A feladványok hete folytatódik a szakítósblogon, ide sem tudok címkét tenni: ki szakítson kivel? Mindkettőt elhagyták, mindkettőnek fáj, egymással vigasztalódtak, most meg egymástól nem tudnak szabadulni. Hajrá kedves kommentelők, itt a nagy alkalom, szétfúrhattok vagy összehozhattok egy párt.

A fotó a Pop, csajok, satöbbi című filmből

Szia Szakítósok!

Megírok Nektek egy történetet, ami nem klasszikus szakítós sztori, bár van szakítás, nem egy, hanem mindjárt kettő is. Más az eddigiekhez képest abban is, hogy nincs még vége. Neveket nem írok, a sajátomat se, de talán nem is lényeges… 

A lányt (legyen  praktikusan L. ), majdnem két éve, egy barátom barátnőjeként ismertem meg. Ők akkor együtt jártak, s L. számára az én jóbarátom (legyen akkor ő B.), volt az első, igazi, komolynak mondható nagy szerelem.

Úgy alakult kezdettől fogva, hogy viszonylag sok időt töltöttünk együtt, hármasban, nagyobb társaságban és L-el kettesben is. B egy pillanatig sem féltette tőlem. Nem csak azért, mert L se látott, se hallott a szerelemtől, hanem azért is, mert én akkoriban voltam túl egy nagy szerelmet követő szakításon. Igaz, nekem nem az első nagy volt, de hosszú és számomra nagyon fontos kapcsolat ért véget egy olyan lánnyal, akivel el tudtam volna képzelni az életemet. A szakítás úgy ért mint egy ökölcsapás. Lelkileg padló, azt hittem beledöglök a fájdalomba. Élni sem volt kedvem, nemhogy csajozni, egy barát barátnőjére meg végképp nem hajtottam volna rá.

 

L amennyire tudott, megpróbált segíteni, vigasztalni. Bár sokkal ( 14 évvel) fiatalabb mint én vagyok, meglepően jókat lehetett vele beszélgetni mindenféléről. A korabeli lányoknál komolyabban, érettebben gondolkodott és viselkedett, mindenféle szempontból.

Nemsokára úgy éreztem, mintha évek óta ismerném. Mindent tudtunk egymásról, szégyenkezés nélkül meséltünk el magunkról mindent egymásnak. ( Ez utóbbiból neki a koránál fogva  kevesebb volt) Sokat jelentett, hogy valaki hajlandó volt végighallgatni egyáltalán. A saját baráti köröm eleinte türelmes volt, aztán elunták, hogy hónapokkal a szakításom után is szenvedek mint a kutya, ahelyett, hogy a „harapást szőrével” gyógymódot választanám. Gondolni sem akartam tudtam ilyesmire… a mai napig él bennem egy titkolt remény, persze az eszemmel tudom ; hiába …

Bár ne így történt volna, de alig egy év telt el, s L szorult rá arra, hogy vigasztaljam és tartsam benne a lelket. B szakított vele minden előre látható ok, nélkül. Szegény lány, úgy érezte vége a világnak. Nem csak a szakítás váratlansága ejtette kétségbe, hanem az is, hogy B, szinte a különválásukat követő naptól, kifejezetten ellenségessé vált vele szemben, minden különösebb indok nélkül. Még a „maradjunk barátok” variáció sem működött, holott L – ezt biztosan tudom – valóban őszinte szerelemmel szerette.

Szerencsére, legalább kettőnk barátsága megmaradt. Változatlanul sok időt töltöttünk együtt, szívesen csináltunk közös programokat kettesben, vagy az akkor már közös barátainkkal. Egy ideig B is tagja volt a társaságnak, ilyenkor azért megpróbált normálisan viselkedni az exével.  L  őszintén megmondta, hogy  azért örül leginkább ezeknek a programoknak, mert legalább esélye van arra, hogy találkozzon B-vel, hátha csoda történik… Nem történt, ráadásul B  munkahely váltás miatt hosszabb időre az ország túlsó felébe költözött. A mi barátságunk időnkénti sms-ekre, néhány mondatos msn-re korlátozódik. L-el még ennyi sem, bármennyire reménykedik, bizakodik még mindig.

Aztán…Hát, igen. Egy este megtörtént amit korábban elképzelni sem tudtunk. Egymás mellett ébredtünk egy izgalmas és szép éjszaka után…S szinte azon nyomban megállapodtunk abban, hogy bár nagyon jól éreztük magunkat „így” is, ennyi volt. Ő mást szeret, én mást szeretek, ráadásul a korkülönbség…esély nincs arra, hogy ebből hosszútávon működő, mindkettőnk számára megfelelő kapcsolat legyen.

A baj az, hogy a megállapodásunk sem működik. Ideig-óráig, néhány napig. Aztán megint egy ágyban ébredünk. Szinte minden szabadidőnket együtt töltjük, hirtelen nem tudnék olyan embert mondani, aki jobban ismer és fontosabb számomra mint ő, s tudom, hogy így van ez fordítva is. Szinte naponta találkozunk, s ha nem együtt vagyunk akkor ott az sms, msn, stb. Bár mindketten tudjuk, hogy amit érzünk egymás iránt az nem szerelem, mégis nagyon jó együtt mindenhogyan .Hiányzik ha nincs velem, és én viszont neki. Megállapodtunk abban, hogy  nem gátoljuk egymást egy új kapcsolat kialakításában, ha egyszer túl leszünk a saját nagy szívfájdalmunkon. De arról egyelőre nem tudunk, merünk beszélni, hogyan leszünk majd túl egymáson. A közeli barátok tudják mi a helyzet, a külvilág számára változatlanul csak nagyon jó barátok vagyunk…

Vannak jelentkezők nála is, nálam is, elmeséljük egymásnak minden részletét. És megijeszt, hogy mostanában zavar. Nem mondom neki, mert nem mondhatom. Az ő „felnőtt” élete (17 éves ), szinte csak most kezdődik, kezdődött. Okom sincs rá, mert L-re jobban „vigyáz” a korábbi szerelmi csalódása, mint egy testőr. Barátkozik, flörtölget, de szinte még egy találkáig sem jut el senkivel. Nem miattam, saját maga miatt. Azt mondja, neki így jó, nem akar mást.

Közben pedig nekem is szükségem lenne valakire, akinek nem pusztán a baráti szeretete és a teste az enyém, hanem a szerelme is, aki engem akar nagyon sokáig, vagy élete végéig. Szükségem van arra az érzésre, amikor az embernek egy kicsit összeszorul a gyomra és elakad a lélegzete, akárhányadszor látja meg a másikat, akit szerelemmel szeret. Volt is ígéretes jelentkező, de  valahogy mégsem működött igazán a dolog egyikkel sem. L tud róluk. Tartja magát a megállapodásunkhoz, de látom rajta, hogy nagyjából ugyanazt gondolja, mint én. Zavarja.

Tudom, hogy én vagyok a felnőttebb, nekem kellene megoldást találni erre a helyzetre, amiről mindketten tudjuk, hogy csak átmeneti lehet. De képtelen vagyok rá.                                   

Hát ennyi. Vélemény?