Rosszul mondja a levélíró, egyrészt hitegette is a metrón megismert őszülő halántékú férfit, másrészt meg van a sztoriban igazi, bár értelmetlen szakítás, egyszer a parkba bámulva, egyszer pedig a nyelvi különbségekre hivatkozva. Vége az ünnepi nyitvatartásnak, holnaptól vár titeket vl.

Valami kis újdonságot is szeretnék vinni a blog történetei közé, mert legjobb tudomásom szerint hasonló történetet még nem küldtek be. Igazi szakítás nincs, tanulság sem sok.


A történet még februárban kezdődött. A Moszkva téren felszálltam a metróra. Egy férfi folyamatosan figyelt, néhányszor összenéztünk, de én leginkább csak azért, hogy megnézzem még mindig bámul-e. A Deákon gyorsan lepattantam a metróról, és sietős léptekkel elindultam a 3-as metró felé. Mozgólépcső fel, folyosó, mozgólépcső megint. Végig követ, mellettem van, néha picit mögöttem. Majd megszólít. Szép kék szemek, kissé őszülő halánték, enyhe akcentus. Elkéri a számom. De nevetgélve közli, hogy nem szokott utcán ismerkedni. Oké, megadom, már csak kíváncsiságból is. Én elsietek. Másnap jön is az sms, hogy ő Bálint, ha van kedvem, találkozzunk. Válaszolok, hogy rendben. Közben, persze lecsekkolom iwiw-en. Mit mondjak, szép arc, kellemes megjelenés, a köztünk lévő korkülönbség 21 év. Jajj, akarom is, meg nem is. De inkább nem, én még egyetemre járok, ő elmúlt 40, az apám lehetne. Meg is írom neki, hogy ne erőltessük, szerintem nem engem keres. De, de igen, egy kávét megér, mondja ő, én rábólintok. A Liszt Ferenc téren találkozunk. Én nyújtom a kezem, hogy mutatkozzunk már be rendesen is. Lagymatag kézfogás, már ez gyanús nekem. Beülünk a Karmába, elmeséli kalandos életét, végig zavartan vihog. Néha figyelmeztet, hogy nagy poén jön, persze csak én nem veszem észre. Azért lassan oldódik a hangulat. Köszönhetően annak, hogy én is szóhoz jutottam. Vegyes érzésekkel állok fel. Azt tudtam, hogy valami nagyon furcsa benne. Sokszor nem értettem, amit mondott vagy a vihogástól vagy az akcentustól, aminek semmi okát nem láttam, hisz született magyar, bár az egyetemet (még az előző rendszerben) Moszkvában végezte.

Eszembe sem nagyon jutott az elkövetkező pár napban, majd írt. Hívott, nem vettem fel, mert előadáson voltam, meg a nyomulás engem mindig elborzaszt. 3 randit mondtam le az elkövetkezendő pár napban. Tényleg mindig közbe jött valami. Majd egy keddi napon megbeszéltük, hogy felugrik hozzám. Jön, hoz 2 üveg bort. Iszogatunk, beszélünk, a vihogás megmaradt, de alapvetően szívesen hallgatom, már ha értem, amit mond. Kellő távolság megtartva, egyszer csak felpattan és megcsókol. Leteper. Nem volt rossz élmény, de semmi bizsergést nem éreztem. Egyre erőszakosabban nyomul, én elhúzom magam, s kerek perec megmondom, hogy ne. Visszavesz. Beszélgetünk még pár percig, majd indítványozom, hogy menjen el, késő van, nekem másnap iskola. Elmegy, búcsúzóul még igyekszik megcsókolni, de tőlem csak egy szájra puszira futja. Másnap jön egy sms, hogy remekül érezte nálam magát. Nem válaszolok. El is tűnik 10 napra, részemről az ügy lezártnak tekintve.

Majd ír egy sms-t, hogy akkor mi most járunk? Nem is értem, hogy merült ez fel benne. Annyit írtam rá, hogy „hova?”. Reméltem, ebből megérti, hogy még csak esély sincs erre. Következő hétvégén újfent feltűnt a színen. Megállapodunk egy közös kávéban. Beülünk, én szenvedek, ő is a parkot bámulja, szerencsére gyorsan túlesünk ezen. Búcsúzóul 2 puszi és szólok, hogy nem hiszem, hogy többet találkozunk, de minden jót kívánok. Erre: majd keres. Mondom, ne. Elmegyek, még intek egyet és vissza sem nézek. Huh, gyorsan elszívtam egy szál cigit és rázott a hideg, annyira rossz volt most még csak a 2 méteres körzetében is. Egész úton hazáig azt sulykoltam magamban, hogy vége, nyugi, elmúlt. Valójában szerintem korrekt voltam, nem hitegettem, de eleve sejthette, hogy nem látok sok esélyt egy közös jövőre, és a végén finoman, de elküldtem.

Másnap még jön egy sms, hogy vadító voltam a rövid szoknyámban és a fehér is milyen jól áll nekem. Nem válaszolok, újra elküldi. Oké, nem játsszuk ezt, gondolom én magamban. Megírom neki, hogy köszönöm az elismerést, de felejtsük el egymást, mert szerelem sosem lesz köztünk, barátok meg végképp nem lehetünk, ha a parkot bámuljuk, amikor a másik beszél. Kár erőltetni bármit is. Így lenne kerek a történet és nem is értené senki, hogy mit keres itt a sztori, de ma kaptam egy smst: „Te egy nagyon kedves lány vagy, de mintha nem egy nyelvet beszélnénk, úgyhogy vége. Minden jót!” Csak nevetek rajta azóta is. Igen, nem egy nyelvet beszéltünk, mert én nem töröm az anyanyelvem, és igen vége, mert én még egy hete megmondtam és nyomatékosítottam sms-ben is. Ezt miért kellett? Hogy elmondhassa, hogy „kidobott”?? Oké, legyen, áldásom rá, ha neki így könnyebb. Egyetlen egy tanulság mégis lehet, ha egy tanult, felnőtt férfi így viselkedik, mit várjunk a fiatalabbaktól?