Ülök itt a 39. Magyar Filmszemlén, két pofára falom a filmeket, és Gothár Péter megvilágította számomra, hogyan kell hirdetnünk a szakítóblogot. Kertész Ákos novellájából készült fekete-fehér filmjében a női főszereplő monologizál, miközben egy kislány táncikál, majd egyszer csak megáll, és elkiáltja magát:

SZAKÍTS HA BÍRSZ!

Szabad szombaton is dolgozóknak küldöm a következő rövidet. Az ominózus TV2 riport óta tudom Zimány Lindától, hogy a nők* olyanok, mint a majmok, hát íme, eldönthető, hogy mégsem vagy mégis.

*/a sztoriból nem derül ki, de lány küldte a sztorit/

Az én történetem rendhagyó itt a blogon, abból a szempontból, hogy nem a lekoptatószöveg az érdekes, hanem az arra kapott reakció.

Kellemes kapcsolatnak indult, jó éreztük egymást (o: , de pár hónap után kezdett körvonalazódni, hogy ő jobban belelovalta magát, mint én. Akkor vártam egy kicsit, reméltem, hogy erősödnek az érzelmek, de lassacskán nyilvánvalóvá vált, hogy részemről elmarad a rózsaszín köd. Ezért némi vívódás után előadtam neki, hogy mivel ő szerelmes, én meg nem (amivel valójában ő is tisztában volt), bár kedvelem, nem szeretném ezt a kiegyensúlyozatlan kapcsolatot folytatni. Erre azt bírta kérni: "Legalább addig maradj velem, amíg nem találsz jobbat!" (Kívánsága nem teljesült.)