Cannes-ban megnéztük vferivel az Ashes of Time Reduxot, amiben van egy szívbe markoló szöveg: a férfi boldogsága azon múlik, hogy képes a nem emlékezésre. Már akkor éreztem, mennyire igaz ez, de most még jobban. A szerelmi életünk nagyon egyszerű lehetne, ha csupán racionális döntéseket kellene hozni mindig. Leülnénk a választottal, egy matematikai egyenlettel elmagyaráznánk, hogy miért éppen minket kell választani, ő mérlegelne a vonatkozó adatok alapján, majd meghozná a szükséges döntést. De persze van ez a szívnek nevezett folyamatosan pumpáló valami, amive nehéz bármit is kezdeni, mert puffogtatja a vért körbe a testben, és jaj nekünk.

Kedves Szakítós!

Nos a történetem eszenciája: Ha elég kemény a fejed, az összetöri a szívedet.
Adott két ember. Az egyik aki egy 8 éves tartós kapcsolat 2 évig tartó kiheverése után úgy gondolja itt az ideje megtalálni az Igazit és hagyni ezt a léha csajozós életet (Én), és egy másik, akinek az elmúlt 10 évben nem volt tartós kapcsolata, de már Ő is vágyik nagyon az Igazira (Ő).

Ez a két ember találkozik. Rögtön az első találkozás után tudják mindketten ott legbelül, hogy itt a remény, mégsem egyedül vannak az Univerzumban, és talán megérne egy próbát. Mégcsak az ismerkedés fázisában vannak, de mivel úgy érzik, hogy Ők hosszútávra terveznek és nem lehetnek titkaik egymás előtt, kiborongatják a csontvázakat a szekrényből és beszámolnak eddigi életük tapasztalatairól. Nos az egyik ilyen beszélgetés alkalmával kiderül, hogy Ő a nagyobbik kanállal ette az életet, aminek következményeként jelentős számú partnerre tett szert (mondjuk legyen 63, felmerül a kérdés ez sok vagy kevés?). Én ott rögtön őrült fejszámolásba kezdtem, hogyha én is egyedül vagyok az elmúlt 10 évben és az utolsó két évemet veszem alapul, akkor nem olyan sok az a 63. De mégis a férfijúi büszkeségem ott és akkor már éreztem hogy helyrehozhatatlan csorbát szenvedett.

Akkor valahogy nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak. Szerelmesek lettünk, összeköltöztünk, és nagyon jó volt nekünk együtt. De a háttérben végig ott motoszkált a fejemben a 63-as SZÁM. Tudtam, hogy semmi okom nincs a bizalmatlanságra,de mégis ha találkoztunk valamelyik ismerősével az járt a fejemben, hogy Ő vajon megdugta e. Tudom, hogy beteges, de ez volt. Tisztában vagyok vele, hogy a múlt teszi olyanná az embert akibe aztán beleszeret a másik, de esetemben ez sovány vigasz volt.

Mivel tudtam, hogy a múltján nem változtathat az ember, rajtam állt a dolog, hogy vagy elfogadom a helyzetet vagy nem. Hát úgy tűnik, hogy az agyam a vagy nem mellett döntött, mert végül egy általam generált jelentéktelen veszekedés végén fogtam a cuccom és elköltöztem. Próbált keresni, próbálta megérteni az okát hogy miért hagytam el, de én soha nem mondtam el az igazi okot, és megszakítottam vele minden kapcsolatot. Szenvedtem mint a kutya aki legalább 63-at kölykedzett, de beláttam. hogy a múltján Ő nem tud változtatni, Én pedig képtelen voltam együttélni a tudattal, hogy nem egy szűz jutott nekem.

Azóta is sokszor felteszem a kérdést: Hiába hát a szerelem, hiába hát a lángoló érzelmek, ha az ember önzősége, büszkesége - magyarul faszsága - útjában áll azok megélésének? Ja és az éppen összejövő pároknak tanácsolom, hogy higgyék el, az őszinteség sem mindig a helyes út. Vannak olyan információk amik jobb ha a múlt feledésébe merülnek.