Sziasztok!
 
A mai "A pszichopaták már csak ilyenek" bejegyzés ösztönzött arra, hogy megírjam én is egy - de korántsem egyetlen - szakítós történetemet. Huszonéves voltam, több nagy szerelemmel, hosszabb kapcsolattal a hátam mögött, azt hittem engem már nem érhet meglepetés... (hosszú lesz, előre is elnézést, de csak így teljes)
 
Tehát a történet:
Jó pár éve, egy hosszabb kapcsolat után, rettentően magam alatt voltam és már nagyon vágytam egy társra. A baráti körben rejlő ilyenféle lehetőségek szappanoperai társasági életünknek köszönhetően már kimerültek, illetve a további kombinációk az evolúció tiszteletének köszönhetően kerülve lettek.
 
Szerencsére mindig van egy-két jó barát, barátnő a társaságban, aki a "Van egy nagyon csinos kolléganőm, majd bemutatlak neki, ő felráz téged!" felkiáltással próbál segíteni mások magányán.
(Az "ő felráz téged" kifejezés csak később nyert értelmet nálam.)
 
Szóval, én sem jártam másképp...
 
Egy kedves barátnőm, a cégüknél recepciósként dolgozó lányt akarta bemutatni nekem. Mesélt róla sokat, pár mondatot beszéltem is vele mindig, amíg kapcsolta ismerősömet. A leírásokból csinosnak tűnt, a hangja kedves volt.
 
Már éppen rávettem magam, hogy felhívom a lányt, amikor is meglepetés ért. Ő hívott azzal, hogy közös ismerősünknek születésnapja lesz és rendezzünk neki egy meglepetésbulit a lakásomon. Jól meglepjük és nem mellesleg mi is megismerhetjük egymást. Így is lett, vakrandi nálam (nagyon kellemes meglepetés részemről, ő gondolom csak abban reménykedett, hogy legalább jófej legyek), lakásdíszítés, vendégvárás.
 
A szülinapi buli egy más jellegű (pl.: "tarkónpörgés") blogon egy külön történetet megér, de lényeg a lényeg: a végére - de szép szó - összejöttünk.
 
Én félretéve erős lokálpatriótizmusomat (ti.: a körútön kívül szédülök), elveim ellenére (kövezzetek meg ezekért az elvekért), még Budapest vonzáskörzetébe is kilátogattam, hazakísértem párszor.
 
(Utólag belegondolva, ezeknél a látogatásoknál már az elején gyanakodnom kellett volna:
1.: Első látogatás, ő és anyu otthon, én és két csokor virág érkeztem, mire ő: -Jajj, de szép, miért hoztad? Édesanyja: -Há' mi ez, lánykérés?
Majdnem kiszaladt a számon a "nem ?#!%!, csókolom, ez szimpla udvariasság!", de szerencsére príma nevelést kaptam.
2.: Miért a kutyája kapta a látszólag kényelmesebb párnát...)
 
No, mindenesetre azért szépen alakult a dolog egy-két hétig, nagyon hálás is voltam a barátnőmnek, hogy ilyen remek partit ajánlott nekem. Jókat beszélgettünk, még jobbakat szeretkeztünk újdonsült kedvesemmel, minden klappolt, amíg...
 
a) Gondoltam meglepem: ebédidő, megszereztem a céges kocsit és beállítottam egy csomag eperrel a munkahelyére.
Először nagyon örült, majd mondta menjünk ki az erkélyre, mert mondani akar valamit. Kint, már könnyes szemmel kérdezi tőlem, hogy miért csinálom ezt, miért vagyok ilyen figyelmes, ő ezt nem tudja viszonozni, nem jó ez így. (Próbáltam vigasztalni, mondtam, hogy nem várok el semmit cserébe, elég jó dolog az, hogy ő lett nekem, stb..., és csak a pillanatnyi rosszkedvének betudva el is felejtettem a dolgot pár nap múlva.)
 
