdődik.

Réka (nem ez az igazi neve) egy nagyon kedves, fiatal lány volt, rövid haj, vékony testalkat, kicsit fiús arc. Mikor a szobatársam lett, egyből meg kellett jegyeznem magamban, hogy igen bejön, de nem is tulajdonítottam jelentőséget az esetnek, hisz nyilván teljesen heteró meg amúgyse akartam bonyolítani az életemet egy lányos kapcsolattal. Egy szó mint száz, ez csak afféle futó felmérés volt, mint amikor az ember megállapítja valakiről, hogy helyes, semmi több.
Én, mint a fentiekből is sejteni lehetett, mondhatni hogy ferde hajlamú vagyok, bár ez nálam annyit jelent, hogy akibe beleszeretek, az lehet bármilyen nemű, ha valamiért jön az a szikra. Volt egy közel egy éves leszbikus kapcsolatom is még 17 évesen, de ezenkívül csak fiúkkal volt dolgom, szintén a hosszabb távú kapcsolatok fajtájából.

De visszatérve Rékára, vele együtt másik két új szobatársat is kaptam, s kezdetben a legnagyobb összhang működött közöttünk, összekovácsolódtunk, ide-oda jártunk négyesben, s tényleg remekül éreztem magam velük.
Azért valahogy a kiemelt szerep Rékának jutott, őt szerettem meg legjobban, nagyon jól összebarátkoztunk.
Őszintén beszélgettünk mindenféléről, egyszer még az is szóba került, hogy nekem volt az a bizonyos kapcsolatom egy másik lánnyal, s ő is elmesélte, hogy egyszer ittasan csókolózott az egyik barátnőjével. Tényleg egyre jobban megszerettem, s idővel őt tartottam a legjobb barátnőmnek, s ez az érzés kezdett kölcsönössé válni.
Időnként incselkedtünk is, de ez még bőven belefért a tréfa kategóriába, nem is nagyon volt jelentősége. Aztán az egyik buliban, ahol mindketten jelen voltunk, ő összejött egy sráccal és azt hiszem, ez volt a fordulópont a történetben.
Én úgy éreztem magam, mint akinek kést döfnek a szívébe, ekkor vált számomra nyilvánvalóvá, hogy menthetetlenül beleestem. Magam sem tudom, miért, tényleg nem volt benne semmi megfontoltság, egyszerűen csak így alakult. Egy kegyetlen tréfaként.
Innentől kezdve egyre szarabbul éreztem magam, sírógörcseim voltak, meg voltam veszve, amikor a sráccal volt. Ez idővel neki is feltűnt, s okos lány lévén a részleteket is összerakta, de nem szólt, talán remélte, hogy nem ez a helyzet, s akkoriban még szeretett is, mint a barátnőjét.

Aztán jött egy buli, amikor megbeszéltük, hogy a pasija (aki nem koleszos volt) nem jön el, hanem csak mi lányok megyünk. Fel voltam dobva mint minden ilyen alkalommal, amikor a közelében lehettem. Már útra készen álltunk, amikor kiderült, hogy mégis jön a hapsija is.
Ettől teljesen kibuktam, megmondtam hogy nem megyek, aztán valahogy rávett, hogy elmenjek én is, cserébe azt kértem, hogy fejtse ki, mit ért az alatt, hogy tudja mire gondolok. A buliban elmondja majd, ígérte. A buszmegállóban előtte kezdtem el bőgni, a többiek nem vették észre, ő igyekezett megnyugtatni.

A buli aránylag jól sikerült, aztán elindultunk a másik helyre, ahol a srác és a haverjai leledztek. Addigra már mindketten ittunk is rendesen, s kihívtam beszélgetni, ami végülis csókolódzásba torkollott. Látszólag neki is jól esett, de láttam hogy ittas, s nem akartam kihasználni jobban a helyzetet, így én hagytam abba. Boldog voltam, naív, lila ködös állapotomban azt képzeltem, hogy most majd jól összejövünk és élünk mint hal a vízben.
Persze nem, mindenféle kifogásokkal elment a sráccal náluk aludni.

Innentől csak romlott a helyzet. Nem bírtam épp ésszel belátni, hogy reménytelen, bizakodtam, próbálkoztam, idegbeteg lettem. Hol szeretni akartam, hol utálni.
Labilitásomat kezdték észrevenni a szoba többi lakói is, őszintébb beszélgetések közben megerősítést is nyertek sejtésükben. Hetekig ők voltak a lelki szemetesládám, biztattak, meghallgattak, segíteni próbáltak, de hiába.

Végül odáig fajult a helyzet, hogy teljesen mogorva és visszahúzódó lettem Rékával, s a többiekkel is. Ezzel védtem magam, s Réka is igyekezett tudatosan távol maradni. Neki is teljesen szar lehetett, mert kénytelen-kelletlen tűrte a próbálkozásaimat csak hogy ne bántson meg.
Végül - egyéb dolgok miatt is - elromlott minden, ők elköltöztek, én meg szegényebb lettem egy nagyon jó barátnővel. Értelmetlenül.
Nem hibáztatom, de magamat se tudom, szar az élet.

Azóta pasizok, több mint 3 éve élek együtt a vőlegényemmel, a sulit elvégeztem, s most jön a baba is.

Végül a szokásos: a kolesz mellett volt a teszkó, rendszeresen odajártunk, Rékával is sokat voltunk, mindketten pakoltunk. Gumit nem vettünk, ha kellett volna, biztos felesben megoldottuk volna. Katona egyikünk sem volt.:)