Halló!
Nahát, íme egy kedves sztori, arról, miként fejeződött be egy nagyszerű, tanulságos, tíz év hosszú affair, mire most két évvel a végjáték után meleg szívvel gondolok vissza. Hajrá: okulni!
Az én kedves M. emet a tizenkilencedik szülinapi bulimon ismertem meg, hová valakiknek a valakijeként, ismeretlenül érkezett. Majd ott is maradt. Jól érezte magát. Mindenki, aki akár hallomásból is ismerte, összehúzta a szemöldökét és hozzáértőleg bólogatott: jaj,ne. Ha kedves az életed, M.el szóba sem állsz, hisz egy anarhista művészpalánta, ráadásul iszik, (tényleg, ivott éppen, pezsgőt, velem a tábor tűznél.)ráadásul úrifiú, okos is, meg érdekes, meg erőszakos, de hát egy percig sem kéne őt komolyan venni. Én bólintgattam a jó tanácsokra. Így kezdődött a szép, és érdekes, meg persze eléggé harcos, kicsikét több mint tíz évecske. M., mint első lovagom, igazán nagyszerű választásnak bizonyult, bárki megmondhatja.
Voltunk néhány csodás helyen ösztöndíjakkal, igyekeztük megismerni a fejünkben lappangó sok titkot, gondolatot, miegyebet. Jártunk a suliba ( a Képző nem tudom, mennyire suli, mindenestre oda, is. ), igyekeztünk elkerülni a munkát (sikeresen), lébecoltunk, pályázgattunk. El voltunk eresztve. Féltékenykedtünk, feszegettük egymás határait, némi megcsalás, kísérletezgetés.
De azért csak egymásnak voltunk teremtve. Még ha időközben egy dolgot el is felejtettünk: felnőni. Rivalizáltunk serényen az alkotó munkában (én festek, M. filmezik) , ki nem hagyva egy alkalmat sem az összecsapásra. De azért ment szépen minden előre, kocsizás, és motor és foxikutya és miénk a világ, továbbra is. És aztán én egyszer csak szakítottam. Egy másik fiú miatt. Hét év után. És otthagytam M.et, aki összetört, tényleg. (mondjuk én is, de ha menni kell, hát menni kell.) Utaztam az új szerelmemmel a világ távoli sarkaiba, s úgy gondoltam, hogy végre kitörtem a bölcsőből, az evidenciából. Majd az egyik utazásból hazatérve becsapott a ménkű. Hirtelen (családom összomlása okán, értsd: betegség, halál) rájöttem, hogy az elveszni látszó otthon utólsó reménye: M. Hátha vele újra megtalálom a meleg gyermekszobát megint. Így is lett. Kibékültünk. Mindenki, aki kicsit is ismert minket, óva intett a dologtól: Nem jó visszalépni, gyerekek. De hát nekem beszélhettek. Én ha akarok valamit, akkor az márpedig: legyen! Ez nem jelenti azt, hogy nem dicsőülhettünk volna meg,persze,helyrehozva a korábbi hibákat, de nem dicsőültünk meg.( mondhatjuk utólag.)
És következett újabb három év. (már egy lónak sok lenne, nahát! ) Újabb utazások, fél év Amsterdamban, jellemformáló társbérletben más, ösztöndíjjal forgatókönyvet író bimbózó tehetségekkel, sok új arc, külföld, szabadság, inspirációk.
Végül, egy egész kazalnyi ide oda költözgetés után úgy döntöttünk, hogy Erdélyben telepszünk le, ahol veszünk egy házat falun. Lesz itt műterem, meg filmezgetés, társas élet, vad természet, elvonulás, s utazgatás majd innen, stb. Egy barátunk révén kerültünk el egy kis Hargita megyei faluba, ahol találtunk egy házat. Mit házat, egy egész kis birtokot! Megvettük. Elkezdtünk itt lenni. Csak előbb gyorsan összeházasodtunk (!) Ősszel.
Innentől elég gyors lefutású, bár nem fájdalommentes a történet. M. még decemberben megismerkedett egy leánnyal az internet egyik bugyrában, akivel májusban összefutott a városban véletlenül. A találkozás gyümölcsöző volt. Én Erdélyben jól elvoltam közben, gondoltam, minden nagyszerű, itt a legjobb élni, állatok, sífutás, vendégek Budapestről gyakran, ugye őstermészet, hejehuja. M. hazatért. Láttam ám rajta, hogy valamiféle ménkű csapott belé, de bármennyire próbálkoztam, hogy ezt , ha így van, kiszedjem belöle, nem sikerült. Amolyan vihar előtti csönd köszöntött be. Elkezdtük felújítani a házat. A szomszédság segített. Mindenki örvendett,(kivéve engem, mert láttam azért, hogy M. egészen meg van hibbanva, ó!), számolatlan fogyott a saját főzetű szilva pálinka, s a ház kimeszelődött. Letettük az ecseteket. És indultunk Bp. re vissza, egy munka miatt. Itt aztán én egy barátom üres lakásába költöztem, gondoltuk, arra a két hétre jó lesz nekem itt, tudok nyugodtan dolgozni (holmi forgatókönyv írása volt a meló. ) közel vagyok a munkatársamhoz, senki sem zavar, stb.
M. felszívódott. (gondolom, nem akart zavarni, ő a szüleinél szállt meg arra a két hétre, meg, gondolom, az idegeit nyugtatgatta. )
Egyik este néhány barátnőmmel kikötöttünk egy jó kis kiülős helyen, ahol M. egy barátjával futottam össze. Ő végtelen aranyosan borult a nyakamba, s közölte, mennyire sajnál. Akkor aztán már én is eléggé elkezdtem sajnálni valamit, talán azt, hogy a föld ott nyomban nem nyílik meg, és nem nyel el mindnyájunkat szőröstül bőröstül.
Egy pár nap múlva levél érkezett M. től. Leírta szépen, hogy új kislány van a dolgok hátterében, ne haragudjak, stb. , de hát ő szerelembe esett. (megesik, megesett már velem is, meg biztos veletek is, az ellen meg, ugye nincs mit tenni.)
Hirtelen nem nagyon tudtam mit válaszolni, úgy éreztem, a föld csak megnyílt mégis, én ott lógok a peremen, s mindjárt elnyel tényleg a korrekt mélység. (így is maradtam aztán kb. 3 hónapig. na jó, mondjuk kettőig. Kedves barátom üres lakásában pedig fél évet húztam le.)
Végül válaszoltam valamit M. levelére, s az utóiratban feltettem a kérdést: de hát ha már tudtad, hogy mi lesz, könyörgöm, áruld el, miért kellett kimeszelni egy százötven négyzetméteres udvarházat három hosszú hét alatt? M. válaszolt, amit én szakításunk mottójaként olykor (immár némi nosztalgikus kuncogással) felidézek magamban, mint az őszinteség csodálatos megnyilvánulását: "mert szeretek meszelni."
Némi reménysugár, hogy: azóta, azt mondhatom, minden oké. Mindketten új életet kezdtünk. Kicsikét fel is nőttünk, meggyógyultunk a hibbanásokból. Művészkedünk, meg dolgozunk, (ideje volt, ugyi).Éljük az új életünket, szeretetben, megszabadulva kötéstől, köteléktől, s egymás jó, de már szükségtelen makimajom gyermekségétől.