Ez itt most nem a humorosnak szánt leadek gyümölcsöző terepe: sajnos nem vicc, a fiú öngyilkos lett a szakítás után, levélíró kérdése pedig: "Ki kit szopatott? Döntsétek el."

Sziasztok!

Volt pár kapcsolatom az életemben, de 26 évesen ezt ki nem mondhatja el magáról? A történethez annyi, hogy lány vagyok, és mindig én szakítottam, az első szerelemtől az utolsó előttiig, bár a kapcsolatok mindig hosszabb életűek voltak, a The End felirat után napokkal már ott volt az új (akit általában előtte nem ismertem, nem előre tervezett szakítok és összejövök mással típus vagyok)

Ki kit szopatott? Döntsétek el:

Egy buliban megismertem B-t, mind a ketten egy friss szakításon voltunk túl, újabb rózsaszín köd, összejöttünk, félig összeköltöztünk. Közös életet terveztünk... Kb. félév körül jöttek a problémák, elszállt a köd (jöttek a szürke hétköznapok) és olyannak láttam amilyen, és rájöttem, hogy nem akarom leélni vele az életem. Szenvelgetett volna a kapcsolat még pár hétig, hónapig, DE megismerkedtem N-nel, és olyat csináltam mint még soha: igazán szerelmes lettem, miközben hivatalosan "foglalt" voltam. Ezért a legtisztább dolog volt, ha az első adandó alkalommal (másnap) szakítottam B-vel.

Szakítós egymondat smsben: "este beszélnünk kell..." (vajon ebből hogy szűrt le mindent? lehet a 3 pont többet mond minden szónál? vagy már ő is érezte hogy komoly problémáink vannak, mégha nem is vallotta be önmagának?), mindegy, hazajött, beszélgettünk (én, ő meg hallgatott), összeszedtem a cuccaim, és otthagytam. Utánna próbálkozott telefonon, de értelme nem sok volt, őszintén elmondtam, hogy már N-nel vagyok, és ne alázza meg magát, fogadja el a döntésemet.

Másnap kiderült, hogy előző éjszaka a beszélgetésünk után öngyilkos lett. nem fenyegetőzött, nem szólt senkinek, csak szépen elaludt a rengeteg gyógyszertől.

a mai napig kínoz a kérdés, hogy miért??? én lettem a mindenki által utált, gyűlölt, megvetett és hibáztatott K..., a gyilkosa...

és újra felteszem a kérdést: ki kit szopatott? minden ember a halála után 'szent' lesz... és az okozó a bűnbak, mert az mindig kell. rááadásul a mellékkörülmények is ellenem vallottak (B jól szituált, jó állás, autó, lakás), mert a szakításon + N-en kívül más oka nem lehetett... az senkit nem érdekelt hogy velem mi van, N-n kívül mindenki ellenem fordult (még az apám is), és csak mondták és mondták a f@szságaikat, miközben a részletekkel nem voltak tisztában (sem azt nem tudták, hogy milyen volt vele élni, sem azt hogy mi és hol romlott el), hiszen N csak meggyorsította a folyamatot.

sokszor azt érzem, hogy B járt jól... nem kellett szembe néznie tette következményeivel, én meg szenvedtem mint a kutya, egyrészt ott volt N akit szeretni akartam lelkiismeretfurdalás nélkül, aztán ott voltak a 'kedves ismerősök' a véleményükkel (ilyen esetben miért kell mindenkinek lekommentálni, hogy te egy ilyen-olyan amolyan...), de arra senki nem volt kiváncsi, hogy velem mi van, óriási bűnnek tartották, hogy nem engedtem el N kezét, és nem mutattam hogy jajj de mennyire szenvedek... (szenvedtem, de ez nem változtatott volna semmin ha tudják, nem is voltak rám kiváncsiak... a mai napig pszichológushoz járok és pánikrohamaim vannak az egész miatt)

N-nel azóta is együtt vagyunk, messze még a The End... tisztelem és értékelem, mint embert, mert olyankor állt mellettem amikor senki, és támogatott, és nem engedte hogy teljesen megőrüljek, hogy megúsztam az egészet (az öngyilkosságot és a vádakat) egy 'sima' pszichoterápiával.

Kiváncsi vagyok a véleményetekre, de nem arra, hogy MNK és egyébként is a k anyámat, és arra sincs szükségem, hogy 'jajj te szegény!'
... eltelt pár év, de még mindig nagyon nehéz róla beszélni, kaptam az élettől egy olyan keresztet, amin talán csak egy amnézia segíthetne...

aláírás nélkül