Sziasztok!
Olvasva a sztorikat, kedvet kaptam én is az íráshoz. Nemcsak azért, hogy nevessetek, mekkora lúzer lehet az embernek leánya idős fejjel, de azért is, hogy tanuljatok belőle: vannak más kultúrák a világban, amik számunkra messzinek tűnnek, de amikor ismeretlenként belelépsz, akkor nagyon nézel mi vesz körül, s mi lett volna ha...!
Bocsánat, kissé hosszú lett, de van benne sok szakítás. Meg hogy mikor kellett volna... :)

Egy csúnya, majnem 6 éves együttélesnek lett vége azzal, hogy amikor valaki mást megkedveltem és elegem lett a még jelenlegi srác folytonos megalázásaiból és egyéb dolgokból körülöttünk, közöltem vele, hogy nálam ez vége, felejtsen el, lépjen ki az életemből, nekem valaki más kell s én erre csak egy FÉL NAPJA jöttem rá, akkor közölte, hogy semmi gáz, ő már évekkel ezelőtt megcsalt s már egy gyereke is született a lánytól mialatt együtt éltünk. Lehidalás.
Akkor döntöttem el: élhetsz valakitől 4000 km távolságra vagy 4 méterre is, a bizalom csakis RAJTAD múlik, s nem azon, hogy a másik mit csinál.
Persze egyet tudok: nem bírom a távkapcsolatot.

Aztán 3 év eltelt. Hol nagy szerelmek, hol még nagyobb csalódások, és közben azt hiszem felnőttem. Csak sajnos egy téren nem: 16 évesen körültekintőbben tudtam pasit választani mint 27 évesen, mert most meg egy naív, a "néha a szerelem nem ismer határokat jellegű" marhaságban hittem. Hát többé nem :)

A történet nem Magyarországon játszódik.
Egy nyelviskolában találkoztam egy csomó arccal s mivel régóta koptatom eme helyen az iskolapadot, nagyon jól láttam, hogy mennek a dolgok: vagy együttjárás, aztán persze mindenki megy haza a maga kontinensére vagy egy-egy éjszaka, de ezeket a fajtákat meg mindenki ismeri és nem sokra becsüli. Főleg a nagyon szigorú muszlim és a párkapcsolatokat még szigorúbban felfogó egyes kelet-ázsiai országok diákjai.
Azért volt egy szép történet: egy 21 éves olasz fiú miután befejezte a kurzust s hazament Olaszba, 2 hónapra rá visszairatkozott a suliba, hogy a 17 éves spanyol barátnőjével még együtt lehessenek. S aztán megint vége az álmok világának, ahol nincs szülő, nincs vallási és kulturális elvárás, csak az van, amit szeretnél: Szerelem.

Szóval nagyon megtetszett egy srác. Persze a legeslegrosszabb mindegyik közül: minden csajra nyomult s már akkor elásta magát, amikor bemutatkoztunk: kézfogás, majd simán belesmárolt a nyakamba! Ekkor már leírtam, de mivel vonzott a bűnös elérhetetlensége állandóan találkozni akartam vele. De neki csak a partik feleltek meg. 6 vodka után. Aztán a hülye szöveg, hogy hazakísérhetlek? Aztán ahogy közlöm vele félúton, hogy fel nem jöhetsz, lestoppol, hogy ő fázik, megy vissza partizni. Oké: ha ekkora lúzer vagy, hogy a kisváros egyik legjobb csaja akar felszedni és barmulsz, hát érdekel?
Adtam még neki esélyt, mondtam, hogy szeretnék egyszer beszélgetni vele, amikor nem ittas, menjünk el kávézni, kiváncsi vagyok rá, satöbbi, ő meg: persze bébi, de nem lett semmi, mivel az ilyen csajok bonyolultak: kávé, meg randi, meg csókok, szóval nagyon hosszadalmas.... Egyszercsak megint rájött, hogy jó lenne hajtania rám, de közöltem vele sms-ben, hogy "A hétvégémet azzal töltöttem, hogy kiverjelek a fejemből, és képzeld, SIKERÜLT!"
Semmi harag, hiszen egy smár volt, ennyi.

