Jancsi először csak hetente háromszor piált. Majd ütött, ráadásul tök haosnló csajokra mozdul rá.

Izgalmas 11 éves szakítós sztorim.

1998-ban, 23 évesen egy új munkahelyen kezdtem el dolgozni. Jancsi gyakorlatilag már az első nap kiszúrt magának és vicceskedve vacsorázni hívott. Természetesen kedvesen hárítottam, tekintettel a rövid ismeretségre, a "házinyúlra nem lövünk' elvre, valamint arra, hogy így első ránézésre nem volt az esetem.
Az elkövetkező hónapokban amikor csak alkalma volt rá, folyamatosan és kitartóan fűzött (na nem azért, mert akkora bomba nő vagyok). Közben megtudtam azt is, hogy 15 évvel idősebb nálam (fiatalabbnak nézett ki), elvált és két fia van, akik a volt feleségével élnek.
Közel féléves kitartó próbálkozás után mégis megadtam magam: elmentem vele vacsorázni, majd a törzskocsmájába folytattuk az estét. Remekül éreztem magam, Jancsi szórakoztató volt és vidám, sziporkázott egész este.
Két hét múlva hozzáköltöztem.
Boldog fél év következett.
Aztán elkezdett kimaradozni. Alapvetően nincs kifogásom az ellen, hogy a férfiember a nője nélkül is eljárjon időnként a haverokkal, de a heti hármat soknak véltem. Volt, hogy nem is szólt, hogy megy, volt, hogy azt mondta, iszik egy sört és hazajön, ehhez képest hajnali kettőkor még nem volt sehol. Ilyenkor mindig felhívtam mobilon, mert aggódtam érte (előszeretettel vezetett több sör után is). Volt, hogy felvette a telefont és megígérte, hogy mindjárt jön, aztán órák múlva esett haza. Sokszor volt olyan is, hogy egyáltalán nem vette fel a telefont. Így ment ez három hónapig.
Ahányszor kimaradt, mindig összevesztünk. Próbáltam megértetni vele, hogy sok a heti háromszori ivászat és az az én legnagyobb bajom, ha nem tudom hol van, él-e még. Ne mondja azt, hogy mindjárt jön, mondja azt, hogy 5 óra múlva ér haza, de akkor úgy legyen.
Sírtam, mondtam, hogy akkor inkább szakítsunk, de ő mindig könyörgött, hogy maradjak, megjavul, megváltozik, nem fordul elő többet, blabla.
Három hónap szenvedés után én mentem el sörözni Bélával (kolléga) egy kiskocsmába, anélkül, hogy bejelentettem volna Jancsinak.
Úgy este 9 felé már igen aggódott és onnantól fogva 10 percenként hívogatott. Nem vettem fel. Éjfélkor ki is kapcsoltam a telefont, és beszélgettünk tovább Bélával egészen hajnali háromig, majd hazataxiztam.
Jancsi persze lila fejjel fogadott. Kérdezte, hogy hol és kivel voltam. Elmondtam.
Durr egy kurva nagy pofon.
Az étkezőasztalra estem.
Ekkor közöltem vele, hogy köszönöm az elmúlt hónapokat, akkor én most tényleg pakolok és helló.
Bezárta az ajtót, elvette a kulcsomat és közölte, hogy nem megyek sehova.
Pár nap kellett, mire elhitettem vele, hogy persze hogy szeretem és együtt maradunk örökre, így végre egyedül hagyott a lakásban és elment tárgyalni egy délután.
Fél óra alatt minden cuccomat összepakoltam és hívtam egy taxit, közben úgy dobogott a szívem, hogy csoda, hogy nem kaptam infarktust.
Egy olyan ismerőshöz mentem, akit Jancsi nem ismert. Persze egy óra múlva hívott és én megmondtam, hogy tényleg vége, ne is keressen többé. Még egy hétig naponta többször próbálkozott, aztán feladta. Két hét múlva a várost is elhagytam.

Kis színes a végére: A már nem túl boldog időszakban Jancsi nővére mutatott nekem fotókat Jancsiék 18 évvel korábbi esküvőjéről. Félelmetesen hasonlítunk egymásra a volt feleségével.

Muci