Reggel: "Szerinted milyen idő lesz? Mit vegyek fel?" És este: "Borosta. Ma borotválkozzak vagy holnap?"

Sziasztok! Huszas éveim végén sok időt pazaroltam egy olyan hapsira, akiről már az elején kiderült: döntésképtelen. Elmesélem a történetet. Interneten keresztül ismerkedtünk meg. Sokáig leveleztünk, amikor találkoztunk, már szinte mindent tudtunk a másikról. Nem tűnt fel, hogy én választok időpontot, programot és beszélgetőtémát a randihoz. Kedves volt és aranyos. Találkozgatni kezdtünk, és egy hónap múlva már együtt voltunk. Minden szép volt és jó. Az sem tűnt fel, hogy a szexet mindig én kezdeményezem, mivel mindig kapható volt. Úgy fél év után felvetettem, hogy költözzünk össze. Örült neki, kerestünk egy lakást (mindketten albérletben éltünk, szigorú főbérlővel, jobb volt lelépni). Amikor lakásnézőbe jártunk, akkor láttam először, hogy nem túl határozott ember. Amire azt mondtam, hogy jó, arra ő is azt mondta. Ami nem tetszett, az neki sem. No, ez még lehet szimpla véleményegyezés, gondoltam. Találtunk lakást, összeköltöztünk. Itt kezdődtek a gondjaink. Reggel: "Szerinted milyen idő lesz? Mit vegyek fel?" És este: "Borosta. Ma borotválkozzak vagy holnap?" Valamint a napközbeni smsek: "Valalmelyik este Béla átjönne meccset nézni. Szerinted mikor lenne jó?" Szerintem akkor, amikor meccs van... Én döntöttem el, mikor mit csináljunk, mit együnk, milyen ruhát vegyen fel. Én választottam a dezodorját, borotválkozószereit. Én jelentettem be a fodrászhoz. Még az öccse szülinapi ajándékát is én vettem meg, mert "Te nő vagy, jobban tudod, mi kellhet neki." Hangsúlyozom, hogy nem azért döntöttem mindenben én, mert azt akartam, hanem mert ő azt kérte. Amikor a kapcsolatunk második évében végre ráeszméltem, mit is művelek, megpróbáltam az önállóság felé terelgetni. A z öltözködési kérdéseire azt feleltem, hogy nem tudom, vegyél fel mait akarsz. És hasonló stílusban reagáltam le mindent, hátha akkor majd elkezd saját döntéseket hozni. Nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, teljesen kétségbeesett, és egy nap elém ált a következőkkel: "Mostanában azt érzem, hogy nem támaszkodhatok rád úgy, mint régen. Valami történt. Megismertél valakit?" Elmondtam neki, hogy mi van a dolog hátterében. Akkor még jobban kétségbe esett. Sírva fakadt, könyörgött, hogy legyen ismét minden a régi, mert ő ugyan egy kicsit határozatlan, de jó volt neki minden úgy, ahogy volt. Sőt, élvezte, hogy leveszem róla a döntések súlyát. Felvetettem, hogy ezesetben hiába várnék arra, hogy valaha is megérje a kezem, magától biztosan nem jutna ilyen döntésre, maradna minden ahogy most van. Ami ezek után jött, elképesztő volt. Letérdelt, és elzokogta a leánykérést: "Ha azt szeretnéd, akkor összeházasodunk! Miért nem szóltál előbb, hogy ezt szeretnéd? Elveszlek, amikor akarod! Csak rajtad múlik! Ha azt mondod, hogy holnap, akkor holnap!" Aznap döbbentem rá, hogy addig is mindig minden csak rajtam múlott. Minden döntést nekem kellett meghoznom. A teljes felelősséget én vállaltam a kapcsolatunkért. Még az is az én döntésem volt, hogy ebből egyáltalán kapcsolat legyen. Írhatnám azt is, hogy szakítottunk, de én szakítottam, ő meg bólogatott hozzá. Meg sem próbált ellentmondani. Soha semmiben. No jó, egyszer felvetette, hogy "Szerinted nem próbálhatnánk meg együtt maradni még egy kicsit?" Egyik eddigi kapcsolatomban sem éreztem magam domináns félnek. Számomra ez teher. Ha valami elromlik, nem közösen viseljük a felelősséget, hanem csak én. Nem írom, hogy nem tudnék egy ilyen döntésképtelen embert szeretni, hiszen szerettem. Évekig. De többé nem szándékozom senki anyukáját eljátszani. Egyszer elég volt. A.