A srác és három másik török egymás legjobb barátai voltak. A csajok kerülték őket mint a járványt, mert ezek a legyet röptében, ha lehetett. Ha a négyes 3 idősebb tagja a három testőr, akkor a negyedik, a kisgyerek, a mindenki szerint csak a "JÓ", aki valahogy csak akaratlanul pottyant bele a levesbe, legyen ő D'Artagnan. (Egy muszlim Dartanyan - hát érdekes)
Szóval D'Artagnan, a kistörök akkor épp a szelet csapta egy francia lánynak. Megtanult inni, s miközben a partikon próbált volna minél többet hozzáérni Marine-hoz (aki persze annál jobban távolodott), néha átugrott hozzám mondani egy-két kedves Háj, hogy vagy-ot. És mást, hogy a fianszéja... izéé valami... Én: Miiii, hány éves vagy, hogy már jegyesed van?! 21, de ő nem fianszét mondott, hanem nísz-t, hogy neki milyen kis cuki unokahúgai vannak, hogy hiányoznak neki! Okééé: hát az angolja nem volt jó...
Marine hazament, a srác pedig még csak azt sem érte el, hogy a kezét megfogja, pedig csak erre vágyott: megkért egyszer, hogy vegyem rá a lányt, hogy csak anniyt tegyen meg, hogy kézenfogva a tengerparton sétáljanak együtt mielőtt a lány hazamegy. Ekkor lettem borzasztóan irigy a lányra.
Szóval a haverja miatt én, ő a francé miatti lelógó orral, de egyszer összefutottunk, megsajnáltam, mondtam, menjünk el beszélgetni ha attól jobban lesz. Szomorú volt én meg többször kiemeltem, hogy b-a-r-á-t-s-á-g, nothing else, ok? Ő: persze, hogyne! S míg itt soha senkinek nem mondtam ki a koromat, neki azonnal, hoyg felejtse el, hogy kavar velem, mert 6 évvel fiatalabb (egy), (kettő) másfél hónap múlva megy haza Isztambulba. Ne is álmodjon nyári kalandról, én abból kinőttem! De nagyon vágytam egy kis szerelemre, sajnos...
A törökök körében az egyik legnagyobb poén egy kicsit később ez futotta: "D'Artagnan elkezdett azzal a csajjal angolt tanulni, de két nappal később már a csaj beszélt törökül! "
Nem lehetett lekaparni: kitartó volt, órákig, éhesen várt rám a sulink előtt, s ez nagyon imponált: vártak RÁM! S miután közölte, hogy ne ismételgessem neki, hogy idős vagyok hozzá, mert a koromat magasról leszarja, már kezdett dúlni a love. S az ágyba vezető utat is megtalálta.
Máskor az első megérzésre fogok hagyatkozni: akkor kellett volna kirúgnom, amikor már 3 napja az utolsó momentumot nem tudta megtenni az akcióban. 21 évesen NEM megy?!! Az elején gondoltam: stresszel (egy idősebb nővel?), aztán, hogy szűz (tagadta), de aztán ez már harmadszorra olyan súlyosan megalázó volt, hogy felöltöztem, bőgettem a Linkin Parkot s elküldtem a francba. De ő persze maradt, elkezdett könnyezni a szeme, s közölte, hogy szeret, s az ágy neki nem fontos.
Édes volt. Pár nap múlva megbocsátottam. Aztán már haza sem ment: nálam aludt minden éjjel. S annak ellenére, hogy a család egyetlen szeme fénye volt otthon, az egyetlen fiú, a totál elkényeztetett, aki mindenből a legjobbat kapja, nagyon jól megvoltunk: tényleg nem éreztem mellette, hogy idősebb lennék.
Persze megbeszéltük: ennek vége lesz ahogy hazamegy Törökbe, mivel nagyon zavaró, hogy az angolja nem anniyra jó, mint az enyém, így néha 5 török szótárral beszélgettünk, s mivel a távkapcsolat nekem nem megy, ha nem érhetek hozzá el fogom felejteni, s jó is lesz ez így.
