"Az én szakításom - igazi, bár nem véres, csak egy kicsit" - ez volt a levél subjectje, de ilyen durva sztorira nem számítottam, főleg nem a legkedvencebb magyar városom előterében kirajzolódva.

 A fotó a pecs.hu oldalról származik

Nem ma volt, van már talán 3 éve is, hogy belebetegedtem egy szerelmi bánatba, vagy nem is voltam szerelmes?

Már jó ideje dolgoztam egy multinál, rengeteg fiatal között. Elvből nem lődöztem házinyúlra, bár egy-két flört azért akadt. (Legalább kétszáz 30 alattival melóztam...) Egy decemberi napon, besétált a call centerbe, frissen borotvált koponyával - gyengéim a tar fejek - és csak úgy spontán az ujjam egy okét mutatott, Gábor meg nevetett (Igen ,ez a neve, tényleg). Nem sok idő telt el, talán egy órá, már lent kávéztunk és beszélgettünk a dohányzóban. Mivel éjszakáig dolgozott ezért elég abszurd időpontra beszéltük meg a randit, persze, hogy nálam. Ment minden, mint a karikacsapás. Finom cigik, csoki, gyümölcs, szex. Épp 26 múltam, már nagyon jó lett volna valami komolyabba belemenni, mert csak tengtem lengtem, mint a kertész, egyik meleg ágyból a másik meleg ágyba. Gábor kapható volt a szerelemre, mély érzésű, kicsit zárkózott, de kedves és nagyon vagány fiú. Szóval két hét múlva odaköltözött az albimba. Jó volt. Eljártunk dolgozni, a beosztásunkat próbáltuk összeegyeztetni, esténként vacsi, ez-az, néha el erre-arra. Szóval minden oké volt. Rózsaszín mondhatnám, de nem vagyok egy romantikus típus. Minden frankó volt. Nem voltak volt csajok, volt csávók, nem volt semmi csak mi. Teltek, múltak a hetek, még mindig minden jó volt. Na, gondoltam egy merészet, hogy akkor gyere velem az én városomba, megmutatom mi nekem Pécs.

Örült, jött. Ismerkedett anyuval, nagymamival, öcsikkel, haverokkal, barátokkal. Tényleg minden cool volt. Sétáltunk fotóztunk, megmutattam neki egy elhagyatott szénmosót, imádtuk a napsütést, felmentünk a TV-toronyba, tervezgettünk, hogy oké akkor még egy-két év Bp-n, valami nagyot csinálunk és akkor veszünk a mi mediterrán városunkba egy házat és jó lesz. Na még aznap visszavonatoztunk Bp-re, hazamentünk, összebújtunk. Éreztem, hogy valami nem klappol. Nem tudom mi - ja még mindig nem tudom mi - és rákérdeztem: mi van? van valami? válasz: aha, valami megváltozott, már nem érzem azt. Na és akkor paff. A legmagasabb rózsaszín, habos-babos felhőről lerúgott a pokol legmélyebb bugyrába. "Jó volt." konkrétan fel sem fogtam. Ott a cucca, minden jó, minden szép, tervezgetünk és rá 3 órával azt mondja, hogy NEM. Mi van?!?!?! Kérdeztem így. Kérdeztem úgy. Nyitott és zárt kérdések sora hangzott el a számból. Semmi válasz. Nem tudja. Ez van. Oké sírva, ölelkezve együtt aludtunk, én másnaptól zombiként jártam melózni - ugye nem felejtettétek el: EGY HELYEN DOLGOZTUNK - és kész vége ennyi. Lenne, ha... (na, most nem az jön, hogy felmelegítettük a káposztát), úgy két hét múlva ne eszméltem volan arra, hogy baszki egy hete késik... Eszembe sem jutott elmondani, megtartani, egyáltalán tudomást venni róla. Aztán csak elmondtam, csak abortáltam, csak kifizette. Lefogytam vagy 10 kilót, volt olyan hét, hogy nem aludtam, viszont tudatmódosító nélkül hallucináltam.. .és kellett egy másik ember, aki feledteti az egészet. Nem jött össze, nem felejtek. Szutyok egy sztori mi?

És, hogy mi van azóta? Két éve szerelem van, minden van. De! A mai napig előfordul, hogy úgy bújok oda a szerelmemhez, hogy a fejemben megszületik a gondolat, hogy baszki, most mondja majd azt, hogy nem. Szar érzés, úgyhogy: Köszi Gábor a tapasztalatot és, hogy megtanítottál nem megbízni senkiben.