b) Csörög a telefon, ő sírva hív: "...minden sz@r, ő milyen szerencsétlen, miért foglalkozom vele egyáltalán..." Mikor rákérdeztem mi történt, kiderült, hogy teregetett otthon és leesett valami ruhája az éppen nem patyolattiszta fürdőszobapadlóra. Szüleim négy éves koromban történt válása óta csak enyhén vagyok szociálisan érzékeny az ilyen jellegű problémákra, de próbáltam vigasztalni, hogy nincs semmi baj, úgy tervezték, hogy többször is lehessen használni egy mosógépet és ha nagy baj történne, Kínában - úgy tudom - még varrnak ruhákat. (Ha nem is ezek a szavaim segítettek pont, de sikerült megnyugtatnom végül.)
 
c) Nálam találkozás, kezében egy kis háromrészre nyitható tájékoztató füzetnek kinéző valami : "Hogyan éljünk depressziós családtaggal, partnerrel" (nem emlékszem a pontos címre) Na itt már (én zseni: már!) sejtettem, hogy valami nincs rendben. Végigolvasva a hat oldalt, mondom neki, hogy ahhoz képest, hogy nem a Lipóton dolgozom, IQ-ból és EQ-ból, szerintem, 80-90%-ban úgy kezeltem a dolgokat, ahogy a kis füzetecskében is tanácsolták. Erre szép kék szemeivel rámnézett és azt mondta, hogy ez remek, de a maradék 10-20%-on még dolgoznom kell...
 
A birka hozzám képest idegbeteg állat, ezért erre nemigen reagáltam, sőt - szereztem egy fehér köpenyt, nem, nem szereztem, - megpróbáltam mindenben még odafigyelőbb lenni. Megpróbáltam, nem sikerült:
 
d) Nálam. Vacsorát főzök, kajálás, utána késő estig szeretkezés. Reggel ébredés, tökéletes szeretkezés, összebújás, TV-bambulás, pihegés.
Hogy még jobban a kedvében járjak leszaladtam friss croissant-ért, tejért. Ágyban tálalom, mikor is látom, hogy mindjárt eltörik a mécses...
Copy+paste fentről: ...már könnyes szemmel kérdezi tőlem, hogy miért csinálom ezt, miért vagyok ilyen figyelmes, ő ezt nem tudja viszonozni, nem jó ez így...
Sőt: Maradjunk csak telefonkapcsolatban, majd jelentkezik, amikor úgy érzi kész lesz rá (rám), addig ne is keressem, hagyjak neki egy kis időt, hogy összeszedje magát.
 
(Próbáltam óvatosan fogalmazva jelezni neki, hogy mind baráti, mind ismerősöm szakmai segítsége bármikor rendelkezésére áll, csak szóljon.)
 
"Addig ne is keressem" kérését félig tartottam csak be, mert 2-3 naponta küldtem neki sms-t, hogy vagyok, várok, ...
Ezután már csak egyszer hívott 2 hét múlva, hogy nem megy neki ez a telefonos kapcsolattartás (akkor hívott először!!!), vége.
 
És eztán bármit is próbáltam, tényleg vége lett.
 
Nu, ekkor hívtam kedves ismerősömet, hogy megköszönjem neki a remek társközvetítést.

"Szívesen, máskor is!" volt a válasz...

Bár, ha belegondolok, működött: Fel is rázott és még azt is megtanultam, ha a jövőben "különcöt" akarok magamnak, nem kell feltétlen a debiltagozatra járni ismerkedni, elég egy segítőkész jóbarát.
 
Üdvözlettel: Holva
 
(1. Természetesen tudom, hogy a depresszió komoly dolog, nem kigúnyolni akartam ezt a betegséget. Mikor kiderült számomra, hogy ő nem kicsit depressziós, a pár hónap alatt, amíg együtt voltunk igyekeztem minden segítséget megadni neki, de aki nem akar magán segíteni, azon más sem tud...
2. Közvetítő barátnőmet kérdezve az is világos volt, hogy nem egy szerető vagy harmadik-negyedik fél miatt volt ilyen, hanem tényleg beteg volt.
3. És - bármily hihetetlen -, én is csak később tudtam jót nevetni ezen a történeten. Nem is a pszichiátriai doktorijukat védők feltüzelésére ragadtam billentyűzetet, hanem, hogy vidáman kiírjam magamból ezt az akkor nagyon is szomorú esetet.
4. Újraolvasva egy nyitott kérdés maradt, de szerintem nem is a kutya miatt történhetett, ami történt.)