Mostanában gyakran írják a blogon, hogy "csak szemét-lányos szakítós sztorik
vannak", hát legyen egy a másik oldalról is. A történet nem épp a
szemétségről szól, talán inkább az emberi butaságról.

Pár éve történt, hogy összeismerkedtem egy pasival. Első látásra igazi, mély
szerelem, komoly érzelmek, nem babra ment a játék. Mivel ez karácsony táján
történt, és amúgy sem szoktam rejtegetni semmit, egy beszélgetés alkalmával
csak jót nevettünk azon, hogy nálunk a családban milyen viccesen mennek a
dolgok: karácsonykor macesz-gombócot szoktunk enni. (Tipikus zsidó étel.)
Hogy úgy mondjam, elég demokratikus, nyitott és elfogadó a család, egy kicsi
beütés innen, egy kicsi onnan, de semmiből nem csinálunk ügyet, semmilyen
vallásnak, nézetnek nem vagyunk "elkötelezett" hívei. (Pont a keveredések
miatt.) Ráadásul a politika, és mindenféle nézetek rettenetesen távol állnak
tőlem, és nem tartoznak a mindennapi beszédtémáim közé.

Csodálatos három hónapot töltöttünk együtt, minden klappolt, minden
működött, - megéltem már pár kapcsolatot, nem a levegőbe beszélek, - aztán
egyszercsak jött a hideg víz...Minden előjel nélkül.

Elmentünk vacsorázni, és a kellemes vacsora közepénél egy hirtelen
fordulattal a srác arról kezdett beszélni, hogy hát ő azt gondolta, hogy
majd ezt el tudja fogadni, de rá kellett jönnie, ő nem tud megbarátkozni
azzal, hogy én zsidó vagyok...Puff neked 21. század, demokrácia, miegymás.
Én annyira leblokkoltam, hogy még az asztal alá beesni sem volt erőm a
meglepetéstől. (És melegebb éghajlatra küldeni az illetőt ott
helyben...Később megtettem.)

Utána még sokáig gondolkodtam azon, hogy ez csak egy nagyon véresre
sikeredett lekoptatós duma volt-e, vagy halálosan komoly. Idővel arra
jutottam, hogy a pasi teljesen komolyan gondolta, amit mondott, és képes
volt egy egyébként valóban ígéretesnek kinéző, - bár ezek szerint a jövőben
sem működtethető, - kapcsolatot eldobni a "rögeszméi" miatt.