Kedves Szakítós!

Régóta olvasom a blogot, de sosem kommenteltem. Feltűnt, hogy sokan hiányolják a felnőtt emberek között lezajló valódi drámákat. Na, az biztos, hogy az én történetem nem tinisztori a Bravo-ból, mivel én is 30 múltam, a szóban forgó úriember (a továbbiakban Illés) pedig már 40 is elmúlt.

Gyerekkoromban a nyáron a szüleim mindig átküldtek a nagynénémhez, aki Budán, egy gyönyörű villanegyedben lakik, hogy ott töltsem el a szünidőt. Ez a szokás aztán valahogy megmaradt, így a mai napig nyár elején a nagynénémhez költözöm, a jelenlegi munkahelyemet onnan éppolyan gyorsan elérem, mint Cinkotáról (ahol egyébként lakom), ráadásul a Szigetre is sokkal egyszerűbb onnan menni és a belvárosi szórakozóhelyekről is egyszerűbb oda hazamenni.

Az egyik nyáron ott ismertem meg Illést, aki a szomszéd villát bérelte. Tulajdonképpen szerelem volt első látásra, mindkettőnk részéről. Ugyanazokat a számokat szerettük, rengeteget sétáltunk a környéken, amikor szabadságon voltam, reggeltől estig beszélgettünk. Illésnek volt egy vállalkozása O-ban, amit még az apjától örökölt, és ami abban az időben nem ment túl jól. Mindenféle tervei voltak, hogy hogyan állítja talpra a céget, és nagyon tetszett, hogy ilyen lelkes. Igaz, az elképzelései néha kicsit naívnak tűntek nekem, de én ezekhez a dolgokhoz nem értek, gondoltam, ő csak jobban tudja. (Mondjuk utólag szégyellem magam, hogy nem tűnt fel: soha egyetlen gazdasági szakkönyvet, folyóiratot, napilapot nem láttam a kezében. Azt is furcsáltam, hogy folyamatosan Budapesten volt, nem is tudok róla, hogy akár egyszer is elutazott volna O-ba azon a nyáron.)

Nyár végén már annyira szerelmes voltam, hogy arra bíztatam: költözzünk O-ba, neki is könnyebb lesz úgy irányítani a dolgokat, hogy én mellette vagyok. (Annyi eszem volt, hogy házasságról nem beszéltem, bár minden reggel azt reméltem, hogy megkéri a kezem. Tényleg rajongott értem, úgyhogy erre minden alapom megvolt.) Ezt azonban elhárította azzal, hogy helyesebb előbb rendbehozni a dolgokat, és utána megkezdeni közös életünket. O-ban különben sincs rendes lakása, de úgyis kell néhány új gazdasági épület, azok mellett felhúzat egy szép kis házat is. Szeptember elején hazaköltöztem, ettől kezdve ritkábban találkoztunk, sőt, ő arra hivatkozott, hogy beleveti magát az üzleti és hivatalos ügyekbe, és jobb is, ha addig ezekre tud koncentrálni, és nem terelem el a figyelmét. Egyre ritkábban láttuk egymást, míg aztán szilveszterkor betelt a pohár.

Bár a megszokott baráti társaságom egy vidéki banzájba hívott, én inkább úgy döntöttem, hogy áthívom Illést, legalább szilveszterkor igazán ráfér egy kis lazítás. Telefonon meg is beszéltük, hogy hét és nyolc között átjön, és ő hozza a pezsgőt. Fél kilenckor már tök ideges voltam, felhívtam. Otthon volt. Azt mondta, hogy fáradt, különben is, náluk a hegyekben síkosak az utak, csak a részegek merészkednek ki ilyenkor az utcára. Végül lecsaptam, sírtam, kimentem az éjjelnappaliba, vettem három üveg pezsgőt, és a tévé előtt ülve lenyomtam mind a hármat. Nem csoda, ha a Sas Józsin sem tudtam röhögni, és másnap csodáltam, hogy élek.

Biztos voltam benne, hogy ezzel a kapcsolattal leszámoltam. A januárt és a februárt viszonylag fájdalommentes kábulatban éltem végig, őszintén próbáltam másik barátot keresni. Márciusban azonban, ahogy egyre többet sütött a nap, egyre többször jutott eszembe az előző; nyár, és egyre többet gondoltam Illésre. Végül március végén már nem bírtam tovább, és elmentem hozzá.

Kitörő örömmel fogadott. Úgy éreztem, minden olyan, mint régen. Egy idő után azonban kiderült, hogy tényleg: a cége helyzete nemhogy nem javult, de világossá vált, hogy semmit sem tett azért, hogy javuljon. Egész télen egyetlen épkézláb lépést sem tett. Viszont azt mondta, hogy ezentúl minden másképp lesz: majd én erőt öntök belé, mellettem érezni fogja, hogy van miért dolgoznia, mellettem aktív lesz. Én hinni akartam benne, és hozzá költöztem.

Átvettem a háztartása vezetését, kitakarítottam, főztem rá, kivasaltam az ingeit és minden reggel előkészítettem, mit vegyen fel. Hiába. Ha rávettem, hogy mondjuk menjen el a telekkönyvi hivatalba valami szükséges okmányért, odaért, látta, hogy nagy sor van, és inkább beült valahova kávézni, majd dolgavégezetlenül jött haza. Legjobban akkor akasztott ki, amikor minden kapcsolatomat latba vetve szereztem neki egy potenciális megrendelőt, de nem ment el a találkozóra. Arra hivatkozott, hogy esett az eső.

Hat hétig bírtam, majd bejelentettem, hogy vége. ő sírt, hogy nem tehet róla, ő ilyen, és nagyon sajnálja, hogy nem tud boldoggá tenni.

Azóta férjhez mentem (ő mindenről mindent tud), tavaly megszületett a kislányunk, ő nagyon jó apa, tökéletesen szervezzük együtt az életünket, boldogok vagyunk. Ha azonban eszembe jut Illés, mindig elszomorodom. Nem azért, mert bánok bármit is, amit tettem, csak egyszerűen nem értem, hogy az az ember, akit annyira szerettem, és aki annyira szeretett, miért nem volt képes megtenni a legegyszerűbb dolgokat azért, hogy boldogok legyünk.

Na, aki unja a tinisztorikat, most elégedett lehet.