Kedves Szakítós!

Bejelentkeznék egy régesrégi történettel...

Kati (álnév) a gimi második osztályában került közelebb hozzám, addig olyan kutya-macska viszonyban kerülgettük egymást. A szépen alakuló szerelmünkkel párhuzamosan fedezgettük fel egymás testét, így harmadik végére, ahol és amikor tehettük egymásnak estünk... A megyeszékhelytől kissé távolabbi városkákból jöttünk, kollégisták voltunk mindketten. Haza sem akartunk járni, annyira jól éreztük magunkat. Persze, megtartva régi szokásainkat, marakodtunk, de úgy éreztük, nagyon egymáshoz valók vagyunk.

Egy nap a szüleim bejelentették, hogy néhány hónap múlva költözünk, nagyon messze. Az új városban erősebb középiskola, nagyobb eséllyel indulok majd az egyetemi felvételin, stb... Rendes jótanulóként beláttam, igazuk van, tudtam, menni kell. És tudtam mást is, mivel Katica előtt volt már egy barátnőm, aki Németországba költözött- tudtam, hogy nincs távkapcsolat. Nem volt internet, csak telefonfülkéből lehetett telefonálni... A levelek pedig egy idő után elkoptak... Reménytelenül búcsúztam Katitól, bíztatott, hogy fenntarthatjuk a kapcsolatunkat, hiszen levél, telefon, stb... legfeljebb kevesebbszer huncutkodunk a tanári asztalokon. Nagyon lelkes volt, de én bizony sírtam.

Elköltöztünk. Új iskola, egyházi, új szokásokkal. Szombaton is voltak órák. Kövér, szentfazék lányok, és éretlen fiúk, akik szünetben faszverőpartit tartottak a budiban. Ezt a szórakozásformát már letudtam hetedikben, éretlen pöcsöknek tartottam őket. Egyre rosszabb hangulatban mászkáltam az ismeretlen városban, nem voltak barátaim, az osztálytársaktól hánytam... Írtam Katinak a tíz oldalnál soha nem rövidebb leveleket, minden zsebpénzemet telefonra költöttem. Ugyanígy ő is. Reménykedtem, mert hallottam a hangján, hogy vágyik rám, a levelei csodálatosak voltak...

A régi barátaimmal szervezett szilveszteri mulatságon Katival bezárkóztunk egy szobába és másnapig nem jöttünk elő, meglehetősen antiszociálisak lehettünk... A tavaszi szünetben is vele tölthettem néhány napot, a régi iskolavárosunban legjobb barátnőjének meglehetősen liberális anyukája volt, az orrunk sem látszott ki az ágyból. Igyekeztünk jól eltölteni a rendelkezésünkre álló időt.

A találkozások után még vastagabb leveleket írtunk egymásnak. Írta, hogy belépett az iskola színjátszókörébe és nagyon érdekes embereket ismert meg és turnézni is fognak.

Az érettségi hajrá előtt Kati a színjátszócsoporttal a városunkba érkezett. Nagyon örültem, a szüleimnél nem volt probléma hogy kettőnknek ágyaztam... Másnap szombat volt, neki este előadás, kérte, hadd kisérjen el az iskoláig. Békésen baktattunk kézenfogva. Egyszercsak egy kék Zsiguli állt meg mellettünk, kinyílt a jobb oldali ajtó, bekukkantottam, és meglepetésemre az akkor népszerű katonás TV-sorozat főhőse szólt Katinak, hogy mehetnek. Álltam kővé meredve, Kati bűntudatosan nézett rám, kaptam egy csókot, és beugrott az autóba. Elvánszorogtam az iskolába, néhány tanár megjegyezte, milyen rossz bőrben vagyok, túl sokat tanulok, én meg a balekságomon morfondíroztam. Tudtam, hogy nincs távkapcsolat, de a levelek, telefonok a ritkás találkozások mind valódiak voltak. Úgy gondoltam, nem volt illúzió. És mégis. Próbáltam humorosan érzékelni a dolgot, mert ugyan kinek a csaja lép le így? Anyámnak már el tudtam mondani a dolgot, ő viszont harsányan kurvázta Katit, még nekem kellett csitítani...

Az érettségi bankettre régi osztályommal tartottam, inkább keresztülvonatoztam az országot, az új osztály nem érdekelt. Persze, kíváncsi voltam Kati történetére, szerettem volna magyarázatot kapni, miért tette, miért így... Nem sikerült. A színész ott volt, ezúttal egy hófehér BMW-vel... Hogy tudtam volna csóró vonatos kölyökként felvenni a harcot egy (akkor) ismert színésszel? Veszítettem. Bánatosan ittam, és Kati legjobb barátnőjével igyekeztem vigasztalódni, akinek nem volt ellenére, be is cipelt egy szobába, de olyan súlyosan eláztam 3! sörtől, hogy bizony a vigasztalódásból is kudarc lett. Megint sírtam, ezúttal két ok miatt, a végleg elveszített Kati és a készséges barátnő előtti felsülés miatt.

Kialudtam magam és hazavonatoztam.

Katit nagyjából 10 év múlva láttam viszont. Ugyanolyan cserfes, közvetlen volt, mint amikor együtt jártunk, de alaposan meghízott. Nem dörgöltem az orra alá semmit, csak magamban hálálkodtam a sorsnak, hogy a fenti módon, de vége lett. Azóta is jóban vagyunk, néha találkozunk, de soha nem beszéltünk a zsigulis napról.

Tanulság nem sok, de velős: 1, nincs távkapcsolat, 2, ha már a volt barátnő legjobb barátnőjével vigasztalódna az ember, legalább ne rúgjon be, mint egy állat, 3, férfi nem sír, nagyot nyel és keresi a további lehetőséget