De volt valami, ami közben nagyon fájt: soha de soha nem ajánlotta fel,hogy fizeti a kávémat, vagy bármit. Persze hárítottam volna, csak a felajánlást vártam volna el... S ez egyre rosszabbul esett. Főleg, mivel a barátai meg azzal jöttek, hogy tudom-e milyen mocskosul gazdag? Nem, de nem is érdekel: én nem a pénzéért vagyok vele, hanem mert sírt értem. Mert szíve van. Közben valami azt súgta, hogy nem stimmel a dologban még egy-két apró rész.
De az, hogy elmegy, egyre jobban fájt. Számoltuk a napokat. Aztán az apja végül lefoglalta a repjegyet s nem lehetett mit tenni.
Ment. Az, hogy nekem egy haveri meghívást kellett teljesítenem (micsoda véletlen, épp Isztambulba) egy hónappal később, mint ahogy elmegy, s már a jegyem is megvolt, feljogosított arra, hogy arról beszélgessünk, hogy ott találkozhatunk.
Hétfőn kellett a reptérre mennie.
Szombaton kérdeztem tőle, hogy ha októberben Isztambulban találkozunk, volna-e kedve meglátogatni Pesten karácsony után? Semmi szülőknek bemutatás, ki tudja,addig neki is lesz valakije, nekem is (valami ott belül facsaaaaaarodiiik...), csak mi lenne, mégis...
Erre azt kaptam, hogy :
"Nem, mert nem akarom, hogy reménykedj"
És ezt valami nagyon különös hangsúllyal mondta.
Csend. Nagy szemek. Micsodaaaaaaa?! Reménykedni? Miben? Gyűrűben? Vagy mi? Tudom, hogy a kapcsolatok odaát nem úgy mennek, mint itt: ott nem aludhatna nálam, én nem vagyok muszlim, s nem is kívánok az lenni (nem tudok róla sokat, de ha a saját kultúrámmal és vallásommal elégedett vagyok akkor minek a változtatás? egy pasiért? ), ott a nőknek más a szerepük, annak ellenére, hogy ő világias az nem biztosíték, hogy ha utána megyek nem járok úgy, mint a Lányom nélkül soha főszereplője...
Akkor kellett volna szakítani másodjára.
Persze megbocsátottam: mert mi van, ha tévedek... mégis..., csak mert muszlim? Persze nem eljegyzés, vagy ilyesmi, de talán valahogy esetleg folytatható...
Vasárnap este. Elbúcsúzik minden barátjától, majd hazamegyünk hozzám. Semmit sem beszélünk. Csendben fogmosás együtt, megpróbálunk elaludni. Egyszercsak a párnám nedves: életemben nem zokogtam olyan halkan, mint akkor. Hozzáér a szememhez,
"Csaj, te sírsz?"
"NEM!" S kirohanok a fürdőbe. Aztán vissza, de a szobaajtóban megint elkezdek rázkódni... Végül bekönyörög az ágyba, hogy
"Gyere, sírjunk együtt, jó? Kapcsold fel a villanyt, oké? Hát, ja nem vagy szép ha bőgsz, de én sem!"
Később: "Figyelj, nem vagyok én olyan jó, mint amilyennek hiszel!" S folytatná. De én azt akarom,hogyha elmegy rózsaszín legyen az emléke. így szépen lekussoltatom, hogy "B..meg, hadd én döntsem el, hogy kiért érdemes sírni és kiért nem!"
(Mekkora marha a szerelmes!!!)
Hétfő. Beteget jelentek a munkahelyemen és a suliban, hogy bekísérjem a repterére, mert akkora lúzer, hogy elvész a drága. Idegileg kivagyunk, 2 órát ha aludtunk.
Tudjuk: most kell megbeszélni, a vonatút alatt, hogy ez szép volt, de nem folytatható: mások vagyunk, más a vallásunk, országunk, nem megy.
De kap egy telefonhívást: az apjánál tüdőrákot diagnosztizáltak. Az egyetlen fiú és egyetlen imádott apja. S kideríti 10 perc alatt, hogy erről mindenki tudott, csak Ő nem. Végigsírja a vonatutat. Én vele együtt. Most mondjam, hogy vége? Hát: Szakíts, ha bírsz! Ha van szíved ehhez ekkor!
Elérjük a check-in-t. El kell válni. Valami ott van az agyában, látom a szemén, de csak megcsókol s anniyt mondd: See you in Turkey!
Nem: "... in Istanbul!"
Hát rendben: akkor ennek vége.

