Volt egy csajom. S miként mai napig nincsen fogalmam arról, hogy a kettőnk közötti kapcsolatot miként nevezzem, így azt sem tudom pontosan, hogy ennek a vége szakítás volt, vagy sem? Gondoltam egy bátrat: a köznek történetem véleménynyilvánításra feldobom.

Nyár volt, sűrű fesztiválszezon, alkalmi kalandok jöttek-mentek, ráadásként ezzel párhuzamosan virtuálisan is fűzögettem a gyöngyöt, már amennyit találtam.

Intenzíven leveleztem a Lovebox-on vagy 2-3 szimpatikus lánnyal, akik nem csak fotóik alapján tűntek bíztatónak, de írási stílusukkal is becserkészték fantáziámat.

Különösen az egyik! Igéző tekintetű barna, mély dekoltázzsal, széles szókinccsel és frappáns válaszokkal. Korombeli. Vagyis szokásaim cáfolandó végre nem diáklány, hanem egy igazi felnőtt nő, céltudatos, önálló, kreatív… na de nem dicsérem tovább, mert nem is biztos, hogy megérdemli.

Szeretek írni, főként, ha van, aki inspirál. Imádtam leveleket kapni. Tőle! Ezért nem is akartam én kölcsönös szimpátiánkból érlelődő találkozásunkat nagyon elsietni, mert tartottam egy szikrányit attól, hogy akkor oda mindannak az illúziónak, amit képzeletemben köré építettem.

Persze a kíváncsiság hatalmasabb úr a türelemnél. Ezért egy alkalommal, amikor bringával mentem dolgozni, írtam neki, hogy hazafelé menetben megállok a munkahelye előtt, jöjjön ki elém néhány percre, ha úgy tartja kedve.

Jött. És a néhány percből lett vagy 2 óra ott a Duna parton, a malterszagú új magyar felhőkarcolók árnyékában. Búcsúzásunkkor az arcra puszi az átlagosnál kicsit hosszabban csattant, pólusaimba szívtam illatát, így ekkor már sejteni véltem, nem fog sokáig váratni minket a folytatás.

Sokáig nem, de azért semmi kapkodás! Én ugyanis elhúztam Volt fesztiválra haverokkal, ő ugyanebben az időben Horvátországba a barátnőkkel – ugye azok a jó előre leszervezett csajozós/pasizós bulik, amiért imádjuk, ha nap, mint nap kisüt a nap.

Mindketten sikeresen túléltük a ránk kimért megpróbáltatásokat. Sűrű sms-váltások tartották bennünk szinten a bimbódzó vonzalmat, így nem volt nagy meglepetés, hogy lebeszéltünk egy következő randit, ahol hosszasan csevegtünk, ismerkedtünk, kacérkodtunk… jó csapolt belga sörök társaságában.

A legközelebbi alkalom, amely jó ürügyül szolgált viszontlátására, egy Zöld Pardon béli 30Y koncert volt. A hídon átsétáltunkban simán elszopogattunk egy üveg bort, áldásos hatásaként útjára indult az első csók… és megérkezett, szívem előbb jajveszékelt, majd hevesen dobogott, igazán jó volt, na, s ráadásul igazán remek háttérzene szólt.

Utána hazakísértem. Megkérdezte, fölmegyek-e? Mondtam, örömmel. Természetesen reggelig maradtam…

Boldog voltam, kielégített – testem, lelkem izgalomban.

Aznap, másnap, harmadnap: már-már szerelmetesnek tűnő üzenetek, telefonok, rövidtávú tervek, melyben az is szerepelt, hogy elutazik egy barátnőjével a régi egyetemi városukba wellnes-hétvégére, pihenni, régi diáktársakkal mulatni. Mikor a vonaton robogott odafelé, még beszéltünk és leegyeztettük, hogyha majd tudja már melyik vonattal érkezik, akkor én ahhoz igazodom, és kimegyek elé.

Aztán kikapcsolta a telefonját…

Amikor vissza, lényegében már az sem változtatott semmit. Több sms-t írtam, egyre sem válaszolt. Sokszor hívtam, egyszer sem vette fel. De még a hétvége elteltével sem, vagyis gyaníthattam, hogy lapátra tettek, vagy valami nagyon indokolt eset játszik közre, mi minimum hihetetlen.

Felhívtam a munkahelyi számán, kísérletképpen. Jé, a kagylót rögtön felvette. Majd azonnal lerázott, hogy bocsássak már meg, de sok most a dolga, s hogy ne értsem félre, nem velem van baja, csak most mindenki hagyja békén, magányra van szüksége!

Ja? Értem én, hülye vagyok, persze.

A Lovebox-on talán még ma is fenn van, de a történetünket követő 1 hónapban, míg még én is, bizonyosan, és mert a megválaszolatlan leveleinek száma folyamatosan csökkent, talán nem is egészen inaktívan…

Pár hónappal később, értetlenségem szülte, hogy újra kezdeményeztem, s megint levelezni kezdtünk. De tartott ez egészen addig, míg meg nem bátorkodtam kérdezni, hogy mi is volt akkoriban a szakításunk oka? Hopp, mint Merlini Dávid, itt megint eltűnt.

Aztán nemrégiben eljött velem egyszer spontán moziba – amit két órával a film kezdése előtt egyeztettünk -, bár először azt sem tudta ki vagyok, mondván elveszett a régi telefonja. És eljött, noha nem hittem volna! De olyan hűvösen viselkedett és tárgyilagosan, mint még soha, így a film után két irányba mentünk, ki-ki haza, és ezúttal már én sem kérdeztem, mi volt anno szakításunk oka, mert bár elvben érdekel, nem változtat azon a tényen, hogy ma egy diáklánnyal megint jó nekem.