Sziasztok!

Az egyetem elején ismerkedtem meg Balázzsal egy társkereső oldalon, és végül mindkettőnknek a harmadik komolyabb kapcsolata lett az ismeretségből.

Hétvégente mindketten hazajártunk a közös szülővárosunkba, ezért eleinte azt gondoltuk, hogy, ha más nem is lesz a dologból, legalább egy baráttal több lesz otthon. Ehhez képest hamar egymásba szerettünk és két évig elválaszthatatlanok lettünk.

Mindketten nagyon komolyan vettük a kapcsolatunkat. Más városban voltunk az időnk nagy részében, mindkettőnknek megvolt a külön baráti köre és elfoglaltsága, de a hétvégéken csak egymásnak éltünk.

Úgy esett, hogy ő előbb végzett az egyetemen és nagyon hamar munkát is kapott. A munkával még szolgálati lakás is járt volna vidéken. Emlékszem, az édesanyja vitt le minket kocsival, hogy együtt nézzük meg a lakást. Kiderült, hogy az új kocsi, amivel lementünk, Balázsnak szánt ajándék volt. A lakás megnézésekor a majdnemanyósom végig lelkendezett, hogy mi már sínen vagyunk, hogy milyen jól megleszek az ő csodálatos kisfiával, majd én is leköltözöm oda, és nemsokára, ha végeztem, akkor jöhetnek a gyerekek is, és így tovább. Bennem meg valami eltörött... A visszafelé úton iszonyatos rosszullét fogott el és akkor már tudtam, hogy szakítani fogok a sráccal.

Hamar meg is mondtam neki, hogy baj van, de mivel fogalmam sem volt, mi az a rossz érzés bennem, arra hivatkoztam, hogy van egy másik pasi, aki tetszik. Ő mondta ki, pillanatnyi gondolkodás nélkül, hogy akkor szakítsunk. Még annyit közölt, hogy most akkor miattam vissza kell mondania az állást és ez milyen kínos lesz neki, ezzel elment. Utána sem hívott, vagy keresett, vagy győzködött, és semmit nem csinált, amiből azt vehettem volna le, hogy fontos vagyok neki és küzdene értem. Már akkor rá kellett volna jönnöm, hogy miért nem, de még körülbelül három évembe került, mire megértettem a szakításom okát. Pontosan ettől az apró ténytől rendhagyó a történet.

A három év alatt elég hosszú ön- és emberismereti utat jártam be. Mára világosan látom, hogy valami eszméletlen módon nárcisztikus és önző volt. Én igazán soha nem számítottam neki, nem is tudta, hogyan kell élni, önfeledt vagy játékos soha nem volt, csak vérkomoly, mintha mindvégig a "felnőttektől" lesett mintákat használta. Mindig csak magáról tudott beszélni, és rólam is csak a saját "kontextusában". Ha nekem voltak problémáim, azokat mindig egy legyintéssel elintézte. Én annak idején azt hittem, hogy tényleg szeret, ezért még nekem fájt őrült módon évekig a szívem a szakítás miatt.

És ő? A szakításunkat is személyes kudarcnak élte meg, amit a hiúsága miatt inkább a törlendő emlékek közé sorolt (a kapcsolattal együtt), ahelyett, hogy emberi érzelmeket tudott volna felmutatni a történtekkel kapcsolatban.

Végezetül, mert ez egy ilyen blog, a konkrét szakítómondatot is leírom. Így hangzott:

- Valaki más is belefért a szívembe.

Nyálas, igaz? :) De neki – egy ilyen önimádó, magát alfahímnek képzelő pasinak – ez maga lehetett a pokol. Legalábbis egy pillanatra :)