Egy hónapig kevés kontakt: az apját kíséri kemóra.
Én: kezdek megnyugodni pár hét után.
Tartom a kapcsolatot az ittmaradt török barátaival, de az egyik dolog szíven üt: egyikük egyszer csak közli:
"Az tuti, hogy nem fogsz a sráccal találkozni Isztambulban!"
Én: "Persze: elfelejtjük egymést és kész. Én ott turista leszek, egy barátomat látogatom, akit nem akarok megsérteni azzal, hogy az ex-szel is összefutok (mivel a haverom egy szegény értelmiségi, s nagyon csalódna bennem ha egy gyártulajdonos fiacskájával lógnék"
Ő: "De tényleg, ne reménykedj! Sosem fog feleségül venni! Tudod, hogy én egy svájci lányt szeretek, s a szüleimet helyreraktam, s nem szólhatnak bele az életembe. És megkérem a lény kezét s kész. De D'Artagnan szülei nagyon nagyon szigorú muszlimok, neki tényleg azt kell tennie, amit azok mondanak neki!"
Én: "Ne haragudj, de ki beszél itt házasságról egy hónap együttjárás és vagy 3000 km távolságról?!?!"
....Házasság? Nem értem...

Aztán a másik: minden ittmaradt haverja elkezd rámnyomulni. De nagyon durván. Mindegyik muszlim: török, kazah... Valahogy olyan ... igen: kurvának érzem magam. Most akkor őt nem tisztelik vagy engem? De kezd elhatalmasodni az érzés, hogy a második.

Eltelik egy hónap: vakációm a haveromhoz Isztambulba. Az ex-szel közlöm, ha van kedve, ideje, elmehetünk egy csájra, de ez rajta múlik, én nem ragaszkodom ehhez. Mindig lemondja: apja rosszabbul van, satöbbi, s közli, ha én nem is akarom, ő azért látni akar, ne legyek már önző!
Fújjj, tényleg az vagyok!
Na, találkozunk. Gyomorideg. Nála: vörös könnyes szemek.
Nekem megint nagyot dobban a szívem.
Nem érünk egymáshoz. Felmegyünk a Galata Toronyba. Elmesélem neki, a barátja mit mondott nekem a házasságról, s hogy ez menniyre nevetséges: ne higgye, hogy nekem bármikor is ez kellett, én nem akarom elvenni a fiatalságát, ráér még ezzel 10 év múlva is foglalkozni.
Hallgat.
Hideg. Vagy csak kikészült.
Pár óra múlva megfogja a kezem, s kijelenti, hogy mennyire hiányzott ez neki: megfogni a kezem. Én megcsókolom. Ő nem igazán. Majd az apja hívja, s
"Menni kell"
Én: "Tudod, a meghívás még mindig áll Pestre."
Ő: "Apám kérdezte, hogy lenne-e kedvem visszamenni angolt tanulni ugyanoda. Azt mondtam: nem."
Uppsz. Bőgök. Persze, szar az a hely, ahol lakom, érthető ha nem akar visszajönni... értem sem.
Én: "Figyelj, akkor sajnos tényleg azt kell mondanunk, hogy szia, mert elszakít két ország"
Ő: "Hát igen"
S elhajt.
Végigbőgöm az éjt.
Másnap kitalálom, hogy nem miatta, de mi lenne, ha egy év múlva odaköltöznék: szeretem azt a várost, sok barátom van ott, s még egy kicsit külföldön szeretnék tanulni, dolgozni. Miért ne ott...?

