Végre! Jó kis lekoptatószöveg, végre felnőttektől, az elmebetegség határát súrulóan  féltékeny fiúval, és az internethasználók örök rémével, a borzalmas közösségi szájtokkal. Kaptok érte John Lennont. 

Életem legfurcsább szakítását éltem át a napokban. Számomra vicces volt, még soha nem szakítottak velem e-mailben. Tulajdonképpen nem is volt ez még igazi kapcsolat, épphogy csak elkezdődött valami kettőnk között.

Már a legelején is tisztán látszott, a fiú (28) nagyon féltékeny típus. Féltékeny volt a barátaimra, az ő barátaira és úgy általában az emberekre, még az exemre is. Én (27) nem igazán szeretem a féltékenykedést, főleg ha túlzásokba esnek, de gondoltam majd változik a helyzet. Két nappal ezelőtt kaptam egy e-mailt, kövér gázzal indítva:

 

 „Szia, látom te már másfelé kalandozol, a megérzéseimben nem csalódtam sose, miért jó neked, hogy **** oldalon regisztrálsz egyedülállóként? Ha neked is lehet, akkor nekem is, nem? Elég gyenge kifogásokkal jöttél nekem az elmúlt pár napban, volt már hasonló eset és mindig igazolódott, amit megéreztem. Mást már nem fűzök hozzá, mert aki így viselkedik azért feleslegesen koptatom a szám. Légy boldog”

Mondanom sem kell, fogalmam sem volt, miről beszél. Azt hiszem itt kellett volna annyiban hagynom a dolgot, de szeretem tudni, hogy ki miért bánt. Válaszoltam neki, hogy nem tudom miről beszél, de köszönöm a bizalmat, mert lehet bármennyire is vonzó a társasága, ha nincs meg az alapvető bizalom két emberben, akkor megette a fene az egészet.

Na, erre kaptam vagy tíz választ, vádaskodásokat, én bevallom őszintén a végén már csak nevetni tudtam rajta.

A regisztrációról egyébként annyit, hogy az egyik unokatesóm szórakozott velem, előző este nálam volt, és regisztrálgatott engem mindenfelé, azóta meg nem tudtam utolérni és kitörölni magamJ. Én egy kicsit még szórakoztatónak is találtam a hülyeségét, mert jobb nevetni rajta, mint bosszankodni, de mindegy.

Szóval kaptam hideget, meleget, hogy én nyitott kapcsolatot akarok, meg hazudozok össze-vissza, meg én váltottam ki belőle, hogy féltékeny, mert úgy viselkedtem, mindenkivel flörtöltem. Na itt besokalltam és közöltem vele, hogy talán mégsem e-mailben, munkaidőben kellene ezt megbeszélnünk. Meg is beszéltük, hogy találkozunk, és akkor tisztázzuk a félreértéseket. De nem lett semmi a dologból, mert bombázott tovább a sértődött, vádaskodó leveleivel, amiből sütött az önbizalom hiány. Fel akarta hívni az unokatesómat, hogy igazolja az igazam. Közöltem vele, hogy semmi köze hozzá, majd én elintézem a dolgot. Nekem nem kell bizonyítanom semmit, ugyanis a semmin nincs mit, vagy hisz nekem és bízik bennem, vagy nem. Na ezzel persze elárultam magam, hogy én vagyok a hunyó. Meg persze elkezdte sorolni, hogy hány órakor milyen oldalakat látogattam és mindenféle összefüggéseket magyarázott bele. ( Halleluja hogy létezel internet!).

A végén megadtam magam a nyomásnak, közöltem vele, hogy igen, én voltam, és igen hazudtam neki, csak az volt a célom, hogy megalázzam és átverjem. Ha már vaj van a fülem mögött, legalább vállaljak be mindent, nem?J

A végére kibújt a szög a zsákból, azt mondta, hogy egyébként sem tartott volna sokáig a kapcsolatunk, mert én máshogy állok egy kapcsolathoz, mint ő.

Az utolsó leveleire már nem is válaszoltam, nem volt semmi értelme. Csak azt nem értem, hogy minek kellett a körítés, miért kellett rám kenni, hogy én vagyok a „hűtlen”, amikor ő akart kiszállni. Azt hiszem egy tapasztalattal megint gazdagabb lettem.