Idependent vumannak nem viszünk virágot (se sárga orchideát, se fehér szegfűt, se semit), és semmiképpen sem támadunk a család felől (se apu, se anyu, se sógor, se báty, se semmi.) Különben így járunk.

Kedves Blog!

Bár végigolvastam az eddigi bejegyzéseket (nem kis kárörvendésemre, és persze okulásomra), és számtalan okból kifolyólag történtek már itt szakítások, álljon itt az én egyik történetem mások kárörvendésére és okulására. Garantálom, ilyen indokkal csak keveseknek adatott meg a kidobottság porba súlytó érzése. Ha valaki tudja rá a nyerő válszt, ne sajnálja a biteket a kommetből.

Ahogy az lenni szokott, az ember fiának megtetszik egy lány. Próbálkoztam is nála keményen, de rövid úton kikosarazott, hozzá kell tennem, nagyon udvarias módon. Már épp feladni készültem a reményt, mikoris telefonál a lány, hogy a hétvégén összejöttek két barátnőjével, akik közül az egyiket ismertem is, és persze a pasik voltak a téma, hogy nincs egy normális, meg arra való, meg a többi -férfiaknak számára- üresnek tűnő női locsifecsi. De ami a lényeg, hogy az általam nem ismert harmadik félnek beajánlott a kikosarazóm, hogy bár neki nem voltam az esete, mégis milyen jó fej, meg inteligens, meg kedves, meg megértő, meg..... (á, úgysincs olyan hosszú a blog, hogy kiférjen minden :-) ) vagyok, és ezt a másik lányismerősöm is -tudtomon kívül- megerősítette, szóval belement a lány, hogy találkozzunk. A találkozásra egy farsangi bálban került sor, apróbb nehézségek árán, ugyanis én szentül hittem, hogy a zakóm -melyet egyik azonosítási pontként jelöltem meg- barna, de kiderült, hogy csak számomra, mert amúgy zöld. Így többször elsuhantunk egymás mellett, de legalább megvolt a közös téma, nem az időjárással kezdtük. Igazán jól telt az este, sőt, kissé meg is lepődtem, hogy a végén a következő randira ő ajánlotta az év városomat, és nem nekem kellett 20-30 km-t utaznom. Jól alakultak a dolgok, hétvégén randik, szenvedélyes "úgyhiányoztálahéten" találkozások, öblös telefonszámlák. Már kb. 1 hónapja nyúztuk egymást, mikor előkerültek olyan témák, hogy ki hogy látja az életet, bizonyos helyzetekről mit gondol, stb.. Így visszagondolva persze már akkor furcsának kellet volna lennie, hogy miért beszél egy kapcsolat legelején függetlenségről, elvárások nélküliségről, és hasonló dolgokról. De a rózsaszínű köd megtette hatását, "majd meggondolja magát", hessegettem el a gondolatokat. Aztán persze próbáltam a találkozások intenzitását is növelni, ne csak hétvégenként, pár lopott óra jusson a jóból, de jöttek a programok. Hugival, kollégákkal, családdal, barátnőkkel, fitnessedzővel, kozmetikussal (nem is ismerem ezt a két utolsó szót). És minden hétköznapra jutott egy. Mivel autóm nem volt, az esti/éjszakai vacsorák/mozi vidéken, a már említett távolság miatt pedig nem jelentettek igazi alternatívát. Bár veszekedésig nem fajultak a dolgok, persze a beszélgetésink alatt éreztettem vele a problémát, amire a sírással vegyített "úgy sajnálom, hidd el, hogy próbálkozom" választól a hosszú, néma csöndig mindent kaptam. Kivéve a gyakoribb találkozást. Aztán jött az első ünnepi hétvége, a húsvét. Gondoltam, itt az ideje, hogy legalább látásból megismerjem a családot, így jó előre egyeztetni próbáltam a programot. Nem éreztem még olyan réginek a kapcsolatunkat, hogy a vasárnapi, családi ebéden vegyek részt, ezért egyből a hétfőt ajánlottam, némi locsolkodással vegyítve. Már jött is a kész válasz, hogy ez nála mindig a huga napja, mivel oly keveset tudnak találkozni (ők... együtt laktak), ilyenkor elmennek egész napra kirándulni. Mit volt mit tenni, alkalmazkodtam. Mivel az én családomnak is kinézett egy kirándulás, elterveztem, hogy meglepem. Őrületes hiba volt, ugyanis ettől a ponttól kezdve megállíthatatlan lavinaként követték magukat az események, melynek folyományaként estére már le is vehettem az akkor még csak a képzeletemben működő IWIW-ről a "kapcsolatban" megjegyzést. A főszerepet egy virágcsokor játszotta. Történt ugyanis, hogy az volt a tervem, hogy a családi kirándulást náluk kezdjük, viszonylag korán, míg még otthon található, 15-20 perc alatt letudjuk a kötelezőt, legalább találkozunk, aztán mindenki megy a maga útjára. Így is történt, 8 óra után nemsokkal már ott voltam a házuk előtt, teljes harci díszben, egy csokor a kedvesnek, egy a még kedvesebb anyósjelöltnek. Csengetésemre megjelent az após, és közölte, hogy sajnos elkéstünk, a lányok már vagy egy órája elmentek, a mama pedig templomban van. Hát, gondoltam, így jártam, nem jött be a terv, a virágokat azért otthagytam, jelezve, hogy itt voltam, és ne nálam száradjanak el, hasztalan. Ahogy a NatGeo sorozataiban is hallani néha, "hibák sorozata vezetett a katasztrófához, melyek közül az egyik elkerülésével is meg lehetett volna akadályozni a történteket". Ez volt a második hiba. Az események innentől felgyorsultak. Papa vízbe tette a virágot, mama hazaért, és érdeklődött azok mibenléte felől. Papa elmondta, hogy a lányod udvarlója járt itt, nem találta, itthagyta, elment. Lány hazajött, mama nekiállt, hogy ha udvarlója van, húsvét másnap annyi dolga lenne, hogy ül az ablakban, és várja az ifjú herceget, mert így soha nem lesz úr a háznál (25 évesek lehettünk). Erre lány bepöccent, veszekedett, és felhívott, hogy az ominózus mondatot közölje: "Olyan vagy, mint az anyám!" Erre nem volt válaszom, mert részint látatlanban is megkedveltem a mamát, hogy így kiállt mellettem, másrészt részben egyet is értettem vele. És mivel kifejtette, hogy anyából egy is elég, néha még az is sok, így redukáljuk a találkozásaink számát. Konkrétan a "soha" kifejezést használta. Nos, így történt.

Várom a kommenteket a megfelelő válaszokkal.