Szombathelyről küldöm nektek ezt a szép történetet: örök konfliktus a fejenpörgés és az otthonülés összeegyeztetése egy párkapcsolatban, mivel ez általában nem sikerül, ezért szakítás lesz belőle, lásd alant.

A fotó a Vágy és vezeklés című filmből származik

Kedves Szakítós!

Íme, egy újabb régesrégi történet....

A lányt egy régi osztálytársam által ismertem meg. Azt gondoltam barátnője, de hamar kiderült, hogy szabad. Gyönyörű alakja, nagyon szép arca volt, a haja a fenekéig ért... Rögtön érdeklődni kezdtem iránta és nagyjából egy hónap múlva összebújva táncoltunk. Minden szépen alakult, imádtam vele beszélgetni, és persze az ágyban is jó volt. Vagy inkább kiválót írjak? Nem volt olyan dolog, amiben nem tologattuk egyre messzebb a határainkat... Elégedett és boldog voltam. Szerettem. Szeretett. Természetesen, nem a szakítós blogra írnám a történetet, ha nem lenne folytatás...

Gólyabál. Piálás, handabandázó cimborák, évfolyamtársak stb. Mindenkinek bemutattam. Villogtam vele. A barátok ott helyben gratuláltak a világszép nádszálkisasszonyhoz (eszméletlen jól festett estélyiben), ő csak irult-pirult és nem szólt egy szót sem. Betudtam annak, hogy ismeretlenek között van. A szokásos bulimennyiségről nem akartam lemondani, így vittem mindenhová, ő jött is. Szótlanul. Hazavitt, ápolt, ha kiütöttem magam.

Nem tudott feloldódni. Tulajdonképpen csak ült és mosolygott. Kellemetlen volt. Egy idő után kevesebbszer vittem bulizni, aztán már soha. Egy kis alföldi faluból jött, nem vették fel az egyetemre. Tele volt kisebbrendűséggel. Hiába mondtam, hogy senkit sem érdekel a múltja, a cimboráim odavannak érte, mindenki utánafordul az utcán, nem hitte el. Rettegett az emberek véleményétől, húzódott előlük. A jó barátaim közül is csak a régi osztálytárs mellett mert beszélni... Ha okosabb vagyok, pszichológushoz irányítom, hadd emeljék ők, szakemberek az önbizalmát. Egyszerűbb volt elfogadni a helyzetet, végül is nekem, egyszerű hímnek minden rendben volt. Ha bulizni mentem otthon várt, soha nem szólt egy rossz szót sem, ha együtt aludtunk, izomlázzal másztam ki az ágyból, mi kellett még? Néha megcsaltam, de soha nem éreztette, hogy tudja... Lehet, hogy nem is tudta, annyira nem volt benne az egyetemi ki-kivel-hányszor-mikor körforgásban.

A szüleim utálták, mert velük sem mert beszélni. Én már dacból is kitartottam mellette, kettesben utaztunk, kevesebbet buliztam stb...

Aztán két év után elszakadt a cérna. Elmentem a munkahelyére, kihívtam és megmondtam, vége. Nem kérdezősködött, nem vádolt, nem hisztizett. Sírt. Csak nyeltem nagyokat, és kerestem az okot, hogy miért aznap, miért ott jutott eszembe, hogy kimondjam, de nem találtam. Gyötrelmesen hosszú időbe telt, míg elhordtam a cuccaimat tőle, és ő is elpakolt tőlem. Minden ilyen alkalommal izomlázzal másztam ki az ágyból. Lehet, hogy ezért is hordtuk el apránként a dolgainkat, hogy tompítsuk a szakítás hirtelenségét. Az egész szakítást olyan méltósággal viselte, hogy néhányszor úgy éreztem, újrakezdhetnénk, hiszen minden nagyon jó volt vele egy kis részletet leszámítva. Aztán rájöttem, ugyanez lenne a vége, túlságosan szeretem a nyüzsgést ahhoz, hogy ne sodródjak el mellőle...

Természetesen, később bekerült az egyetemre, elvégezte, karriert épített, férjet szerzett és gyerekeket szült. Úgy látszik, megtanult bánni az emberekkel. Néhányszor összefutottunk, beszélgettünk. Otthon, a férje előtt nem lehet kiejteni a nevemet.

Csak reménykedhetek, hogy a velem töltött két évet nem érzi elvesztegetett időnek.