Magyarul: vak vagyok.
A vendéglátom csak egy oldalát mutatta be az iszlámnak és az iszlám világnak. Ahol minden a te döntésed. És ezt szerettem.
A kedvesnek megírtam a tervemet, s hogy ne féljen, nem miatta döntöttem így. Ő: millió puszi!

S napi 5 sms még 2 hónapig. Remény.
De egyre rosszabb: semmi értelme, mi van akkor is, ha ott leszek? Vele nem menne, tudom. Ő más, mint én. Kikészülnénk hosszú ideig egymással.
Nem találkozunk, s ez rossz. Érzem, ha ez így megy, elfelejt. S én is.
Kéri, hogy menjek, ha egy hétvégére is. Lemondom: tudom, hogy nem láthatom, ha ő az apját ápolja, akkor meg minek menjek?
Majd én ajánlom, hogy megyek: sokat kell dolgoznom ezért a pénzért, de "Csak mondd: Gyere, s én ott leszek, ha 3 napra is! Csak kérlek, foglalj egy hotelszobát nekem valahol a közeletekben! Látni akarlak! Megölelni! Apádért tovább imádkozom!"
Remegő szívvel várom a választ.
A válasz jön:
"Már el kellett volna mondanom, bocsánat, hogy nem várom meg a vizsgádat, de az van, hogy blablabla, menniyre szeretlek, de blablabla, szóval: A jövő héten lesz az eljegyzésem egy lánnyal. Én nem akarom, az apám akarja. S tudod, ő beteg, s a morál ezt kívánja."
Még írt egy fél oldalt de én sosem olvastam el.
Hazudott 4 hónapig. Mert jólesett neki. Tudta.
Majd egy másik levél tőle: "A lányt két napja láttam először. Tudod, ez a MORÁL". S: "Hogy úgy kezeltelek, mint egy ribancot? Akkor lettél volna az, ha eljöttél volna!"

Blokkoltam mindenhonnan. A képei kiírva cd-re. Száma törölve.
Tegnapelőtt, egy hónappal később török idő szerint reggel 9.15-kor volt egy anonim hívásom. Valaki csak vezetett és hallgatta, ahogy hallózom.

Tanulság?
A sok kicsi gyanús kép persze, bár későn, összeállt. hogy én voltam számára a valószínűsíthető első, talán nem kérdés. hogy menekült, mert ekkor és itt volt erre lehetősége, ez is fix.
Hogy haragszom?
Nem: szánom. Mert neki nem felelt meg az mással, amit a barátai megkaptak. Neki szív is kellett.
Hogy megbeszélték az "rossz törökkel", mint a piacon?: "nesze, vidd, egy kicsit zűrös eset, de ha ez kell!" Alkudott is rám?
Hogy megértem?
Talán. Örülök, hogynem az ő kultúrájában élek.
Csak az érzés, mint amikor a Malená-ban elviszik a szűz srácot a bordélyba... Annak a nőnek éreztem magam.
Most azért jobb.

És hogy félreértés ne essék: tisztelem a vallását, mert az egyik legjobb barátom (a vendéglátóm) vallása is ez. Még mindig szeretnék egyszer ott élni egy kis ideig. Még mindig szeretnék megtanulni törökül. Az ő nem régi török barátain kívül majdnem minden barátom török. Mindanniyan megvetik amit tett. Persze elfogadják a másik oldalt, ahogy mostmár én is.
Az, hog valaki török, vagy muszlim, az nem jelenti azt, hogy ugyanolyan aljas, mint ez a példány volt!

Ha eme regényből valamit szelektáltok, légyszi, légyszi, ezt a bekezdést NE!!!!
Köszi :)